Első benyomás
Amikor kiköltöztünk Walesbe, a magyar gasztronómiáról semmit nem tudtak a helyiek, legalábbis a mi környékünkön. Sem a világhírű magyar paprikáról, sem a libamájról nem igazán hallottak a környékbeliek. A borokról meg aztán főleg nem.
Kolbász bőröndben
Én mindig nagyon szerettem vendégül látni embereket. Így kezdődött az egész, hogy én a walesi betegeimnek és barátaimnak főztem, és állandóan meséltem, hogy a töltött káposzta úgy jött, hogy a törökök megszállták Magyarországot, a paprika pedig azért terjedt el, mert az a szegények borsa volt. Valahányszor főztem vacsorát vagy ebédet, kérdezték, hogy hol lehet megvenni a hozzávalókat. Mondtam, hogy azokat a barátnőim hozzák bőröndben. Ruhát én veszek nekik, cserébe ők hoznak szalámit, kolbászt, paprikát. Egyszer elgondolkoztam azon, hogyha ez mindenkinek ízlik, nem lehetne-e, hogy minőségi magyar termékeket hozzunk be Nagy-Britanniába.
Bejgli nélkül nincs karácsony
Körülbelül 15 százaléka magyar a vevőinknek, és 85 százalék nem magyar. Ez az arány karácsonykor kicsit eltolódik a magyarok felé, mert nálunk lehet kapni bejglit és Stühmer szaloncukrot is, és ez a két dolog az, amihez hatalmas érzelmi kötődés mutatkozik. Sosem gondoltam, hogy ezek nélkül elképzelhetetlen a karácsony sok háztartásban.
Az alsópolcos Bikavér-nosztalgia
A magyar bort nagyon nehéz ügy eladni. (…) Egy szerencsénk van: a tokaji szót ismerik, bár fogalmuk sincs, hogy édes vagy száraz, fehér vagy vörös bort takar. De szerencsére a mostani hatvan fölötti korosztály egy másik szót ismer, a Bull’s Bloodot, vagyis a bikavért, mert amikor ők voltak egyetemisták, az alsópolcos borok közül ez volt a legolcsóbb. Pénzük nem lévén, itták az állítólag rém rossz ízű bikavéreket. Mostanra ők már professzorok, igazgatók, cégtulajdonosok, de a retró élmény náluk is megvan. És amikor megkóstolnak egy St. Andrea Hangács Bikavért, onnantól nekem már nincs túl sok mesélnivalóm.
