A harminc feletti korosztályt megkérdezve, ki volt mindig idők legjobb amerikai kosarasa, biztosan jönne szavazat Michael Jordanre, Magic Johnsonra, David Robinsonra, Larry Birdre és Charles Barkleyra. És most képzeljék el, hogy ők egyszer egy csapatot alkottak, és elkápráztatták a világot!
Szöul volt a mélypont
Az Egyesült Államok kosárcsapata eddig minden olimpiai szereplésén éremmel zárt, igaz, 1972-ben nagy meglepetést jelentett, amikor nem az első helyen végzett. A válogatott addig hét olimpián veretlenül lett olimpiai bajnok, és Münchenben is könnyedén hozta nyolc meccsét.
A döntőben aztán a 50-49-cel pörgött le az óra (a magyar tévé el is köszönt az amerikai aranyéremmel), de a Nemzetközi Kosárlabda Szövetség, a FIBA főtitkára, William Jones közbeavatkozott, és elrendelték az óra három másodperccel történő visszaállítását. A játék folytatódott, az eredmény nem változott, az amerikaiak megint ünnepeltek.
Azonban a zsűriasztal szerint még nem állt vissza az óra, amikor elkezdték a játékot, úgyhogy ismét újraindították a három másodpercet. A színjáték sokadik felvonásaként jött a csoda, Alekszandr Bjelov a mérkőzés végét jelző dudaszó előtt kosarat dobott, ezzel a Szovjetunió 51-50-re nyert és megszakította az amerikaiak 1936 óta tartó ötkarikás veretlenségi sorozatát.
1976-ban, majd 1984-ben sikerült újabb két aranyat nyerni, az 1988-as szöuli játékok azonban még nagyobb csalódást hoztak: az elődöntőben a szovjetek 82-76-ra nyertek, maradt a bronzérem. És akkor még nem beszéltünk az 1990-es argentin vébéről, ahol a középdöntőben Puerto Rico, az elődöntőben Jugoszlávia is legyőzte az USA-t – egyértelművé vált, itt az idő a változtatásra.
Zöld utat kaptak az NBA-sztárok
A nagy áttöréshez azonban kellettek a FIBA vezetői is: 1989. április 17-én a szervezet úgy döntött, engedélyezi az NBA-játékosok szereplését az olimpián.
Igazából nem is az volt a kérdés, hogy profik indulhatnak-e, hiszen például a brazil Oscar Schmidt (aki egyedülálló módon öt olimpián is szerepelt) akkoriban Olaszországban játszott és több mint félmillió dollárt keresett, a USA Basketball inkább azon aggódott, hogy az NBA-játékosok teljesen felborítják az erőegyensúlyt, a meccseik pedig olyan unalmasak lesznek, hogy az negatív hatással lesz a televíziós közvetítésekre is. Emiatt az amerikai szervezet egészen elképesztő módon a javaslat ellen szavazott, azonban kisebbségben maradt, és az indítványt 56:13 arányban elfogadták.
Így aztán az 1992-es barcelonai olimpia lett az első, amelyen NBA-játékosok szerepelhettek. Már csak azt kellett megválaszolni, kik legyenek az amerikai csapatban. A USA Basketball egy bizottságot hozott létre, amely CM Newton, a Kentucky Egyetem sportigazgatója és az 1984-es olimpiai csapat segédedzője vezetésével megkezdte a válogatást.
Az álomcsapat
A feladat adott volt: az NBA 1990–1991 és 1991–1992 szezonjának teljesítményeit kellett elemezni. A Dream Team első tíz tagját hivatalosan 1991. szeptember 21-én, az NBC egyik műsorában nevezték meg. Magic Johnson, Charles Barkley, Karl Malone, John Stockton, Patrick Ewing, David Robinson, Larry Bird, Chris Mullin, Scottie Pippen, Michael Jordan – micsoda névsor!
Living the Dream. This Sports Illustrated cover was signed by six members of the Dream Team (and let’s not forget the Admiral): Charles Barkley, Magic Johnson, Patrick Ewing, David Robinson, Michael Jordan and Karl Malone. pic.twitter.com/aSqDsoIv4C
— PSAcard (@PSAcard) March 5, 2019
Bird és Jordan kezdetben vonakodtak elfogadni a meghívást, főleg előbbit kellett győzködni, hiszen utolsó profi szezonjának végén porckorongsérv által gyötörten csak azt hangoztatta, az olimpia a fiatalabbaknak szól.
Nélküle ez a csapat nem lett volna az, amivé vált
– nyilatkozta róla Magic Johnson, aki tucatnyi telefonhívás során beszélte rá.
A szövetségi kapitány Chuck Daly lett, aki az utolsó két játékost közel nyolc hónappal később nevezte meg. Azt lehetett tudni, hogy még egy NBA-játékos, és egy egyetemi bajnokságban edződött fiatal kerül még be. Előbbi helyre Reggie Millert és Isiah Thomast várták, végül Clyde Drexler lett a befutó, aki az NBA MVP-szavazásán a második helyen végzett 1991–1992-ben. A Portland Trail Blazers klasszisa már azon felháborodott, hogy nem fért be az első tíz közé, miközben a szerinte leszállóágban lévő Johnson és Bird, illetve Mullin ott volt.
A egyetemista helyet Christian Laettner kapta meg… egy bizonyos Shaquille O’Neallel szemben. Más kérdés, hogy az ember, akit ekkora szerencse ért, semmire sem vitte – ahogy korábban mi is megírtuk, még a saját csapattársai is utáltak, és igazi seggfejként könyvelték el.
Labdazsonglőrök élesben
A csapat az első meccsét Kuba ellen játszotta, de a találkozó késve kezdődött, ugyanis az ellenfél játékosai a kezdőkörben fotózkodtak a legendákkal. Számukra ez volt a nap csúcspontja, végül 79 ponttal kikaptak (136-57).
Az Egyesült Államok válogatottja úgy nyerte meg a tornát, hogy minden meccsét hozta, átlagosan 51,5 ponttal győzött.
„Azért jöttünk, hogy aranyérmet nyerjünk” – jelentette ki Karl Malone Barcelonában, ahová a csapat egy monacói edzőtáborból érkezett, majd beköltözött egy luxushotelbe. Daly szerint az olimpia falu több ok miatt sem felelt meg, fő indokként azt mondta, olyan kicsit az ágyak, hogy a két méter feletti játékosok el sem férnek rajta.
De valószínűleg biztonsági okok is közrejátszottak, hiszen később kiderült, a szupersztárok szállodáját fegyveresek őrizték.
Magáról a tornáról nehéz szakmai szemmel beszélni, kicsit olyan volt a Dream Team, mintha a Harlem Globetrotters labdazsonglőrködéseit néztük volna – csak éppen élesben, tétmérkőzésen.
A csapat minden meccsét meghökkentő különbséggel nyerte meg – a legszorosabb a horvátok elleni döntő volt, amelyet „csupán” 32 ponttal sikerült hozni, miközben olyan klasszis játszott az ellenfélnél, mint Drazen Petrovic, illetve pályára lépett a később a Chicago Bullsszal három bajnoki címet nyerő Toni Kukoc is. A Dream Team volt az első olyan csapat, amely egy olimpia minden meccsén legalább 100 pontot (átlagosan 117,3-at) szerzett.
Chuck Daly egyetlen egyszer sem kért időt, haláli nyugalommal nézte minden idők legjobb csapatát, és csak annyit mondott:
Olyan, mintha Elvis Presley és a Beatles együtt zenélne.
De ezt érezték a sztárok is, Michael Jordan például azt mondta: „Nem hiszem, hogy lesz valaha jobb csapat.”
Kiemelt fotó: A Dream Team játékosai átveszik aranyérmüket az 1992-es Barcelonában rendezett Olimpián. Fotó: Dimitri Iundt /Corbis /VCG /Getty Images
