Jártam ott 1986-ban egy francia–olasz meccsen (2-0), amelyet a mexikóvárosi Olimpiai stadionban rendeztek. Ez nem futballpályának épült még az 1968-as ötkarikás játékokra, ezért az egyetlen volt a nyolcvanhatos stadionok közül, amelynek nézőterét nem fedte tető. Déli tizenkettőkor (Közép-Európában este nyolckor) kezdődött a találkozó, és két lehetőségem volt: vagy leveszem és a fejemre teszem a pólót, így nem kapok agylágyulást, viszont lángra lobban a vállam, vagy hagyom a kobakom szabadon, és percek múlva hallucinálni kezdek.
Irapuato 320 kilométerre van Mexikóvárostól, ám a klímája megegyezik a csaknem tízmillió lakosú metropoliszéval. Garaba Imre ott látott hómezőt maga előtt, miközben bemelegített a Szovjetunió–Magyarország vb-csoportmérkőzésre. A többiek is össze akartak esni, illetve dehogyis akartak, ám alig álltak a lábukon. Nem merték megmondani egymásnak, csak figyelték egyenként, miként viselkednek a társak.
Hirtelen Nagy Antal térdei megrogytak. Garaba rászólt a csapatkapitányra:
Öcsém, te is?
Az bólintott, mire pillanatok végigfutott a társaságon, hogy senki nem tud lépni. Miközben azt bámulta mindenki: a fullasztó irapuatói sporttelepen milyen harminc métereket fut lazán és sebesen Belanov.
Így kezdődött az a mérkőzés, amelyet még szó szerint egy ország várt. Annak, hogy a futball országos ügy hazánkban is, éppen negyven esztendeje vége, hiszen négy évtizede kiiratkoztunk a világból, a vb-nek ily felfoghatatlanul hosszú idő alatt a közelében sem voltunk.
A nyolcvanhatot megelőző évtizedekben tényleg Futbólia volt minálunk. Szöllősi György szerint az Orbán-rezsimben zajlott Futbólia felemelkedése, és a kommunizmus a futballban is mindent aláásott.
