Tizenkét évet kellett várni arra, hogy az olimpiai játékok visszaérkezzenek Európába: az 1960-as római olimpia után ugyanis előbb Tokió, majd Mexikóváros volt a házigazda. 1972-ben aztán München nagyszabású ünnepre készült, főleg úgy, hogy a rendezés a komoly anyagi terhek ellenére sok pozitívummal is járt.
Rövid idő alatt olyan fejlesztések valósultak meg, amelyekre a városnak régóta szüksége volt: elkészült a metró 3-as vonala, épültek új létesítmények, például az Olimpiai Stadion. A szervezőbizottság öt ezüstérmét bocsátott ki, amelyeket a gyűjtők lelkesen fogadtak, csak ebből 731 millió német márka folyt be, amelyből nyolcmilliót a szervezők kaptak, a maradékot pedig a verseny helyszíneinek finanszírozására fordítottak. De lett olimpiai lottó, amely az olimpia végéig 250 millió márka nyereséget jelentett.
A játékokra 121 ország 7170 sportolója érkezett, az atléta Heidi Schüller lett az első női sportoló, akinek kijutott a megtiszteltetés, hogy társai nevében elmondja az olimpiai esküt. A kabala, Waldi, a tacskó volt, aki ezzel az első hivatalosan is elnevezett jelképpé vált.
Az 1936-os, náci rezsim alatt megrendezett olimpia után ez volt a második, amelyet Németországban tartottak, és a nyugatnémet kormány nagyon várta, hogy megmutathassa a világnak a demokratikus országimázst.
Sztárokban nem is volt hiány, az amerikai úszó Mark Spitz hét aranyérmet nyert (mindet világcsúccsal!), Szavao Kato Mexikóváros után ezúttal is háromszor lett olimpiai bajnok tornában, Lasse Virén a legszebb finn hosszútávfutó hagyományokat elevenítette fel azzal, hogy 5000 és 10 ezer méteren sem talált legyőzőre. És ott volt még Valerij Borzov is, aki 100 és 200 méteres síkfutásban is nyert, ezzel első nem amerikai versenyző lett, aki mindkét számban győzni tudott.
A magyarok 232 fővel képviseltették magukat, végül 6 arannyal, 13 ezüsttel és 16 bronzéremmel zártak.
A terror árnyékában
Ha itt befejeznénk a történetmesélést, az időutazás jegyében sokan vágynánk arra, hogy 48 évet visszaugorjunk az időben. Azonban München nem a féktelen örömről, a boldogságról és a vidám játékokról vált ismerté. Az olimpiát belengte a terror árnyéka.
A tragédia és annak részletei közismertek: 1972. szeptember 5-én a Fekete Szeptember nevű palesztin terrorista szervezet nyolc tagja átmászott az olimpiai falu kerítésén és behatolt az izraeli sportolók Connollystrasse 31. alatti szállására. Tizenegy túszt ejtettek, akik közül Joseph Romano és Moshe Weinberg az akció elején szerzett sebesülésükbe a helyszínen belehaltak.
A terroristák követelése az volt, hogy Izrael engedje szabadon 232 bebörtönzött társukat, majd nekik és túszaiknak adjanak szabad elvonulást. A tárgyalások eredményeképpen 16 órával az akció megkezdése után a terroristák két helikopterrel a Münchentől mintegy 70 kilométernyire lévő Fürstenfeldbruck repülőterére repültek.
Ott azonban mindössze öt mesterlövész várta őket (a hatóságok ugyanis úgy tudták, hogy ennyi túszejtővel van dolguk), szegényes felszerelésük mellett a rossz világítás mellett semmit sem láttak.
A vége teljes kudarc lett: minden izraeli sportoló meghalt, a túszejtők közül is csupán hármat sikerült élve elfogni. Ők sem maradtak sokáig német börtönben, egy október 29-i gépeltérítés következtében őket is szabadon kellett engedni. Kettőt közülük végül a Moszad kapott el és végzett ki, egy személyről azonban úgy hírlik, élve megúszta az esetet… és talán még ma is él.
Gyászoljuk izraeli barátainkat. De nem engedhetjük meg, hogy egy maroknyi terrorista megsemmisítse a nemzetközi együttműködés és jó szándék eme alapköveit. Az olimpiának folytatódnia kell!
– mondta Avery Brundage, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke az elhíresült beszédében.
Drámai percek Bonnban, Münchenben
De arról vajon mennyien hallottak, hogy nem ez volt a játékok egyetlen terrorfenyegetettsége? A záró ünnepséget szeptember 11-én rendezték, és a korábbi tragédia miatt alaposan átszerkesztették a programot. Elmaradtak a különféle lovasbemutatók, az eredetileg tervezett, 40, bajor népviseletbe öltözött tánccsoport komoly arccal csak állt és nem mozdult, a nézők apró lámpákat kapva emlékeztek meg az áldozatokról. A búcsúzó NOB-elnök, Brundage pedig arról beszélt, hogy a sikerek mellett együtt kellett elviselni a sötétség nehéz óráit.
Közben a háttérben újabb tragédia körvonalazódott.
A Spiegel korábbi cikke szerint az akkori védelmi miniszter, a néhány hónapja kinevezett Georg Leber az íróasztalnál ült bonni irodájában, a háttérben a záróünnepség közvetítése ment a televízióban, amikor egyik segédje lélekszakadva rohant be hozzá. Arról informálta, hogy néhány perccel korábban a terroristák elloptak egy kisgépet Stuttgartban.
Azt mondta, bizonyíték van arra, hogy megpróbálnak bombákat dobni az olimpiai stadionra
– írta később emlékirataiban a szociáldemokrata politikus.
Leber élete legdrámaibb percei kezdődtek meg, tudta, hogy nincs vesztegetni való ideje, bár ahogy fogalmazott, azzal is tisztában volt, bármit tesz, annak alkotmányos és politikai következményei is lehetnek.
A legfontosabbnak azt tartotta, hogy a géprablás tényét több forrásból is megerősíttesse. A légiforgalmi irányítás arról számolt be, hogy este 20.03 óta egy azonosítatlan tárgyat követ, amely lassan kelet felé halad 2000 méter magasságban. Ez megegyezett a stuttgarti lopott repülőgép várható mozgásával.
Leber további három percet várt a következő radarjelentésig, de a képernyőn lévő pont továbbra is München felé repült. A miniszter utasította a vadászrepülőket, hogy szálljak fel Neuburg an der Donau repülőteréről, a pilóták eleinte csak München fölött tartottak ellenőrző repüléseket.
„Azonosítatlan repülő közeledik”
Időközben az Olimpiai Stadionban összegyűlt politikusokat és hírességeket diszkréten tájékoztatták a helyzetről, óvintézkedésként néhányan elhagyták helyüket. Megkapta az információt a színész Joachim Fuchsberger, a nyitó- és záróesemények ceremóniamestere is, aki így emlékezett vissza a történtekre.
„Odalépett a hangosbemondó-kabin ablakához August Everding, a záróünnepség igazgatója, és annyit mondott: »Azonosítatlan repülő közeledik az olimpiai stadionhoz, lehetséges, hogy bombázási szándékkal. Mondd, amit helyesnek tartasz!« Felnéztem az égre és láttam, ahogy két vadászbombázó elhúzott felettünk.
Nem tudtam, mit tegyek. Én voltam a legmagányosabb és legőrültebb ember, akit csak el lehet képzelni.
Kérje meg a helyszínen lévő 70 ezer embert, hogy távozzon? De hogy nyugtassa meg őket? Az előre nem látható következményekkel járó tömeges pánik elkerülhetetlen lett volna. Fuchsberger nem szólt, csak várt.
Közben Bonnban is feszült volt a helyzet, Leber védelmi miniszter elképzelhetetlennek és megengedhetetlennek tartotta, hogy a terroristák bombát dobjanak a stadionra. Közben a gép egy időre eltűnt a radarról, majd alacsonyabb magasságban feltűnt ismét, a célja továbbra is a bajor város volt.
A tétovázás sokba kerülhetett volna, azonban az utolsó pillanatban az ismeretlen repülőgép váratlanul bejelentkezett a légiforgalmi irányítónak. Egy finn utasszállító volt, a pilóták jelezték, hogy átmenetileg a teljes fedélzeti technológiájuk elromlott, se a radar, se a rádió nem működött. Több mint száz emberel fedélzeten leszállási engedélyt kértek a müncheni repülőtéren.
Leber később azt írta, nem mindig van olyan szerencsében része azt embernek, mint neki volt 1972. szeptember 11-én.
Hogy mi történt a Stuttgartból ellopott géppel? Lehet, éppen a furcsa helyzet miatt csúszott ki az ellenőrzés alól, mert soha többet nem került elő.
Kiemelt kép: DPA / dpa Picture-Alliance /AFP
