Az 1980-as moszkvai játékokat csonka olimpiaként emlegetik. Noha a korábbi játékokon is akadtak hiányzók – nem is kellett messzire menni, 1976-ban az afrikai országok nagy része visszalépett, amiért a NOB nem zárta ki Új-Zélandot egy dél-afrikai rögbitúra miatt –, ezúttal az Egyesült Államok állt a tiltakozók élére a szovjetek 1979-es Afganisztán ellen irányuló agressziójára hivatkozva.
Végül 32 ország az előzetes nevezés ellenére nem utazott el, 33 ország már a meghívólevélre sem reagált, a megnyitón pedig több ország nem saját, hanem a Nemzetközi Olimpiai Bizottság ötkarikás zászlaja alatt vonult be a Lenin-stadionba.
80 arannyal (195 éremmel) toronymagasan a szovjetek voltak a legeredményesebbek, de a 47 arannyal (126 éremmel) második NDK is tarolt. A harmadik Bulgáriának 41 érem, közte nyolc arany jutott.
Persze az amerikaiak távolléte alapjaiban változtatta meg az erősorrendet, de nagy nevekben így sem volt hiány. Tornában a szovjet Alekszander Gyityatyin nyolc érmet szerzett, ennyit korábban soha senkinek nem sikerült egy olimpián.
Vlagyimir Szalnyikov három aranyat nyert úszásban, a montreali tornahős, a román Nadia Comaneci kettő újabb elsőséget szerzett. A keletnémet Waldemar Cierpinski megvédte címét maratonfutásban (csakúgy, mint Magyar Zoltán lólengésben), élete első olimpiáján arannyal nyitott a német kajaklegenda, Birgit Fischer, míg a kubai Teofilo Stevenson volt az első bokszoló, aki három aranyérmet nyert ugyanabban a súlycsoportban.
A játékok egyik ismeretlen sztárja azonban egy törékeny etióp futó, az életkoráról semmit sem tudó Miruts Yifter volt, aki 5000 és 10 ezer méteres síkfutásban is maga mögé utasított mindenkit.
Akinek a korát nem lophatják el
Mielőtt legyintenénk, tudni kell, Yifter óriási hatást gyakorolt hazája sportéletére, ha ő nincs, akkor valószínűsíthető, hogy Haile Gebrselassie és Kenenisa Bekele sem bukkan fel, és tarolja le a hosszútávfutást.
A sportoló születési idejét a legtöbb forrás 1944. május 15-re teszi, de Yifter elárulta, halvány fogalma nincs arról, mikor és hol született. Talán valahol Adigrat városának közelében, de olyan összevisszaság volt az elmaradott vidékeken, hogy lehet, be sem jelentették, később csak hasra ütésre tippeltek egy dátumot.
Arról nem is beszélve, hogy a Miruts nevet is ő maga vette fel – hogy eredetileg hogyan szólították, azt nem tudta.
Egy ilyen szegénységben élő családból nem lehetett könnyű kitörni, de benne megvolt az ambíció, így több szakmát is kipróbált, hogy megtalálja a kitörési pontot. Gyárakban autót vezetett, majd belépett a hadseregbe, ahol a légi egységhez került.
Elmondása szerint vétlenül találkozott egy csapat atlétával, akik futóedzést végeztek. Hosszas könyörgésre bekerült a csapatba, és olyan jól teljesített, hogy regionális és országos versenyeken is indulhatott. A húszas évei közepén járhatott, amikor felfigyelt rá Negussi Roba, a válogatott szövetségi kapitánya, aki nem sokkal ezután áthelyeztette az etióp légierő központjába, hogy semmi se zavarja az edzéseit. Nem is álmodhatott volna jobb forgatókönyvről.
Nem számolom az éveket. Ellophatják a tyúkjaimat, ellophatják a juhaimat, de a koromat nem
– nyilatkozta, amikor születési idejét firtatták. De ritkán nyilvánult meg szóban, kerülte az újságírók kérdéseit. Ha mégis beszélt, akkor azt hangsúlyozta, hogy nem a pénz és a hírnév miatt, hanem az országért fut.
Az 1968-as olimpia előtt is már a válogatottal edzett, de Mexikóvárosba nem jutott ki. Négy évvel később Münchenbe viszont igen, ahol 10 ezer méteren bronzérmes lett, az 5000 méteres verseny rajtját azonban lekéste. Elmondása szerint edzői hibáztak, akik a bemelegítés helyszínére kísérték, de nem szóltak neki a verseny megkezdéséről.
„Valószínűleg azt gondolták, hogy így tönkre tehetik a futás iránti szerelmemet. Tévedtek” – mondta évekkel később.
Az a legendás 300 méteres hajrá
A börtönben is edzett, és szabadulását követően az 1973-as Afrika Játékokon a két hosszabb távon is az első helyen végzett. A formája alapján 1976-ban felérhetett volna a csúcsra, azonban az afrikaiak bojkottja miatt újabb négy évet kellett várnia az újabb olimpiai szereplésre.
Közben nem tétlenkedett, 1977-ben, Düsseldorfban és 1979-ben, Montrealban is megnyerte az öt- és tízezer métert Afrika színeiben az IAAF Kontinentális Kupáján. Ezeken a versenyeken azonban nem indult Lasse Virén, a korszak legnagyobb egyénisége, a müncheni és a montreali olimpia négyszeres bajnoka.
A nagy csatára Moszkvában került sor. Mondhatnánk, hogy Virén addigra messze került a csúcsformájától, de még mindig csak 31 éves volt. Nem úgy, mint Yifter, aki papíron 36 volt ugyan, de 45-nek nézett ki.
Július 27-én, 10 ezren az utolsó körig Virénnel harcolt, felváltva álltak az élen. Aztán az apró etióp meglépett, Virén teljesen elkészült az erejével (csupán ötödik lett), a második helyen egy másik finn, Kaarlo Maaninka ért célba, a harmadik és a negyedik a szintén etióp Mohamed Kedir, valamint Tolossa Kotu lett.
„Sok győzelmet arattam már, de ez volt eddig a legnagyobb. Képes lettem volna az életemet adni egy ilyen sikerért. Az emberek meglepőnek találják, hogy negyven felé egy ember versenyezhet és nyerhet a fiatalabbakkal szemben. Néhányan azt mondják, hogy doppingolok. Ez ostobaság” – nyilatkozta.
Öt nappal később 5000 méteren is bevált a nagy hajrá, akkor a tanzániai Suleiman Nyambui és Maaninka előtt ért célba.
„Sokat beszélgettem az edzőimmel, úgy találtuk ki ezt az utolsó 300 méteres stratégiát. Ez az a távolság, ami tökéletes, nem késő, de nem is túl korai” – magyarázta.
A győzelmét rádión keresztül hallgatta a hétéves Haile Gebrselassie, aki gyakran elmondja, ez inspirálta arra, hogy futó legyen, és a két olimpiai, illetve négy világbajnoki címét neki köszönheti.
Ünnepelt sztárból menekült
Yifter a statisztikák szerint élete során 252 futamban indult, és 221-et megnyert – nem véletlenül tartották minden idők egyik legjobb atlétájának.
Pályafutása befejezése után edzőként is dolgozott, ő irányította kezdetben Kenenisa Bekelét is, akiből háromszoros olimpiai és ötszörös világbajnok lett.
Aztán a politikai változásokkal ő is kegyvesztetté vált, a kilencvenes évek közepén a Meles Zenawi vezette etióp kormány politikusokat, újságírókat, tanárokat és szakszervezeti vezetőket vetett börtönbe. Többségüket megkínozták, mások egyszerűen eltűntek.
Négy évre börtönbe került Yifter barátja és mentora, az 1968-as maratonfutás olimpiai bajnoka, Mamo Wolde, akiért a Nemzetközi Olimpiai Bizottság és a Nemzetközi Amatőr Atlétikai Szövetség is hiába harcolt, az etióp kormány elutasította a szabadon bocsátási kérelmeket.
1997-ben elvesztette edzői állását a válogatottnál, a helyi rendvédelmi szervek többször megverték, azt állítva, hogy a korábbi Mengisztu Hailé Mariam általi rezsimhez húz. Végül Kanadába menekült és Torontóban kért menedékjogot.
Egész életemben Etiópiáért futottam, de el kellett hagynom az országot, ahol etnikai tisztogatás is folyik. Hihetetlenül szomorú vagyok, nincs szavam, hogy leírjam, mit érzek.
Halálhírét keltették
2016 novemberében súlyos légzési problémákkal kórházba került, majd a médiában meg is jelent a haláláról szóló téves hír. Ezzel egy időben a sportközösség megemlékezett a korábbi bajnokról, több tucat újságíró érkezett, izzottak a torontói kórház telefonvonalai.
„Azon a napon, amikor bejelentették halálát, a kórházat egész nap ostromolták. Nem tudtuk megbirkózni a hívásokkal, elképesztő volt. Számunkra akkor derült ki, milyen híresség” – nyilatkozta egy ápoló. A hírek szerint a következő két vagy három nap során több százan látogatták meg.
Boldognak érzem magam abban a nehéz időszakban. A szeretet olyan pótolhatatlan dolog, amelyet pénzzel nem tudsz megvásárolni.
Sportolók hívtak, aki elmondták, én adtam nekik erőt a versenyzéshez. Beszéltem Haile Gebrselassie-val és Kenenisa Bekelével, nyugtattak és bátorítottak. Amikor korábbi versenyzőtársam, Mohammed Kedir felhívott, zokogott a telefonban” – mesélte egyik utolsó interjújában.
Az orvosok mindent megtettek, de csak napokkal tudták meghosszabbítani az életét. Minden idők egyik legnagyobb atlétája, Miruts Yifter 2016. december 22-én meghalt.
Kiemelt kép: Miruts Yifter megnyeri a 10 ezer méteres síkfutás döntőjét a moszkvai olimpián, 1980-ban. Fotó: Giuliano Bevilacqua / Sygma / Getty Images
