Az írek elleni vb-selejtezős vereség ismét kiforgatta sarkaiból a magyar futballvalóságot. Megszólalt – mit megszólalt, elemzett, cincált, sztorizott és filozofált – a témában a miniszterelnök, sorra jelentek meg a cikkek, az elemzések, a Reels-videók és a podcastműsorok, szakértők, szurkolók, újságírók és korábbi játékosok-edzők adták egymásnak a kilincset televíziós műsorok stúdióiban, bő egy hétig még a szövetségi kapitány széke is ingott(?), amikor pedig jött a nagy fellélegzés amiatt, hogy Marco Rossi marad, Csányi Sándor adott szurkálódásoktól sem mentes nagyinterjút a sportközmédiának.
Láttunk már persze ilyet, a hasonló forró hetek sajátja nálunk az, hogy a közhangulat pillanatok alatt hág a tetőfokára, röpködnek a jelzők, egymást érik a megvilágosító erejű publicisztikák, a kemény mondatok, a gyógyítás feltett szándékával írt receptek, a „na, most aztán végre mondjuk ki” kezdetű önkényes cezúrák, a gyereket a fürdővízzel együtt kiöntő dühkitörések – hogy aztán mintegy vezényszóra halkuljon el a kórus, s térjen vissza minden a megszokott kerékvágásba. Elvégre: a meccseket le kell játszani, a bajnokságnak folytatódnia kell, a játékosoknak a pályán a helyük, a sajtónak meg a tribünön. Az idő oldja a feszültséget, a távolság elhomályosítja az emlékeket. Menni kell tovább, és „mindig a következő meccsre koncentrálni”.
E helyütt persze lehetne akár másképp is. Írhatnék, mondjuk, nagyívű fejtegetést a magyar futballkultúra történetéről, hogy hol, mikor és mi veszett el pontosan, annál is inkább, mert olyan inverz fejlődéstörténetet, amilyet a magyar labdarúgás produkált, keresve sem találni széles e nagyvilágon.
A téma annál is inkább érdekes, mert a fejlődéselméletek tudományterületén épp paradigmaváltás zajlik, a neoliberális adatfétist fölváltotta egy puhább, komplexebb iskola, amely már a kultúrára fókuszál, sőt a kultúrát szerves, dinamikus összefüggésbe állítja az intézmények működésével. E teória azt állítja, hogy a kultúrát nem statikus értékek halmazaként, hanem dinamikusan változó repertoárként érdemes értelmeznünk, amely gazdag módon képes reagálni a politikai és gazdasági változásokra. Következésképp: nincs olyan, hogy a magyarok (akárha: a magyar futball) ilyen és amolyan, mert ez determinisztikussá tenné a folyamatokat, következésképp azt üzenné nekünk, hogy elkerülhetetlen volt a hazai futball (akárha: társadalom, állam) pokoljárása. Helyette érdemesebb abból kiindulni, hogy a kultúránk egy sokelemű készlet, egy fluid konfiguráció, amelyben sokféle érték, attitűd, elem keveredik, és amely különféle behatások – sokkok, környezeti változás, belső zűrzavar satöbbi – hatására képes újrakeveredni és a korábbiakhoz képest más elemeket dominánssá tenni, azaz alkalmazkodni, fejlődni, de akár visszafejlődni, bezárkózni, lemaradni is.
Ha ebből a paradigmából vizsgáljuk a magyar futball történetét, egészen érdekes eredményekre juthatunk, kezdve onnan, hogyan, milyen elemekből építjük fel a futballkultúránk konfigurációját. Adott például a játékfelfogás, benne a képzési rendszerünk általános viszonyával a kreativitáshoz, az improvizációhoz, az egyénhez és a rendszerhez; de akár az is, hogy miképp viszonyulnak klubok és képzőhelyek a tudományos elemzéshez, vagy, hogy miképp néz ki nálunk az edző-játékos kapcsolat. Egy ilyen konfigurációban benne lehet a klubok identitása, az, hogy mi alapján szerveződnek itthon közösségekké a szurkolótáborok, ezek történelmi lenyomatai, állam és (sport)piac viszonya, az erőforrások elosztásának módja, a nemzetközi nyitottság vagy épp zártság, esetleg az integritásnormák (azaz a versenyhez, a bundához, a játékvezetőkhöz, a csaláshoz és a kerülőutakhoz való általános viszony).
Talán ennyiből is jól látható, hogy ez igencsak nagyívű vállalkozás, amely aligha egy kétheti hírlevél hasábjaira kívánkozik. Egyébként is: az újságíró-iskolák azt tanítják, hogy soha ne körülírj, soha ne oktass, mesélj el inkább egy sztorit, ami illusztrál. Nos, történetesen épp akad ilyen is: a minap került elém egy videó, amelyben az állami sportközmédia azon lelkendezik, hogy góllal mutatkozott be az U19-es válogatottban Bodnár Simón, az Independiente magyar származású játékosa, akinek még a nagyszülei emigráltak Dél-Amerikába a második világháború alatt. A történet tényleg szinte mesebeli, a srác korábban soha nem járt Magyarországon, a nyelvet sem beszéli, de irtó büszke arra, hogy a magyar válogatott mezét viselheti, s ismerkedhet a hazai ízekkel, kultúrával, időjárással, környezettel. A dolog pikantériája az, hogy Bodnárt nem az intézményesített magyar futballipar, a szövetség, valamelyik klub vagy edző, hanem
és szemet szúrt neki a játékos neve és származása. Ezt követően megkereste a szövetség vezető videóelemzőjét, és, miután közösen rájöttek, hogy Bodnár nem szerepel semmilyen szövetségi adatbázisban, fölvették vele a kapcsolatot, Kemenes Szabolcs szövetségi edző meghívta egy U18-as összetartásra, ma pedig már U19-es válogatott, olyannyira, hogy tagja volt annak a keretnek is, amely Feröer, Franciaország és Bulgária ellen kiharcolta az Európa-bajnoki selejtezők elitkörébe jutást.
Persze, értem én a lelkesedést, és sajtószempontból ez a sztori valóban kifejezetten érdekes-értékes, de gondoljunk csak bele, mit üzen valójában. Az évtizedes mintán építgetett, elviekben kőprofi, közpénzzel is szépen kistafírozott magyar futballhátország és annak szövetségi vezetése egy Football Manager-játékos ajánlására fedez föl a világban elszórt magyar tehetségeket? Hát nincsen erre egy központi program, egy alosztály, néhány fizetett alkalmazott? A portugálok évtizedek óta közelről monitorozzák Franciaországban élő honfitársaikat, naprakészek azzal kapcsolatban, hogy a francia utánpótlásban hány portugál származású játékos pallérozódik, s már bőven a felnőtt karrierjük kezdete előtt felveszik velük a kapcsolatot, hogy, ha úgy adódik, nehogy lemaradjanak róluk. Nálunk ez – mint a példa mutatja – továbbra is gyerekcipőben jár, reménykedhetünk csupán, hogy nem kallódik el senki végleg a nyugatra költözött magyar családok focistacsemetéi közül, és, ha nem így történik, akkor pedig időben szúrja ki őt egy lelkes játékos, aki épp a Football Manager adatbázisát túrja, s történetesen van akkora lélekjelenléte, hogy tudja, kit érdemes megkeresni a szövetségi hierarchián belül annak érdekében, hogy ne sikkadjon el az ügy.
Ha tetszik, ez is kultúra, ez is intézményépítés – lenne. És ezen az sem változtat, ha rövid távon színes-szagos, a közösségi médiában jól eladható, kedves-vicces bulvársztoriként tárjuk az érdeklődők elé.
