„Az én halálfélelmem 90 százaléka eltűnt”

A 24.hu és a Magyar Hospice Alapítvány új podcastsorozata, a Nincs rá szó nyíltan beszél életvégről, halálról, gyászról. Közismert emberek, civilek, életvéggel foglalkozó szakemberek (orvosok, pszichológusok, ápolók) osztják meg tapasztalataikat és érzéseiket, és történeteket hozunk a gyermek- és felnőtthospice világából is.

Nehéz szavakat találni a veszteségre. A halált elidegenítjük, s így nem tudjuk a félelmeinket feloldani, a saját és mások elmúlását megfelelően feldolgozni – pedig mindenki érintett volt vagy lesz. A némaság helyett ebben a sorozatban Simonyi Balázs a téma magyar hangja.

„Mindig úgy köszöntem el tőle, hogy jövök vissza, de rád van bízva, ne foglalkozz velünk, bármikor elmehetsz.”

Csikós Dóra egy személyes élmény, barátnője gyermekének halála miatt kezdett el olyan módszereket keresni, amikkel a halál tabuját oldani lehet, és amik segíthetnek megtalálni az utat az élet végességének feldolgozására. Aztán a saját családjában is meg kellett élnie fia, férje és anyósa daganatos betegségének kálváriáját. András, a fia meggyógyult, míg férje vastagbél- illetve anyósa agydaganatban hunytak el pár év különbséggel a budapesti Hospice Házban, ugyanabban a szobában.

Az adás első felében Dóra és András személyes történetét ismerjük meg arról, hogy egy gyógyíthatatlan beteg halálba kísérése, az egész megpróbáltatás mennyire emberibbé, gazdagabbá tesz. Elkísérés közben nemcsak azt értjük meg, hogyan ér véget az élet, hanem hogy mennyi bátorság, humor és nemesség tör utat a saját halálhoz.

Az adás második felében pedig az életvégi tervezés gyakorlati vonatkozásairól beszélünk. Miért ne halogassák az érintettek (haldokló, hozzátartozó) az utolsó pillanatig az életet lezáró döntéseket? Az életvégi döntések ugyan csak a haldoklás és halál közeledtével válnak aktuálissá, ám ha már életünk derekán elkezdünk velük foglalkozni, akkor nem csak az utolsó hónapokat ill. a szeretteinkre váró gyász időszakot tehetjük nyugodtabbá, de az addig eltöltött éveket is boldogabbnak, értelmesebbnek élhetjük meg. Ha kívánságaink, döntéseink nyíltan kimondhatók lesznek, ha a hozzátartozók nem hessegetik el kérésünket, hanem tudomásul veszik, akkor életünk egészen a végéig abban a minőségben telhet, amelyet elképzeltünk magunknak. De felmerülnek az utolsó idők egészségügyi ellátásának, a halálhoz való viszony alakulásának, a pénzügyi gondoskodásnak, a kiskorú gyermekek gyámságának, a spiritualitásnak és a digitálisan utánunk maradó nyomok, emlékek elrendezésének kérdései is.

„Mennyi minden történhetne máshogy, ha erről lehetne nyíltan beszélni! Hogyha kinyitjuk ezt a tabut, és átgondolunk dolgokat, akkor le lehet tenni.”