Foci

A boldog Újpest-szurkoló

Dunai Ede
Dunai Ede

2015. 10. 09. 09:40

Két hete írtam Kertész Gyuláról, erről a rendkívül szomorú sorsú, ősrégi Újpest-drukkerről, aki kilátástalan helyzetében is mindennapos vendége a Megyeri útnak, kedvenc csapata edzéseinek. A meccsbelépőre azonban nem telt neki, és bizony más (számunkra hétköznapi) dologban is hiányt szenvedett.
Korábban a témában:

A bevezető rész utáni első bekezdés viszont legyen a Tiétek, kedves szurkolótársaim, és egy nagyon nagy köszönetnyilvánítás nektek, amiért ilyen sokan összefogtatok!

Az UTE Baráti Kör kezdeményezésére és egy kicsit az írásom hatására, amely futótűzként terjedt a lila-fehér – és biztos vagyok benne, hogy a más csapatnak drukkoló, de érző szívű – szimpatizánsok között, pillanatok alatt ruha, élelmiszer, tisztálkodási szerek érkeztek Gyula nevére a stadion irodájába. Na és nem utolsósorban a mindennél többet érő kincs, a bérlet ára is hamar összejött!

Ezeket az információkat Borsche Gábortól, a baráti kör elnökétől tudom. Ahogy elmondta, a napokban nem sikerült összefutnia Gyulával, de ami késik, nem múlik. Mondtam is neki, hogy feltétlenül tájékoztasson (lehetőleg képes formában), ha Gyula megkapta az ajándékaitokat, mert biztos örülnétek neki, ha látnátok hogy sikerült a kis akciónk.

Kertész Gyula rendre megtalálható a Megyeri úton Fotó: UTE Baráti Kör

És milyen a sors? A minap Újpest centrumában, a villamosmegállóban sétálva ez az aprócska, de csupa jóindulat ember sétál előttem. Megszólítottam: “Szia Gyula, van már bérleted?”

Gyula rám néz, kicsit talán meg is ijedt…ki ez, milyen ellenőr az aki a megállóban is kéri a bérletet?? – gondolhatta.
Aztán rájöttem, de buta vagyok, nem is ismerhet meg. Neki nincs számítógépe, neki nincs internetje, talán nem is olvasta az írásomat.

Gyorsan bemutatkoztam, a nevem hallatán felcsillant a szeme, és mesélni kezdett, mintha a legjobb barátok lennénk.
Eszembe jutott, itt az alkalom, gyorsan hívom Gábort, hiszen nála vannak az adományok, hátha erre jár…de mi az hogy! Tíz perc múlva ott is volt! De az a tíz perc, az felejthetetlen volt, Gyula felejthetetlenné tette…

Nagyon figyeltem rá, hosszú bajusza, szakálla, eltakarta száját. Mesélt a fiáról, aki már húsz éves elmúlt, kórházban él, nagyon súlyosan sérült fiú. Nem beszél, mozgássérült, nem tudja ellátni magát. Amíg élt a felesége és kisebb volt a fiúcska, addig együtt próbálkozott a megélhetéssel a család. Mesélt arról a kupadöntőről, ahová a kisfiúval kettesben ment.

Győrben volt a meccs, vonatoztak, és ez az apró ember egyedül, a kezében (!) vitte le a vele akkor nagyjából egymagas gyermekét. Egészen szívszorító a kép, de Gyula csillogó szemekkel mondta, nyertünk és nagyon boldogok voltunk!! Csak álltam és tátott szájjal hallgattam, ahogy még a góllövőkre is tisztán emlékszik.

Aztán évekkel később egyedül maradt. A felesége elhunyt, a gyermek az állapota miatt állandó kezelésre szorult.
Gyula tovább mesél. “És képzeld, kint a pályán sokan segítenek, játékosok is! Kapok egy kis aprópénzt…sokszor mutatják, igyak egy sört belőle! De nem….én nem! Sosem iszom alkoholt! Azok a forintok nagyon jó helyre kerülnek. Hetente háromszor megyek Budára a kórházba. Tudom, hogy a pici fiam mit szeret enni, mennyire örül, amikor viszem a kedvenc kekszét, a kedvenc csokiját. Őt szeretem a legjobban a világon!”

Ledöbbentem. Istenem, mekkora szíved van!“És képzeld van fedél is a fejem fölött, egy régi, idős barát befogadott, nála lakhatok” – folytatta. De ekkor megjött Gábor.
Kiszállt nagy csomagokkal, cipőkkel.“Gyula, nem semmi. ennyi mindent kaptál, lassan ruhaüzletet is nyithatunk!” – viccelődtem.

Immár Kertész Gyula is rendelkezik Újpest-bérlettel Fotó: UTE Baráti Kör

De ekkor egy pici boríték is előkerült, benne a legjobb helyre és saját névre szóló Megyeri úti bérlettel!
Gyula megfogta, és mint egy öttalálatos lottószelvényt, földöntúli örömmel csodálta! “Ez tényleg az enyém!?” De aztán a választ meg se várva, el is dugta pici, elnyűtt melegítője legtitkosabb zsebébe.

És sorolta, hogy milyen találkozókat láthat élőben. Elsőnek mindjárt a Vasas!

Aztán fényképet is csináltattunk. Járókelők jöttek-mentek, az egyikőjüket sikerült is megállítani, és megörökítette azt a pillanatot, amit soha nem fogok elfelejteni.
Gábor odaszólt Gyulának, hogy mondjon nekem egy nagy “köszönöm”-öt. De nem, dehogy kell, én köszönök mindent. Gyula, rengeteget tanultam tőled! Szurkolótársaim, nektek pedig, hogy ennyien mellé(nk)álltatok!

Kézfogás után Gyula a szemembe nézett.  “Most pedig rohanok Budára, a kórházba! Meg kell mutatnom, hogy mit kaptam!”

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.