1988-ra helyre állt a sportvilág rendje, úgy tűnt, tizenkét év után a nagyhatalmak is belátták, elég volt a bojkotthangulatból. A megelőző olimpiákon folyamatosan akadtak komoly hiányzók, és ezúttal Észak-Korea, Kuba, Etiópia, Albánia és a Seychelles-szigetek sportolói maradtak távol – míg Nicaragua és Madagaszkár pénzügyi okok miatt nem érkezett meg –, de így is minden idők addigi legnagyobb játékára került sor.
Felsorolni is nehéz lenne, hány világklasszisnak tapsoltak Szöulban: a női 100 és 200 méteres síkfutásban Florence Griffith Joynert megszorítani sem tudták, döbbenetes időeredményei azóta is világcsúcsot érnek mindkét távon.
A férfiaknál Ben Johnson neve vált fogalommá, a kanadai szédületes, 9,79 másodperces világcsúcsot futott, kár, hogy a lábait az anabolikus szteroidok repítették, így csak a kétes hírnév maradt meg neki.
A keletnémet Kristin Otto hat, az amerikai Matt Biondi öt aranyat nyert úszásban, a suriname-i Anthony Nesty lett az első színes bőrű úszó, aki egyéni számban olimpiai bajnok lett.
És akkor még nem is beszéltünk a magyarokról, akik 11 aranyat nyertek: a kajakos Gyulay Zsolt, az úszó Darnyi Tamás és az öttusázó Martinek János duplázott, de itt tűnt fel a 14 éves Egerszegi Krisztina is, aki 200 háton leiskolázta a mezőnyt.
Ilyen névsor mellett keveseknek jutna eszébe Greg Louganis neve, noha a műugró sport egyik – ha nem a legnagyobb – legendáját is ünnepelték az amerikaiak.
Kilencéves korában derült ki, hogy óriási tehetség
Greg 1960. január 29-én született a kaliforniai El Cajonban, azonban szamoai és svéd származású szülei tizenévesek voltak, így lemondtak róla. Nyolc hónapos korában Frances és Peter Louganis fogadta örökbe, így kapott új családnevet.
Nagyon korán érdekelte a tánc- és az akrobatika világa, és miután gyerekként asztmát és allergiát diagnosztizáltak nála, a betegségek kezelése érdekében ösztönözték is a tánc- és tornaórák folytatására.
Miután a családnak medencéje lett, kilencévesen vágott bele műugrásba. Gyorsan kiderült, hogy hatalmas tehetség rejtőzik benne, de ő a sport mellett a tanulást sem hanyagolta el: beiratkozott a Miami Egyetem dráma szakára, 1981-ben pedig átkerült az irvine-i Kalifornia Egyetemre, ahol 1983-ban színházi és táncos diplomát szerzett.
16 évesen kijutott a montreali olimpiára, ahol toronyugrásban ezüstérmet szerzett a legendás olasz vetélytárs, Klaus Dibiasi mögött. A visszavonulásával megüresedett trónt gyorsan betöltötte, az 1978-as nyugat-berlini világbajnokságon megszerezte pályafutása első aranyérmét.
1980-ban két aranyat vártak tőle, de a moszkvai olimpia bojkottja keresztülhúzta a számításait. Négy évvel később Los Angelesben viszont már villogott, 3 méteren és 10 méteren sem talált legyőzőre. Felért a csúcsra, irigylésre méltó életét azonban beárnyékolták a családi problémák.
Kihasználtan és megerőszakoltan
Louganis ugyanis meleg volt, de ezt titkolnia kellett a világ elől. 1983 és 1989 között menedzserével, James Babbitt-tel élt együtt, aki kihasználta, bántalmazta őt. A sportoló visszaemlékezése szerint nem elég, hogy 1983-ban megerőszakolta őt, de a bevételeinek nagy részére is rátette a kezét.
Aztán 1988-ban, hat hónappal az olimpia előtt kiderült, hogy Babbitt AIDS-es. Louganis orvoshoz rohant, de már későn, a vizsgálat megállapította, hogy HIV-pozitív. A gyógyíthatatlan betegség abban az időben megbélyegzéssel, munkahelyvesztéssel járt, ezért úgy döntött, titokban tartja mindezt.
Nagyon nehéz volt együtt élni a gondolattal, hogy HIV-pozitív vagyok. Úgy éreztem, hogy az Egyesült Államok Olimpiai Bizottságának tudnia kell ezt. Sőt, a szövetségnek is tudnia kell. Végül mégis úgy döntöttünk, hogy senkinek nem mondom el a közeli barátokat leszámítva
– mondta.
Abban bíztak, hogy egyrészt a vírus terjedésének a kockázata így elé csekély, és hát egy műugró alig sérül meg versenyzés közben – pláne Greg Louganis.
A szurkolók lélegzet-visszafojtva figyelték, és aggódtak az egészségéért, ő viszont szinte összeomlott: HIV-pozitívként akár meg is fertőzheti a társait.
Amikor a fejsérülését ellátta az orvos, azon gyötrődött, hogy elmondja-e betegségét.
Annyira megdöbbentett az eset, hogy a fejemben kavarodtak a gondolatok. Mekkora a felelősségem? Mondjak valami? Egy titkot, ami addig hihetetlenül őriztem
– nyilatkozta, de nem árult el semmit.
Azonban az összeöltés után rémülten látta, hogy James Puffer nem viselt kesztyűt.
„Tíz percem volt a seb lezárására, hogy újra ugorhasson, és bejusson a döntőbe. Sajnos nem volt rajtam kesztyű” – emlékezett vissza az orvos.
Miután Louganis 1995-ben nyilvánosságra hozta állapotát, Puffer megvizsgáltatta magát, de nem kapta el a betegséget.
Végül Louganis nem lépett vissza, bejutott a döntőbe, sőt, 3 és 10 méteren is magabiztosan nyert, megvédte olimpiai bajnoki címét, amire a sportágban korábban még sohasem akadt példa. Nagyságát az ABC „Az év sportolója” címmel ismerte el.
Évekkel később vállalta csak önmagát
Négyszeres olimpiai és ötszörös világbajnokként, valamint hatszoros Pánamerikai Játékok- és kétszeres Universiade-győztesként vonult vissza. Miután színészként végzett, elvállalt néhány kisebb filmes szerepet, majd kutyaidomításba kezdett, és az agility felé nyitott – ez a sport leginkább a lovas díjugratáshoz hasonlít, csak éppen kutyákkal.
1993-ban, a 33. születésnapjára egy utolsó nagy partit tartott a család és a barátok számára, mert meggyőződése volt, hogy haldoklik. Depressziós hangulatából az önfelvállalás segítette ki: Amerika férfiideálja az 1994-es Gay Games (Meleg Játékok) megnyitóján egy előre felvett üzenetben köszöntötte a megjelenteket, és bevallotta másságát.
1996-ban robbant az igazi bomba, Breaking the Surface címmel megjelent önéletrajzi könyvében – amelyből életrajzi film is készült, és magyarul A felszín alatt címet kapta – nem csupán a betegségéről vallott, de arról is, hogy a híres szöuli balesete idején is fertőzött volt már.
Az eset több kérdést felvetett, a sebét ellátó orvos mindenféle védőfelszerelés nélkül segített rajta (de nem kapta el a vírust), a Nemzetközi Olimpiai Bizottság pedig úgy reagált, minimális volt a fertőzés esélye pár csepp vérrel a klóros vízben.
A könyv után hirtelen kegyvesztetté vált, a Speedo céget leszámítva minden addigi támogatója elhagyta. Évekkel később a sportágban talált vigaszt: 2010 novemberétől a kaliforniai Fullertonban edzősködik, de a szövetség is alkalmazta, hiszen a 2012-es londoni, majd a 2016-os riói olimpián is az amerikai válogatott mentoraként dolgozott.
Kiemelt fotó: Rob Brown /Walt Disney Television /Getty Images
