Majka: Néztünk egy meccset, apa felült az ágyban, és meghalt

„Nem tudsz hova hazamenni, ha meghalt mind a két szülőd. Megszűnik az otthon.”

A 24.hu és a Magyar Hospice Alapítvány új podcastsorozata, a Nincs rá szó nyíltan beszél életvégről, halálról, gyászról. Közismert emberek, civilek, életvéggel foglalkozó szakemberek (orvosok, pszichológusok, ápolók) osztják meg tapasztalataikat és érzéseiket, és történeteket hozunk a gyermek- és felnőtthospice világából is.

Nehéz szavakat találni a veszteségre. A halált elidegenítjük, s így nem tudjuk a félelmeinket feloldani, a saját és mások elmúlását megfelelően feldolgozni – pedig mindenki érintett volt vagy lesz. A némaság helyett ebben a sorozatban Simonyi Balázs a téma magyar hangja.

„Amikor kiderült, hogy anyámnak petefészekrákja van, akkor visszaszokott a cigire és letette a jogsit, ötven felett.”

Majoros Péter Majka 20 éve, a valóságshow-k kezdetén tűnt fel. Bár nem nyerte meg a Való Világot, de a rapzenészkarrierje elindult, nem sokkal később már műsorvezetőként is debütált. Azóta számos vetélkedő házigazdája, zsűrije, 2022-ben a Forbes magazin a „legértékesebb magyar celebek” rangsorának első helyére tette. De minderről nem lesz szó.

Beszélünk viszont a halállal való első találkozásról. Arról, hogy bár eddig 73 millióan látták a Belehalok című dalát, de ő egymagában egyáltalán nem akarna meghalni. Beszélünk a halandóság tudatának motiváló erejéről, a ráérősség helyett a pörgésről, arról, hogy történjen valami. Arról, hogy mit csinálna az utolsó napján, van-e életvégi terve, kire bízta a legbizalmasabb dolgait, és hogy a kezdeti rettegése hogyan fordult át belenyugvássá, megbékéléssé, amikor a Covid-osztályon rosszabbodott az állapota. Hogy miért tartja valódi választásnak az élet végén a hospice-t.

Beszélünk az élet rendjéről: a szülőket el kell veszteni. A végső elszakadásról, ami Majka esetében egyrészt nagyon lassú folyamat volt, másrészt a pillanat műve. Hogy miként ismeri fel magát egy családi mintázatban. Túlhajszoltságról, kontrollvesztésről, pánikbetegségről, halálfélelemről. És hogy, mint Münchausen báró, hogyan tudta magát kihúzni a saját hajánál fogva mindebből, hogy ébredt rá, hogy segítséget kell kérni, hogy a mintázat ne folytatódjon.

„Mindig reméli az ember, hogy majd holnap, majd holnap, majd holnap még beszélünk. Nincs arról szó, hogy holnap nem beszélünk. Hiába tudtam, hogy ennyire beteg, és ez az utolsó stádium, akkor sem volt bennem, hogy ki tudja, meddig él.”