Kevés olyan folyó akad bolygónkon, amely akkora szerepet játszott volna történelmünkben, mint az Egyiptomi Birodalom alapja, a Nílus. Az ókori államtól ugyan több ezer év és kilométer választ el minket, ám az ősi civilizáció hatásai ma is jól érezhetőek a kultúrában, a tudományokban és sok más területeken. Ily módon a Nílus a mi életünkre is nagyban hatott.
Egyiptom és a térség más országai számára a kezdetektől kiemelt jelentősége volt a folyónak, nem csoda, hogy ellenőrzése kulcsfontosságú volt a régió mindenkori lakói számára. Stratégiai szempontból az úgynevezett katarakták különösen értékesnek számítottak, ezek a természetes szűkületek, zuhatagok a Nílus középső szakaszánál találhatóak, és kisebb ágakra választják a folyót, megnehezítve vagy egyenesen ellehetetlenítve a hajózást.
A katarakták határt képeztek, megszerzésükkel ellenőrizni lehetett a folyóhoz való hozzáférést és a kereskedelmet is. Hogy mennyire meghatározóak voltak, azt jól szemlélteti, hogy Egyiptom és a modern Észak-Szudán területén fekvő Kusita Királyság között többször is a zúgókért indult fegyveres küzdelem.
Vízháborúk kora
A Nílus ma is létszükséglet Egyiptom, valamint a folyón osztozó további országok, köztük Szudán és Etiópia számára, jelentőségéből adódóan pedig napjainkban is könnyedén konfliktusok forrásává válhat. A feszültséget csak tovább fokozza a klímaváltozás: az ennek nyomán mind többször tapasztalható szárazságok még értékesebbé teszik a vizet.
Egyre több a bizonyíték arra, hogy az éghajlati átalakulás a csapadékminták átrajzolásával és a melegedés révén erősödő párolgással növeli az aszályok gyakoriságát és hevességét. A jelenség már nem csupán a szubszaharai régióban okoz gondot, Amerikától Európán át Ázsiáig egyre több országban üti fel fejét szárazság, a tavak, folyók visszahúzódása pedig a mezőgazdaságot is veszélybe sodorja, komoly belső feszültségeket eredményezve.
Amikor az aszály egy-egy tágabb régiót sújt, az államokon át húzódó folyók, azok szabályzási megoldásai kifejezetten kényes kérdésekké válhatnak, a folyásirány szerint lejjebb található állam több vizet követelhet a fentebb, a folyást gátakkal szabályzó szomszédtól. Ezt láthatjuk az afgán–iráni határon, ahol a Helmand víze miatt pattanásig feszült a helyzet.
A globális felmelegedés régiónként eltérő következményekkel járhat, az adatok mindenesetre azt mutatják, hogy a folyót is magába foglaló Kelet-Afrikában sok más területhez hasonlóan egyre erősödnek a száraz periódusok. Az ENSZ előrejelzése alapján a Nílus vízhozama akár 70 százalékkal is csökkenhet 2100-ra, ami önmagában katasztrófát eredményezhet – az átgondolatlan vízgazdálkodási megoldások pedig mélyíthetik a válságot.
Gát a Níluson
Abij Ahmed Ali etióp miniszterelnök szeptember 10-én jelentette be, hogy befejeződött a Nagy Etióp Reneszánsz-gát víztározójának negyedik, egyben utolsó feltöltése. A Kék-Níluson, a Nílus egyik legfontosabb forráságán fejlesztett duzzasztó régóta gerjeszti a diplomáciai feszültséget Etiópia és a folyó alsóbb szakaszánál fekvő Szudán, valamint Egyiptom között. A projekt teljes befejezése tovább mérgezheti az országok közötti kapcsolatot.
A szudáni határtól mintegy 30 kilométerre fekvő, több mint 6000 megawattos, 1,8 kilométer hosszú és 145 méter magas vízerőmű Afrika legnagyobb gátja. A víztározó létrehozása miatt közel 20 ezer embert kellett kitelepíteni.
A tervek szerint az erőmű megkétszerezi majd Etiópia villamosenergia-termelését – jelenleg a 120 milliós ország lakosságának nagyjából 40 százaléka számára biztosított csupán az áramellátás.
A villamosság elengedhetetlen a modern gazdaságok felvirágoztatásához, Addisz-Abebában pedig abban bíznak, hogy a gáttal megtermelt áram egy részét Dél-Szudánba, Szudánba, Kenyába, Dzsibuti és Eritreába is exportálhatják. A projekt tehát elviekben óriási fellendülést hozhat Etiópiában.
Abij az X-en, azaz az egykori Twitteren számolt be a legújabb fejleményekről, és bejegyzésében is kiemelte: a beruházásnak belső feszültségekkel és komoly külső nyomással kellett szembenéznie. A 2011-ben elindított, átszámítva 1500 milliárd forintos projekt Addisz-Abeba számára hatalmas jelentőségű, Szudán és Egyiptom viszont kevéssé lelkes.
Kairó nem örül
A súrlódások enyhítése érdekében két és fél év után augusztus végén kezdődtek meg ismét a gáttal kapcsolatos tárgyalások az érintett országok között. A feltöltés híre után azonban nem úgy néz ki, hogy küszöbön lenne a megoldás: Egyiptom egyenesen törvénytelennek ítélte a beruházás legújabb szakaszát, a külügyminisztérium szerint Etiópia egyoldalú lépése veszélybe sodorja az egyeztetéseket.
Etiópia, Szudán és Egyiptom 2015-ben írt alá egy megállapodást a projektről, Kairó szerint Addisz-Abeba most ezt rúgta fel. A nyilatkozat értelmében a töltési folyamat megkezdése előtt a három országnak meg kellett volna állapodnia a feltöltés és üzemeltetés szabályairól. Az egyiptomi kormány úgy értékelte, Etiópia intézkedésével semmibe vette a lejjebb található országok érdekeit és jogait, valamint a nemzetközi jog által garantált vízbiztonságukat.
A polgárháború sújtotta, gyakori aszályokkal szembenéző Szudán is fenyegetve érzi magát, a belső instabilitás miatt ugyanakkor egyelőre kisebb szerepet játszik a gát körüli tárgyalásokban, üzengetésben, mint Egyiptom. Hogy az ország számára mennyire kritikus kérdés a víz, azt jól szemlélteti, hogy a 2003-ban kirobbant dárfúri konfliktus egyik legfőbb kiváltója pont az ivóvízhiány volt.
Az etióp kormány úgy véli, a gát az aggodalmak ellenére nem fogja csökkenteni a vízhozamot, a fokozódó szárazságok miatt Egyiptom és Szudán biztonságát ugyanakkor a szakemberek törékenynek látják.
Nílus-függőség
Ahogy az ókorban, úgy ma is igaz: Egyiptom nem létezhet a Nílus nélkül, a 107 milliós ország vízszükségletének 97 százalékát a folyamból fedezi. A folyó vízének 85 százaléka az Etióp-magasföld északnyugati részén eredő Kék-Nílusból érkezik, az arra telepített duzzasztó így jelentősen befolyásolhatja a lentebbi szakaszt.
Egyiptomban a háztartások mellett a mezőgazdaság sem képes működni a folyam nélkül. A gyapottermesztés különösen vízigényes ágazatnak számít, márpedig a gyapot az ország egyik legmeghatározóbb exportterméke.
A Nílus emellett az energiatermelésben is megkerülhetetlen feladatot kap, mivel vízéből táplálják a Nasszer-tavat. Ez a víztározó Egyiptom saját vízerőművéhez, az Asszuáni-főgáthoz tartozik, amelynek jelentősége ugyan csökkent az évtizedek során, de még mindig fontos energiatermelőnek számít.
A 48 milliós Szudán szintén nagymértékben függ a folyótól. A Kék-Nílus az ország területén, Khartoumnál egyesül a Fehér-Nílussal, a két mellékág és a már összefolyt Nílus Szudán teljes édesvíz-készletének 77 százalékát adja. A lakosság megközelítőleg 80 százaléka él mezőgazdaságból, a Nílus és annak mellékfolyói az öntözéses gazdaságok vízszükségletének több mint 90 százalékát biztosítják – az öntözés viszont nem országosan elterjedt, inkább a nagy folyók közelében koncentrálódik.
Rengeteg szektor lehet érintett
A szakértők többsége egyetért abban, hogy normál vízmennyiség mellett Egyiptomnak és Szudánnak nem kell tartania a gáttól, a problémák akkor kezdődhetnek, ha lecsökken a Nílus szintje. A klímaváltozás időszakában, a fokozódó szárazságok következtében márpedig ez teljesen reális és viszonylag közeli forgatókönyvnek tűnik. A krízist tovább mélyítheti az átgondolatlan vízgazdálkodás és az elmaradott infrastruktúra, amely miatt rengeteg értékes víz veszik el.
Mohammed Basheer, a Torontói Egyetem munkatársa szerint Egyiptom a kezdetektől elsősorban a gát hosszú távú működése miatt aggódik. A kutató kiemelte, nincs nemzetközi megállapodás arról, hogy a duzzasztót miként kellene kezelni a száraz időszak alatt és után. „Etiópia olyan megközelítést alkalmazhat, amely az aszályos időszakokat követően maximalizálja az áramtermelést, ami Egyiptom számára kedvezőtlen lenne” – nyilatkozta a szakértő.
Etiópia egyébként három év alatt töltötte fel a helyi víztározót. Korábban Kairó arra kérte az országot, hogy 12-21 év alatt végezze el a műveletet, ám Addisz-Abeba ezt elfogadhatatlannak minősítette.
Hogy a beruházás hosszú távú hatásai aszály esetén milyenek lehetnek, azt nehéz pontosan meghatározni. Egyes számítások alapján mindössze 2 százalékos vízhozam-csökkenéssel 40 ezer hektárnyi öntözött föld válhat használhatatlanná, az alacsony vízállás emellett a vízi forgalmat, így a kereskedelmet, illetve az ipart is akadályoztathatja, a lakosságot érintő következményekről nem is beszélve.
Régóta figyelmeztetnek
A vízháború veszélye évtizedekkel ezelőtt is foglalkoztatta a kairói döntéshozókat, az ország harmadik elnöke, Anvar Szádát 1979-ben arra figyelmeztetett:
Az egyetlen ügy, amely miatt Egyiptom ismét háborúba kerülhet, az a víz.
Butrosz Butrosz-Gáli egykori egyiptomi külügyminiszter, későbbi ENSZ-főtitkár tíz évvel később, 1988-ban egyenesen úgy vélekedett, a Közel-Kelet következő háborúját a Nílus vízéért vívják majd.
Noha Egyiptom és a Közel-Kelet azóta egyéb okok miatt borult lángokba, az etióp beruházás a globális felmelegedéssel együtt ismét előtérbe hozta a Nílus kérdését. Egy 2018-as tanulmány alapján e folyó mellett egyébként az Eufrátesz és a Tigris medencéje, valamint az Indus-völgy válhat a hidropolitikai interakciók melegágyává, amelyek aztán akár erőszakba is torkollhatnak.
Már a Nagy Etióp Reneszánsz-gát tervének bejelentésekor felmerült, hogy a beruházás vízháborút vonhat maga után. A fenyegetés gondolata egyáltalán nem légből kapott, 2013-ban sikerült videóra venni, ahogy Muhammad Morszi akkori egyiptomi elnök más politikusokkal arról vitatkozik, érdemes-e megsemmisíteni a duzzasztót, miközben a lehetséges konfliktusról is beszélnek.
A háborúk megelőzésével foglalkozó International Crisis Group 2019-ben jelentette be, hogy nagyon is lehetséges a fegyveres konfliktus. Az esetleges összecsapások máshol is éreztethetik hatásukat, akár újabb menekültválságot is elindíthatnak, ami az ukrajnai háborúval kombinálva beláthatatlan következményekkel járhat Európában.
A békés megoldás egyelőre távolinak látszik, különösen annak fényében, hogy a jövőbeli vízhiányok miatt az országok egyre kiszolgáltatottabbá válnak, minden állam a saját, az aszályhoz köthető belső problémáit igyekszik majd orvosolni. Ez a gyakorlatban azt jelentheti, hogy amikor apadni kezd a Kék-Nílus, Etiópia pedig kényszerből elkezdi felfogni a vizet, Egyiptomnak valamilyen formában lépnie kell, mielőtt összeomlik a mezőgazdasága.
Amerika is próbált békíteni
A folyóhasználat modern, nemzetközi szabályzása nagyjából egy évszázados múltra tekint vissza. A törekvéseknek két kiemelt fejezete volt a múlt században: 1929-ben Nagy-Britannia és Egyiptom, majd 1959-ben Egyiptom és Szudán állapodtak meg ez ügyben. A korábbi szerződések alapján Egyiptomnak és Szudánnak joga van a Nílus szinte teljes vízkészletére, emellett megvétózhatja a folyásirányban feljebb lévő országok vonatkozó projektjeit.
Etiópia természetesen azon az állásponton van, hogy ezek a régi szabályozások nem kötik. A gátépítés kezdetének időpontja ugyanakkor nem véletlen, éppen az arab tavasz idejére esett, amikor Kairó a belső zavargásokkal volt elfoglalva, és érdemben nem tudott fellépni.
Egyiptom, Szudán és Etiópia 2015-ben újabb megállapodást kötött, de a Nílus etiópiai felhasználására vonatkozó tárgyalások ekkor is elakadtak. 2019-ben már az Egyesült Államok is megpróbált közbeavatkozni, azt állítva, hogy az egyezmény megszületett, Etiópiának csak el kellene azt fogadnia, a gát végső tesztelése és feltöltése pedig nem történhet meg a szerződés megkötése nélkül. Addisz-Abeba hamar visszautasította az amerikai bejelentéseket.
