A Vörös szobák eléri azt a bravúrt, hogy a három tinédzsert feldaraboló sorozatgyilkos legyen a legkevésbé érdekes eleme a thrillernek: Pascal Plante a gyilkossági ügyek keveset látott mellékszereplőire koncentrál.
Míg az Ómen-filmek már minden létező dimenzióban továbbmesélték Damien történetét, Az első ómen a kezdetekig megy vissza, és azt boncolgatja, ki és főleg miért szülte az Antikrisztust a világra.
A Pókokban nyolclábúak foglalnak el egy párizsi panelt, és arachnofóbia sem kell hozzá, hogy az ember kényelmetlenül fészkelődjön tőle a székben. Kritika.
A Szeplőtlen emellett legalább egy valamit bebizonyít: hiába akarja őt Hollywood az ügyeletes szőke szexszimbólumként bebetonozni, ő bármikor eljátszik egy vérben fürdő apácát is.
Alexander Payne új filmjében még ebből is kisülhet valami keserédes és szívmelengető. A Téli szünet ismét egy erősen Oscar-kompatibilisre írt alkotás, amely ennek ellenére csendes és végtelenül kedves filmélmény.
Ki hitte volna, hogy az idei év egyik legkellemesebb filmélményét az jelenti majd, hogy egy kedves japán férfit nézünk két órán át, ahogy tokiói nyilvános vécéket suvickol?
Az alkotók szerint a film se nem klasszikus művészfilm, se nem kommersz vígjáték, hanem valami a kettő között, így az amerikai indie filmek lehetnének a legközelebbi rokonai.
És ez nem csak a Magasmentés főhősére igaz, de a film egészére is. Hiába a remek ötlet, az idei ősz magyar filmes dömpingjének újabb versenyzőjének megvalósításába túl sok hiba csúszott.
Főgonosz-eredettörténetnek ígérték, ám pont az nem derült ki, hogyan is torzult olyanná Snow elnök személyisége, ahogyan az eredeti filmekből megismertük. Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája – kritika.
Tóth Barnabás nagyot akart dobni új filmjével, és a látvánnyal-hangulattal sikerül is neki, de a szövevényes történet szálai hol megfojtják, hol orra buktatják a Mesterjátszmát. Kritika.