Gerendás György: Az a baj, hogy zseniket akarunk nevelni, nem jó játékosokat

Van emléke az 1987-es, Szovjetúnió ellen elszenvedett 15-10-es vereségről?

’87? Akkor nincs, mert ’86-ban voltam utoljára válogatott.

Pedig az volt a magyar férfi vízilabda-válogatott legnagyobb különbségű veresége világversenyen. Most már a barcelonai olaszok elleni az (12-5). A 31 évvel ezelőtti, a többek közt Faragó, Horkai, Cservenyák, Gerendás nevével fémjelzett generáció visszavonulását követően történt, amely után jó 10-15 évnyi győzelem nélküli időszak következett. Egy aranygeneráció kiöregedésének egyértelmű következménye a visszaesés?

Igen, de nem mindenképpen. Általában van valami visszaesés, mert ritka az, amikor zökkenők nélkül, ugyanazon a szinten lehet folytatni. Ugyanakkor a jelen problémáját nem abban látom, hogy generációváltás van.

Akkor miben?

Elöljáróban elmondom, hogy Eb-t nyer vagy a nyolcadik helyen végez a válogatott nem befolyásolja a véleményemet a jelen helyzetről. Az a gond, hogy ebben a válogatottban Manhercz Krisztián (21 éves – a szerk.) fiatal, Vogel Soma (21) fiatal, Kovács Gergő (21) fiatal, és ki még?

Nem tudok többet mondani.

Na, ugye. A generációváltás az valahogy úgy szokott lenni, ahogy Märcz Tomi most döntött: Nagy Viktor (34) mögött a Vogel Soma lesz a második, olykor első számú kapus, nem pedig a vele nagyjából egykorú Decker Attila (30). Nem úgy, hogy első, második bálozó 25-28 éves játékosok a válogatott rutintalanjai. Volt az aranygeneráció, az egyszeres, kétszeres, háromszoros olimpiai bajnokok sora, ők tényleg hosszú csend után nyertek Kemény Dénessel 1997-ben Eb-t, 2000-ben olimpiát. de még 2012-ben is ők, vagy legalábbis a keménymag képviselte Magyarországot az olimpián. Ennek a bűvöletében minálunk elfelejtődött az utánpótlás-nevelés.

Baj van a képzéssel

Elfelejtődött?

Volt egy válogatott, amelyet ösztönös zsenik alkottak. Biros Péter, Kásás Tamás, Szécsi Zoltán, mind ösztönös zseni.

Valóban, ilyen tehetségek nem születnek minden nap.

Nem minden nap. Ez hatalmas ritkaság. Ha megnézzük az egész óriási és fantasztikus sportkultúrával rendelkező Amerikát, azon belül az NBA-t, az igazi zseni, a LeBron James, a Michael Jordan, a Magic Johnson, a Kareem Abdul-Jabbar szintű klasszis jó esetben három-ötévente jön ki egy. Egy kontinensnyi országban. Akkor mit akarunk mi a tízmillióból?

Kívülről úgy tűnhetett eddig, minden rendben van. Mi a baj a képzéssel?

Az utánpótlásedzőink zsenikutatásba fogtak. Mindenkit zsenivé akartak nevelni. Holott a zseni, az zseni. Annak születik. Kásásból, Birosból még édesanyám is – aki a vasárnapi ebédnél mindig megkért minket apámmal, hogy beszéljünk már másról, mint vízilabdáról, mert akkor ahhoz ő is hozzá tudna szólni – világsztárt nevelt volna.

A zenész azt mondja a tanárának, ő már többet gyakorol, mint a Mozart, mégsem szól úgy a hegedű. Na ja, Mozartnak nem kellett gyakorolnia, ő tudott.

Hosnyánszkyt például nem tartom zseninek. Hosi olyan játékos, aki a munkájával, az akaratával, a kitartásával eljutott az olimpiai bajnoki címig, majd olimpiai bajnokként megtanult csavarni. Ha ma lemegyek egy uszodába, mit látok? 8-10 éves gyerekek passzolni még nem tudnak, csavarni már fene jól. A dolog megfordult. Azt akarják a mai edzők, hogy a gyerek valami rettenetesen ügyeset csináljon. Mint amikor kosárlabdában nem azt tanítják meg, hogy dobd be a büntetőt, hanem azt, hogy dobd be a félpályáról. Pedig nem a hárompontosat kell megtanítani a gyereknek, hanem a sima mezei betöréses kétpontost.

Szerintem nem az a jó edző, aki az egy-két tehetségesből csinál egy szuper tehetségest, hanem az, aki aki a számtalan közepesből sok jó hasznos játékos gyúrt. Na, ezt nem látom manapság.

Nem szeretnék párhuzamot vonni a futballunkkal, de mégis kihagyhatatlan; hatvan éve az új Puskást keressük, miközben a világ futballistát nevel, lehetőleg olyat, amelyik mire befejezi a biológiai fejlődését, 19-21 éves korára tudja a futball ABC-t és alkalmassá vált minimum az első osztályra. Hasonló problémát lát a vízilabdában is?

Vízilabdában – de minden csapatjátékban – azt mondják, vegyél egy jó kapust, egy jó hátvédet, és egy jó centert. Ha megvan a tengelyed, megvan a csapatod. Ha megnézzük kapus, bekk, centerposzton a válogatottat, azt mondom, a Szécsi, Nagy Viktor, Decker, Gór-Nagy, Kiss Gábor, Hárai óta nem jött ki klasszis játékos az utánpótlásunkból. Kiss Gábor 15 éve került be a válogatottba, 35 éves, a Barcelonában centert játszó, 27 éves Mezei Tamás az ő cseréje a Szolnokban. Hogy létezik az, hogy a vízilabdát meghatározó alapposztokra 15 év alatt nem sikerült egy-egy, a mai válogatottat meghatározó játékost kinevelni?

Pedig kiváló vízilabda-iskolák vannak: KSI, UVSE, BVSC, stb.

Egy-két éve a KSI játszotta az ifjúsági bajnokság döntőjét. Direkt megnéztem, kettő saját nevelés volt benne, olyan, aki ott kezdte, kapta a póló alapjait.

Ez már nem nevelés, ez már bevásárlás utánpótlásszinten is, ami nem jó.

A válogatott két mostani centere közül Bedő Krisztiánt Nagykanizsán vette észre Dabrovszky Norbert. Mezei Tamást Vácott szúrta ki Horváth Jani, a KSI edzője. Az is rémisztő az egészben, hogy két olyan játékos a válogatott centere, akit nem klasszikus vízilabda-környezetből túrta fel magát, ami magában hordozza azt az alapvető hiba lehetőséget, hogy nem lehetett meg a megfelelő alapképzésük.

Märcz Tamás egy, a tavalyi világbajnokságot követő háttérbeszélgetésünk alkalmával a nevelés hiányosságai terén hasonló húrokat pengetett. Azt vallja, 10-15 évnyi fejlődés maradt ki a képzésben, de azzal biztatott, a 2001-2002-es generációtól kezdve újra megfelelő pályán van a nevelés, ami lehetőséget biztosít arra, hogy újra legyen nagy generáció. Igaz lehet ez az állítás?

Lehet, hogy picit a koromnál fogva pesszimistább vagyok. Minálunk minden edző a tevékenységében keres egyfajta kielégülést. Márpedig az edzőnek az a kielégülés, ha nyer hétvégén. Gyakran ezért a győzelemért baromi sokat feláldoznak. Én, aki mindig első osztályban dolgozó edző voltam, de valamilyen szinten beleszóltam az utánpótlásba, mindig is próbáltam meghatározni, hogy működjön a nagy egész. Azt kértem, hogy akit én fölveszek az utánpótlásból az első csapatba, az első lépésként legyen cserekompatibilis. Tudjon mindent, amit én kérek. Most azt látom, hogy egy felnőtt csapat, amelyik játszik szombaton egy meccset, vasárnap pihen, hétfőn kemény edzést kap, kedden csinál egy kondiedzést, lábtempóval. Szerdán már gyakorolnak, edzőmeccset játszanak, csütörtökön is, pénteken már csak egy edzés van, egy kis emberelőny, emberhátrány, taktika, felpihenés, szombaton újra meccs. Folyamatosan ezek a miniciklusok mennek. Ugyanezt csinálják az utánpótlásban is.

Ez miért baj?

Mi a cél? Ezt kérdezem a szülőktől is, akik hatalmas drámát csinálnak egy-egy vereség után. Az a cél, hogy február 9-én megverjük a Ceglédet két góllal, vagy az, hogy a gyerekből legyen OB I-es játékos, netán válogatott, Európa-, világ-, olimpiai bajnok?

Mert ha utóbbi, akkor az utánpótlásban pénteken ugyanolyan teljes értékű edzést kell végeznünk, mint hétfőn, és szarunk rá, hogy mi az eredmény szombaton és vasárnap.

Nyilván nem teljesen, mert a gyereknek, szülőnek, vezetőnek is kell a sikerélmény, de nem szabad a folyamatos sikerélményért feláldozni a vízilabdaképzést. Az a gyerek, aki hetente kétszer edz keményet, amikor bekerül a felnőtt csapatba, a napi két, heti 8-9 edzésbe belehal.

A szerbek, olaszok hogy csinálják?

Teljesen másképp. Az ideálisabb módon. Nem történik semmi, ha kikapok a Ceglédtől. Az olaszoknál saját magam tapasztaltam hat éven keresztül, de beszélünk szerb edzőkkel, játékosokkal is. Egyre több játszik itt, egyre jobb a viszony, ők is ezt mondják.

Többet edzenek?

Sokkal. Keményebben és módszeresebben. Ha kell csütörtökön és pénteken is kemény edzés van. És fegyelem van és az alapok lerakása. És amíg ez nincs addig tesznek magasról az eredményességre, nem hagynak ki lépcsőfokokat. Ennyi. Volt egy játékosom, Dőry Farkas. Számos csapatot megjárt, tehetséges srác. Nem nagyon jutott hely neki sehol, ezért Miskolcról kiment az idén a Partizan Belgrádba. Fizetést nem kapott, csak kaját és szállást. 24 éves.

Merész elhatározás, becsülendő.

Azt mondta ez a fiú, hogy az idén többet tanult a vízilabdáról, mint eddigi életében összesen.

Viccel? 

Nem. De mondok egy másik példát. Beszélgettem nemrég a visszavonuló, utánpótlásedzőnek álló Varga Danival. Azt mondta, szeretné másképp csinálni az edzősködést. Nem értettem. Magyarázatként hozzátette, amikor 27 évesen kiment Rijekába játszani, abba a „jugoszláv” iskolába, addig is tudott, de ott tanult meg igazán vízilabdázni.

Ha Dőry Farkas, aki ebbe a 16 csapatos magyar bajnokságba sem nagyon fért be, és Varga Dani, aki extraklasszisa a sportágnak, azaz a vízilabda paletta két véglete ugyanazt állítja, akkor valószínűleg baj van az utánpótlás-nevelésünkkel. Eközben az emberek a médiából csak a felszínt látják, amiről József Attila, a Dunánál című verse jut eszembe: fecseg a felszín, hallgat a mély.

Mindenki az látja, ami most van. És az a hallatlan mélységet, ami nem jó, azt nem látja senki. Legyen igaza Märcz Tominak, de én ebben a fecsegő felszínben nem látom azokat, akik a megoldást adnának rövid időn belül.

Akkor mégsem lesz jobb a 2001-2002-es generáció, és azt követően a többi?

Lássuk meg ezt a 2-3 évet, ami nekik még az érési folyamatból hátravan. Ön említette a focit. Egyszer-egyszer felröppent a hír, hogy az U15-ös, U17-es csapatunk megverte ezt, azt a válogatottat. Aztán pikk-pakk, 2-4 év múlva eltűnik a siker, a tehetség. De mondok egy másikat is. A magyar vízilabdának utánpótlásszinten is szüksége lenne egy vezető elvre, egy vezető emberre. De nincs ilyen. Kemény Dénes annak idején felkérte Horkai Györgyöt, hogy csinálja ezt ő. Gyuri egységes elv mentén gondolkodott minden utánpótlás-válogatottról. Jól, vagy rosszul, ezt döntse el mindenki maga. De legalább volt egy központi elv. Idéntől nincs már Gyuri. Van egy edzőpáros a serdülő, egy az ifi,  egy a junior válogatottnál. Mindenféle központi irányítás nélkül.

Mi ebben a probléma?

Mondok egy egyszerű példát. Serdülőben megtanuljuk az emberfóros védekezést, az ifi ezt már tudja, erre rá tudom építeni a következő lépést. A junior már tudja mindkettőt, amihez hozzá tudok venni egy harmadikat, amivel meglephetem az ellenfelet. Ehhez képest mos a serdülő, az ifi, a junior is kitalál valamit és megy a saját feje után. Ez hogy lesz jó a magyar vízilabdának? Hogy lesz jó, hogy nincs egy központi akarat? Nincs egy ember, nincs egy grémium, amely megmondaná az irányvonalat. Van egy uszodai legenda a jugoszlávokról, amelyet minden magyar edző kívülről fúj. Egy időben nagyon nem ment nekik. És akkor összejöttek ezek a néha nagyképű, kemény, néha bunkó emberek – mert tényleg olyanok –, leültek egy szobába, magukra zárták az ajtót és megállapodtak, hogy amíg nem jutnak dűlőre, egységes álláspontra, hogy merre menjen tovább a vízilabdájuk, addig nem mehet ki senki. Kialakítottak egy koncepciót. Mi nagyon sokáig megvertük őket az olimpiákon, de mindig ott voltak a második, vagy az érmes helyen. Sohasem égtek le. Egy négyéves ciklusban, még a Dénes idejében is, pláne a vége felé, többet nyertek, mint mi.

Minálunk nincs ilyen megbeszélés?

Nem nagyon. De ha van is ilyen, akkor oda elmennek a magyar edzők, meghallgatják és helyeselnek. Aztán kimennek, összenéznek, mosolyognak egyet, mondván ezt azért én jobban tudom. És elmennek. Ahány pár megy ki, annyi mondja, hogy na jó, ezt azért mi majd másképp csináljuk. Mindannyian nagyon sokat kaptunk ettől a sportágtól.

Most, hogy van a tao, most aztán még többet. Isten áldjon meg mindenkit; valamit adjunk már vissza ebből! Engedjünk már ebből a botrányosan nagy, hülye egónkból!

TAO-huszárok, tao-hatások

Általános vélemény, hogy a tao immár nagyobb átok a magyar sportnak, mint amekkora előny.

Nem azért mondom, mert ezt kell mondanom, hanem mert így gondolom, a tao baromi jó dolog. A magyar sporttal nem történhetett jobb. Tanultam még a népi demokráciában politikai gazdaságtant. Úgy oktatták, van a szabad versenyes kapitalizmus és a monopolkapitalizmus. A taónak megvan az a kedves bája, hogy most van a „szabad versenyes tao-kapitalizmus”. Most próbálnak minél többen lenyúlkálni belőle. Taohuszárcsapatok jönnek létre, amelyek pusztán a megélhetés miatt csinálják. Nem igazán érdekli őket a sport.

Kifejezetten a vízilabdáról beszél?

Nem, általánosságban. Ezen túl kell lenni. Ha ezen túl leszünk, akkor már csak a tao jó hatásait érezzük majd.

És túl leszünk ezen valaha?

Ezzel nem lenne szabad visszaélni. Nem tudom, meddig fogják tűrni ezt az általam csak idézőjelben mondott szabad versenyt. Ténylegesen meg kellene szigorítani.

Amióta tao van, ellepték a bajnokságot az idegenlégiósok. Nincs 16 OB I-es csapatra való játékos Magyarországon?

Nincsen. Mindenki ezt mondja. Ezért áramlik be az a mérhetetlen sok külföldi. Amivel nem is az az óriási probléma, hogy itt vannak, mert ténylegesen tanulni lehet tőlük. A baj Manhercz Krisztián (21) esete. Krisztián, aki most viszi a válogatottat, a Fradiban epizodista volt. Nem azért, mert vele valaki kiszúrt, hanem mert ott volt a szerb válogatott Mitrovics meg Varga Dumi. Ugyanezen az oldalon nehezen jutott szóhoz. De említhetném a szintén Barcelonában lévő Pohl Zolit (24), akinek a góljával egyenlítettünk a németek ellen, a hollandoknak lőtt két gólt fontos állásnál. Ő a Fradinál a 3., 4. számú bekk. Ő viszi el azt a hálátlan feladatot, hogy kaptunk már két fórt, most valószínűleg kapunk egy kiállítást, menjél be te Zoli…

Kimondható, hogy a klubjaikban többségében epizodistáktól várjuk, hogy húzzák a válogatottat?

Így van. Megtehetjük, hogy fantasztikus tudású külföldieket veszünk, annyi pénz van a vízilabdában.

Hasonló gondokkal küzd a kézilabda is. Nem lehetne ebbe valamilyen központi szabályozást belevinni?

Benne van már. Két évvel ezelőtt az elnökség kimondta, hogy csak két külföldi lehet, aztán az elnökség felköpött, aláállt és megváltoztatta a saját döntését. Megmaradt a három.

Az vízilabdában pont a fél csapat.

Kimondtuk azt, hogy csökkenteni kell a mezőnyt, de mindig jött egy-egy vidéki csapat, amely különböző érdemek és érdekek miatt – ne szűnjön meg vidéken a vízilabda, és tényleg kell legyen vidéken vízilabda! – kitágítottuk a mezőnyt. Tulajdonképpen örülök, hogy nincs még két fontos vidéki város, amelyik vízilabdát akar, mert akkor lenne egy 18 csapatos bajnokságunk. Megoldhatatlan lenne.

Nézzünk egymás szemébe. Mennyit keresnek a vízilabdázó fiúk az élcsapatokban? Havi 2-6 millió forintos összegekről hallani.

Ááá, az túlzás. Nincsen olyan játékos a vízilabdában, aki három milliónál többet keresne havonta és ennyit is, ha három játékos keres. Igaz, szemben a külföldi klubokkal mi éves bért fizetünk nekik, míg ők csak szezonra, 9-10 hónapra.

Az 10 ezer euró. A jobban kereső labdarúgókat ennyiért feszíti keresztre a közvélemény.

Ebben nem az a baj, hogy egy jó válogatott játékos ennyit kap.

Az a baj, hogy annyira nincsen játékos, hogy például amikor egy vidéki bázis elkezdett fejlődni, egy hasznos, de soha a válogatott közelében sem lévő játékos, akinek mi a Fradiban tudása alapján 300 ezer forintos bért kínáltunk, megkérdezte, most mit csináljon, 800-at kap ahol éppen játszik.

Mit mondhatnánk erre? Maradj ott.

Nagyobb a mellény, mint amekkora a valós tudás

Ez a fajta elkényelmesedés okozhatja azt az ellentét, amelyet az átalakult, közösségi források által vezérelt magyar média jelzőkészlete és a férfi válogatottunk között feszül?

Mire gondol?

A nem várt gyenge játék utáni reakciókra. Nagy Viktor ostorozta a magyar sportújságírókat, mondván nem segítik a válogatottat, Mezei Tamás pedig elkeseredésében, sportága iránti szenvedélyességében illetlen szavakkal fűszerezve reagált az újságírók kérdéseire a vegyes zónában.

Nagyon nem értek egyet sem Mezeivel, sem Nagy Viktorral. Sokszor játszottam úgy, hogy lőttem három gólt, de azon túl konkrétan szarul játszottam. Kaptunk miattam négyet, mínusz egyre hoztam a meccset. Az újságíró, aki nem érthet annyira hozzá, mert nem a vízilabda a szakmája, Gerendást nagybetűvel kiemelve, tudósításában megdicsérve hozta. Ugyanezt megfordítva edzőként; iszonyú ballépéseket elkövetve, de valahogy nyert a csapat, a riporter meg lezsenizett. Ha ilyenkor sohasem szóltam, hogy elnézést, ne dicsérjenek, mert én egy seggfej vagyok, miattam kaptunk négyet, vagy rosszkor kértem időt, akkor amikor esetleg jó vagyok, de megbántanak, akkor sem szólok. Az élet körülbelül döntetlent hoz.

A médiának nem feladata, hogy segítsen. A tavalyi világbajnokságig ott voltam Tomi mellett, előtte pedig Benedek Tibi munkáját segítettem, soha nem éreztem ezalatt, hogy bántanák ezt az átalakulóban lévő csapatot, sőt.

Talán most sem bántották őket, de egy hétgólos történelmi vereségnél nehéz pozitív jelzőket találni, dicsérni a csapatot. Ilyenkor óhatatlanul a negatívumok kerülnek előtérbe.

Amikor a németek négy éve, a 2014-es labdarúgó vb elődöntőjében 7-1-re megverték a brazilokat, akkor ők is kaptak. Pont ahogy a németek most. Van ilyen. El kell tűrni a kritikát, mert még egyszer mondom, ha a dicséretet tűröd, a kritikát is kell.

Nagy Viktor azt is mondta, hogy ő nem olvas ilyenkor semmit, de óhatatlan, hogy mivel a fiatalok igen, eljut hozzá is a negatív visszhang. Lehet, hogy a fiúk nem ismerik az internetes média működési elvét?

Nem tudom. Annak idején Gyarmati Dezső megtiltotta, hogy újságot a kezünkbe vegyünk.

Ok, de akkor három lap volt, amely másnap jelent meg. Ezzel szemben, ha most valaki nem megfelelően fogalmaz a mixzónában, az tíz perc múlva már olvasható, a többi lap átveszi és a légypiszok is elefánttrágyának tűnik egy idő után.

Benedek Tibi is tiltotta a srácoknak. Ha ezt valaki meg tudja csinálni, akkor jót csinál magának. Ha nem, akkor elveszti az energiáját arról, ami a feladata lenne. A média bármit ír, az az ő dolga. A játékosnak egy dolga van, ami ugyan iszonyú közhely, de igaz; hozza ki magából a maximumot.

Kiemelt kép: Czeglédi Zsolt/MTI