Kultúra ismeretlen budapest

Modern világváros válhatott volna a háború sújtotta Budapestből

A két világháború közti színházi- és filmvilág meghatározó tervezője elsőként, alig néhány héttel a fegyverropogás megszűnése után tette közzé a város képét teljesen átrajzoló ötleteit. Máig egyetlen darabka valósult meg belőle.

A Budapest városképét gyökeresen megváltoztató, több mint száz napon át (1944. október 29. – 1945. február 13.) tartó ostrom a második világháború egyik legkeményebb ostromaként vonult be a történelembe, hatását pedig máig nem heverte ki a főváros.

A városképet befolyásoló épületek egy részét, illetve az összes Duna-hidat elpusztító harcokban a katonákon kívül közel huszonötezer civil vesztette életét, a sebesültek száma pedig átlépte az ötvenkétezret. A békekötést követő évek a sztálinista totális diktatúra Rákosi Mátyás általi kiépítését, illetve lassú helyreállítást hozták, utóbbi azonban sok esetben nem tényleges helyreállítást, hanem visszabontásokat, illetve teljes pusztítást jelentett – így tűntek el a város kupolái, egyszerűsödtek a homlokzatok, és vált semmivé a Dunakorzó fölé magasodó pesti szállodasor, köztük számos megmenthető épülettel.

Elvitte a világháború I.: A Grünwald-ház
A Rákóczi útnak becézett városi autópálya egy, mára közel jelentéktelenné vált háza építésekor a legszebb budapesti bérházak egyike volt.

A semmivé vált házak helyén ásító foghíjtelkeken a következő években, illetve évtizedekben a szocreál, illetve a szocialista modern csodái és paneltömbök jelentek meg, pedig ideális esetben – a háború után született helyreállítási tervek egyikének valóra válása esetén – ma akár egy teljesen másik Budapesten is élhetnénk.

Az elsőként közzétett városrendezési terv alig néhány héttel a szovjet, német és magyar fegyverek elcsendesedése után, 1945. márciusában született meg, szerzője pedig a két világháború közti díszlettervezés egyik kiemelkedő alakja, Pán József volt.

A tervező álma – egy romváros újjászületése

címmel kiadott, az elképzeléseket angol és magyar nyelven bemutató kötetben a szétlőtt várost bemutató kép mellett számos látványterv és alaprajzot adott közre, melyeken egy idilli, modern és élhető Budapestet mutatott be.

Fotó: Vincze Miklós/24.hu

Az építészdiplomával nem rendelkező Pán a címadással jelezte, jól tudja, hogy a tervei sosem válnak valósággá, ez pedig nyilvánvalóan így is történt: az 1945 nyarán és őszén kiírt tervpályázatokra beérkezett munkákon kevés nyoma látszott az általa megfogalmazott, a realitásoktól sokszor elrugaszkodott elveknek és ötleteknek, bár ez köszönhető volt annak is, hogy a városban nem voltak nagy, összefüggő romterületek, a politikai és gazdasági helyzet pedig lehetetlenné tette volna a megálmodott új negyedek felépítését és a szükséges mértékű helyreállításokat – írja Illényi Balázs a HVG-n 2005-ben megjelent, tanulmánynak is beillő írásában.

Na de ki az a Pán József?

Portré a Király Színház egy 1933-as műsorfüzetében / via MaNDA

Az azonos nevű, de egy generációval korábban élt építész névrokonnal nem összetévesztendő Pán a berlini Iparművészeti Főiskola diákjaként festőművésszé szeretett volna válni, de tizenhat évesen a magyar némafilmgyártás egyik vezető filmgyára, az Uher munkatársává vált, díszleteket és némafilmplakátokat – így a később a Casablancát rendező Kertész Mihály Halálcsengőjéét (1917), vagy a Lugosi Béla főszereplésével készült Álarcosbálét (1917).

A film és a színház világa nem engedte el többé: a Tanácsköztársaság leverése után még mindig csak tizennyolc éves tervező Kató-Kiszli Istvánnal együtt a semmiből előállt az első magyar karikatúra-trükkfilmekkel. A Karinthy Frigyes által írt, Kató-Kiszlivel együtt rajzolt és rendezett Prof. Nick Paccer és a Burzsuj bácsi szenvedései a kommunizmus alatt 1919. októberében mutatkozott be, a Mozihét premier utáni tudósítása szerint jókora sikerrel.

Ajánló a Mozihétből / in: Mozihét 1919/17.

A húszas években a a bécsi Deutsches Volkstheater, a Vita Filmgyár és a Josephstädter Theater is foglalkoztatta, 1928-as Budapestre költözése után pedig fővárosi színházak – többek közt a Belvárosi – számára is tervezett, de munkái a Hunnia Filmgyár kései némafilmjeiben, illetve a következő három évtized legnépszerűbb magyar filmjeiben – Tomi, a megfagyott gyermek, Fekete gyémántok, Valahol Európában, Talpalatnyi föld, Állami Áruház – is feltűntek.

'52: az ellenség akkor is gyűlöletes, ha vicces
Az Állami Áruház több, mint propagandafilm, 1952-es forgatásakor ezért is kellett nagyon odafigyelni, a humor nehogy elbagatellizálja az "ellenség gyűlöletességét".

1934-ben a Filmiroda tervezője lett. Karrierjének hat évre (1939-1945) megálljt parancsoltak a zsidótörvények, illetve az építészmérnöki diplomájának hiánya, noha ebben a néhány évben több kávéház és mulató belső tere is az ő munkája nyomán született meg.

A második világháború után épp ott folytatta a munkát, ahol azt korábban abbahagyta: 1949-ben a Magyar Filmgyártó Vállalat tervezője lett, ugyanebben az évben pedig a Színház- és Filmművészeti Főiskolán is katedrát kapott. Munkásságát 1951-ben Kossuth-díjjal ismerték el.

Budapesti álom

Nem épp alapok nélkül látott tehát neki az álmodozásnak Pán, aki a könyv előszavában máris erős felütéssel indít:

“Ennek a könyvnek a célja: riadó Budapest újjáépítésére!”,

remélve, hogy az jókora visszhangot kelt majd a magyar építészeti életben, jókora lökést adva a magas színvonalú újjáépítéseknek. A fentebb leírtakból persze egyértelműen kiderül, hogy ez sajnos egyáltalán nem történt meg, sőt, ma, közel hetvenöt évvel később a nagy álom egyetlen szelete sem vált valóra.

Fotó: Vincze Miklós/24.hu

Na de lássuk, hogyan képzelte el az ideális fővárost a színházak színpadán, folyosóin és a filmgyárakban otthonosan mozgó tervező!

“Az új Budapest vázlati képe. A technika mai vívmányaival 5 év alatt épülhetne fel.”

“Budapest történetében most van meg az első lehetőség arra, hogy ez a város igazán nagy legyen. S ez most kizárólag rajtunk múlik. Ha nem fogunk össze minden erőnkkel, akkor megérdemeljük, hogy új nagy Budapest helyett jelentéktelen várossá süllyedjen vissza fővárosunk. Budapest sem politikailag, sem sztratégiailag nem fejlődhetik nagyvárossá, de szellemi kulturánkkal, vállalkozói készséggel és a művészetek fegyverével igen. Az új Budapest vezető szerepet érhet el a Duna mentén. Annyi kitönő festőnk, szobrászunk, írónk, muzsikusunk, színészünk van, hogy fővárosunk méltán lehetne a Művészetek Városa is. Tudásukkal a művészeknek is be kell kapcsolódniuk az ujjáépítés programjába. Magyarországon nincs vas, de van bauxit, tehát kísérletezni kell, hogyan lehet aluminium-konstrukciókkal pótolni a vasat az építkezésnél. Ne fuvarozgassuk össze-vissza a törmeléket, hiszen van olyan eljárás, amely a törmelékből a helyszinen sajtol téglát.”

– írja a kötet előszavában, majd sorra veszi az újjáépítés és város átszervezésének fontosabb lépéseit. Lássuk is őket sorban!

Az új Budapest

A millenium évében átadott, a visszavonuló németek akciójaként felrobbantott Szabadság hídnak mindkét pillére megmaradt, melyek közé a Vörös Hadsereg pontonhidat épített, elsőként megteremtve a kapcsolatot a budai és pesti oldal közt.

A pillérek közé kifeszített pontonhíd  – Fotó: MILITARY MUSEUM OF SOUTHERN NEW ENGLAND / Fortepan

Pán lebontatta volna a budai oldal rosszabb állapotú pillérét, a pestit pedig a fasizmus mementójaként hasznosította volna újra:

“Ötlet a hídépítő mérnököknek. Az új Ferenc József-híd. Csak egy pillérrel oldandó meg. Ez az egy pillér legyen a fasizmus mementója.”

A millenniumra való készülődés éveiben, valamint a századfordulón megszületett

“részben rombadőlt, részben lebontandó egészségtelen, korszerűtlen bérkaszárnyák”

helyére modern, magas, parkkal körülvett toronyházak egész sorát képzelte el, bennük másfél szobás otthonokkal, a lakók gyermekeit fogadó napközivel, használható tetőterasszal és földszinti üzletsorral.

Nem csak a lakásínséget és a romok újrahasznosítását oldotta volna meg, de teljesen át kívánta rendezni a fővárost, ami mellett a századforduló óta szép lassan elhúztak az európai nagyvárosok:

Ennek fontos lépése lett volna a jó közlekedési útvonalak melletti, megüresedett telkeken megjelenő, az előző években született modernista házak stílusát továbbvivő épületek sora, melyekben kevesebb lakás kapna helyet, mint a fentebb említett tornyokban, de egy központi házvezetőnő által irányított takarítók vennék le a lakók válláról a mosás és a takarítás kellemetlenségeit, a telefonüzeneteket és a leveleket portás venné át, a közös étteremből érkeznének az ebédek, az olvasóteremben pedig a közösen előfizetett – épp ezért fillérekért hozzáférhető – lapok lennének olvashatóak.

Ismeretlen Budapest: A II. világháború alatt épült modern bérház, ami egykor a Csontváryk jó részét is megvédte a bombáktól
A Petőfi Sándor és Párizsi utcák sarkán lévő üzlet- és bérházat a legtöbben egy legyintéssel elintézik, pedig az épület a Belváros legszebb modern épülete, értékei pedig kivételessé teszik.

A budai oldal számos villájának felújítási, illetve karbantartási nehézségeire is volt ötlete: a korábbinál szerényebb körülmények közt élő családok javasolta a méretes telkeik jó részének egy szanatórium, gyári szociális intézmény, vagy épp gyermektábor számára való eladását, így a befolyó pénzből a házaikat is felújíthatják, illetve modernizálhatják, de a pihenőhelyet kereső munkások és jó levegőt igénylő betegek is nyernének az ügyön.

A csillebérci Úttörőváros (1948) és az állami gondoskodásba került gyerekeknek létrejött fóti gyermekváros (1957) ötletét megelőzve javasolta egy gyermekváros létrehozását, benne természetesen modern pavilonokkal, ahol a gyerekek tanulhatnak és élhetnek, legalább részben a háború után újjáéledő vállalatok segítségével.

“Helyes lenne az is, ha nagyobb vállalatok “örökbefogadnának” a gyermekvárosból egy-egy pavillont és azoknak felépítéséről és fenntartásáról gondoskodnának és erre fordítanák a vállalat jövedelmének egy részét” 

– írja, hiszen a cégek nyilvánvalóan belátnák: a támogatásuknak köszönhetően képzett szakemberek hagyják majd el az iskolákat, akik a dolgozóikká válhatnak.

Pán a Dunára néző házsorokat is teljesen átdolgozta volna: az Országháztól a Lánchídig tartó szakaszra a magyar külkereskedelem központját – így többek közt az exportot irányító hivatalokat, a magyar vállalatok termékeinek mintatermeit és a menetjegyirodákat, a mai Szabadság hídtól az Erzsébet hídig pedig tartó házsor helyén pedig az üzlet- és irodaházakat álmodott meg.

A részben megsemmisült – a későbbi években a menthető épületekkel együtt teljesen lebontott, majd modern óriásokkal beépített – pesti szállodasor helyére öt különböző (1200-6000 szobát adó) ötlettel is előállt, valamint javasolta az élhető méretű, olcsó szállodák egész sorának létrehozását, melyeket nem csak a tervező ötletei, de a számos hotelben járt, tapasztalt vendégek, illetve az éveket vagy évtizedeket a szállodaiparban dolgozó emberek segítségével alakítanák ki, náluk jobban ugyanis senki sem ismeri a szobák hátulütőit és hibáit, melyek az új épületben így elkerülhetőek lennének.

“Mivel ezek lesznek a “legujabb” épitkezések, túl kell szárnyalniuk a sok évvel ezelőtt építet londoni, newyorki supermodern szállodákat. […] A luxus-hotelek tervezői ne feledjék el, hogy Budapest olyat is tud nyújtani a szállodai vendégnek, amit más nagyvárosban nem talál. Thermálvizeinkre gondolok. A meleg forrásvizeket minden új luxus-szállóba be kell vezetni, hogy minden szálló egyúttal gyógyfürdő legyen.”

A második világháború derekán, 1942-ben a 16A jelű vonal felszabdalásával megszületett, ma is közlekedő 2-es villamost sem tüntette volna el, mindössze földalatti alagútba helyezte volna azt. Ezt az ötletet nem ő, hanem ifj. Masirevich György építész és Hunyadi Sándor író fogalmazta meg először 1935-ben, de az ötlet ma, nyolc évtizeddel később sem vált valósággá, pedig az ötlet számtalanszor felbukkant az idők folyamán.

Évtizedek óta toljuk magunk előtt a Dunakorzó pihenőövezetté alakítását – vajon meddig még?
Ugye, mennyivel szebb lenne, ha a budai várban és a budai panorámában az autók és villamosok zaja nélkül gyönyörködhetnénk? Nyolc évtizede tervezzük, a következő évtizedre talán valóra válik.

A Pesti Vigadó sorsa a háború után hosszú éveken át kérdéses volt, hiszen az súlyos sérüléseket szenvedett, teljes megmentése pedig az azt felmérő szakemberek szerint emberfeletti munkát igényelt volna. Felmerült a Madách téri vöröstéglás házakhoz hasonlóan óriási, de a szocreál szellemében fogant, a teljes szállodasor és a Vigadó helyén épülő szörny terve is, de ennek megvalósulását – más, az épület részleges vagy teljes bontásával járó álmokhoz hasonlóan – végül a pénzhiány akadályozta meg.

Pán sem kívánta megmenteni a Feszl Frigyes által tervezett, öt éves munkával 1865-re megszületett Pesti Vigadó minden részletét, legfeljebb a főhomlokzat megmentését tartotta jó ötletnek, de a kötetben ír egy Pantheon-szerű épülettel való helyettesítéséről is:

“Itt kellene a newyorki Radio City mintájára hatalmas szórakozási központot kialakítani. A hatalmas telken elfér mozi, hangversenyterem, étterem stb. Itt kellene berendezni a világ egyik legmodernebb óriás moziját. […] Hangversenyterme legyen alkalmas kongresszusi összejövetelek céljára is. Budapest ideális, nemzetközi kongresszus központ lehet. Megfelelő propagandával minden réteget – bélyeggyűjtőktől tudósokig – ide kellene csábítani […].

Vigadó (Molotov) tér, a Vigadó épülete, előtte szovjet repülős emlékmű, 1951 – fotó: Magyar Rendőr / Fortepan

Az Erzsébet-híd építése, a Gellérthegy oldalában lévő szőlőültetvényeket elpusztító filoxérajárvány, valamint a városfejlesztés szükségessége miatt a város szemében egyre inkább szálkává vált, szegényes házakkal teli Tabán 1933-1936 közti lebontása után a felszabadult területre a tervezők a harmincas és negyvenes években magasházakkal teli, modern városnegyedet álmodtak meg, Pán azonban úgy gondolta, erre semmi szükség.

A Rudas és Szent Imre (Rác) fürdők

Lebontotta volna a Szent Imre (ma Rác) és a Rudas fürdők épületeit, majd két, gyógyszállóval is rendelkező tömböt, valamint versenycélokra is alkalmas ötven méteres szabadtéri medencéket épített volna a helyükre. A ma parkként hasznosított területre golfpályákat és golfszállót, valamint időnként külföldi festőket és szobrászokat is fogadó, alkotótérként működő művészházat képzelt el.

A művészház képe

Az újjáépítendő fürdők tervében szó esik egy, a Döbrentei téren találkozó gyorsvasútrendszerről is, ami a város különböző pontjairól szállítaná oda a gyógyulni vágyókat – hasonlót álmodtak meg a harmincas években a Gellért Hotel alatt is, ahonnan épp a Rudas és a Rác fürdő lett volna megközelíthető. Az alagút és a sínpár még a Horthy-korban elkészült ugyan, de az első szerelvények máig sem haladtak át rajtuk.

Modern világváros válhatott volna a háború sújtotta Budapestből 20
A Gellért fürdő alatti sínpár / fotó: Vincze Miklós/24.hu
Bejártuk: Gellért Hotel – a kupolától a pincéig
A patinás Gellért bejárása felért egy több korba tett időutazással.

A Tabán szélétől a Lánchíd irányába kúszó Várkert Bazár és környezete sem maradt volna érintetlenül: a Bazárban egykor működött műteremsor helyére parkot, a szomszédságába pedig nagyköveti rezidenciákat képzelt el, hogy a vezetőknek mindössze néhány lépést kelljen reggelente megtenniük az egymás mellett sorakozó követségi épületekig.

A Várkertbe megálmodott rezidenciák egyike

 

Nagyköveti otthon

Az 1937-ben átadott budaörsi repülőteret Pán túl távolinak találta ahhoz, hogy kiszolgálja a Magyarországra érkező gazdagokat és a sportrepülőket, így számukra az akkor még feltöltetlen, széles teknőként létező Vérmezőn képzelt el egy le- és felszállóhelyet, hiszen

“a modern üzletember ma már magánrepülőgépen utazik, még a rendszeres, menetrendszerű utasszállítógép is túl lassú számára. A magán és sport repülőgépek számára külön kikötő kell, erre legalkalmasabb hely a Vérmező. A külföldről érkező üzletember innen percek alatt eljuthat saját országának kereskedelmi képviseletéhez és onnan a szállodába.”

Az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc után Bécs által építtetett Citadella alig egy évtized alatt, az 1867-es kiegyezés alkalmával vesztette el valódi célját, 1899-ig azonban még állomásoztak benne császári katonák. A védelmi jellegétől való megfosztása után az egykori erődítmény teljesen feleslegessé vált: lebontására nem volt pénz, hasznosítani pedig nem tudták. Ennek az akkor már fél évszázada húzódó kétségbeesett gondolkodásnak Pán egyetlen egyszerű ötlettel vetett volna véget:

az antik színházak hagyományát a XX. századba átörökítő szabadtéri színpadot szeretett volna ott látni, melyhez felhasználta volna a régi falak jó részét.

Szabadtéri színpad legyen a Citadellából!

A főváros életének már az 1885-ös Országos Kiállítás óta szerves részét képezték az ország gazdasági, kulturális és ipari fejlődésének állását bemutató nagy vásárok, melyeken 1914-től kezdve már egyre több külföldi ország is képviseltette magát. Az 1925-től Budapesti Nemzetközi Vásár (BNV) néven jegyzett, a második világháború derekán is megtartott eseményt 1973-ig a Városligetben tartották, a következő évben pedig Kőbányára, a frissen megnyitott Budapesti Vásárközpontba költöztették. Pán harminc évvel előzte volna meg ezt: az Országos Kiállításra elkészült, Budapest ostroma alatt kiégett Iparcsarnok használhatatlanná válásával úgy gondolta, hogy a Városliget kihasználása helyett ideje egy vásárközpont létrehozásának – ezt a mai Árpád fejedelem útja mellett (a mai Árpád hídtól délre), vagy a Váci út mentén csődbe ment gyárak és malmok helyén képzelte el. Előbbi területen ma a HÉV sínpárjai futnak, utóbbi pedig raktárak és irodaházak tucatjainak ad otthont.

A kereskedelem és a lakhatási gondok megoldása mellett a tervező a sportra is gondolt: a kötet szerint

“Új Budapest a Sportok Városa is lehet. A Római-fürdőnél kellene felépíteni a Stadiont. Ez volna az első lépés egyben ahhoz is, hogy egyszer Budapesten rendezzék meg az Olympiast.”,

de az Árpád fejedelem útja mellett, a Margitszigetre néző karcsú zöldsávot felhasználva valósította volna meg a klubházakkal, tornatermekkel, valamint nyitott és fedett teniszpályákkal is rendelkező sportnegyedet.

Ilyen is lehetett volna a Puskás Ferenc Stadion
Egy elfeledett, látványos terv, amit végül elsöpört a világháború.

A város újjáépítései terveinek fontos részét képezte volna egy, a főpályaudvartól egészen a Sashegyig közlekedő, jó eséllyel a korábban említett, Döbrentei térre megálmodott gyógyfürdő-komplexumot is érintő metróvonal terve, a város fejlődése által rég körbeölelt Keleti, Nyugati és Déli pályadvarok megszüntetése, valamint egy új, kelenföldi főpályaudvar létrehozása.

“A helyi vonatok a kispesti pályaudvarra érkeznének és innen az utas a földalatti gyorsvasúton érkezne be a városba. A központi nagy teherpályaudvar Újpestre, valamint Rákosrendező helyére kerül. […] A kelenföldi személypályaudvart gyorsvasút köti össze a kispesti helyi vonat pályaudvarral és a csepeli szabadkikötővel. Ez a vonal Kelenföldtől az összekötő vasúti hídon át a pest partig földfelett, onnan pedig mindkét irányban földalatt halad tovább. A Nagykörút és a Hungária-körút alatti gyorsvasút csatlakozik a pesti Dunapart alatti gyorsvasút vonalhoz. A külső lakóterületeket a sűrűn lakott pesti oldalon öt radiális vonal szállítja a Dunapartig. Budát és Pestet két alagút kötné össze, egyik a Petőfi-tér és a Döbrentei-tér között: a másik a Margitsziget felső csúcsánál kapcsolja össze a két várost.”

A bombázások eredményeként nem csak a középületek és belvárosi bérházak szenvedtek jókora sérüléseket, de a munkásoknak otthont adó, apró házak is elpusztultak – köztük az 1940-1942 közt a mai József Attila lakótelep helyén felépített félkomfortos (!), földszintes téglaházak, illetve az azok körül álló, első világháborús kórházbarakkokból átalakított, mindössze néhány WC-t és zuhanyzót magukban foglaló otthonok. Ezek helyett Budapest határán, a budai hegyekben építtetett volna kertvárost a munkásoknak, utcái mentén egy- és kétszobás, fürdőszobás lakásokkal, melyeket akár sorházakként vagy ikerházakként valósított volna meg.

“Minden településnek (10-20 háznak) legyen olvasó és játszó szobája, több ilyen település pedig rendelkezzen közös mozival és úszómedencével. Igen fontos, hogy minden munkáslakáshoz annyi kert tartozzék, hogy a család maga termelhesse a háztartásához szükséges zöldséget és főzelékféléket.”

“A sashegyi munkáskertváros részlete”

A rombadőlt gyárakat helyettesítő új üzemek elhelyezésére is volt ötlete: azokat Kőbánya és Csepel közé szorította volna, sőt, ajánlotta a háborút túlélt egységek a területre való költöztetését is,

“hogy maga a város lakott része füstmentes legyen.”

Pán József a mű lezárásában felvázolt egy új tanonciskola-rendszert is, melyek az építőipari szakmák munkaerőhiányát oldotta volna meg, de felhívta az újjáépítést és az új épületek tervezését végző építészek, valamint leendő háztulajdonosok figyelmét arra is, hogy a beépítetlen padlástereket alakítsák műtermekké, lehetőséget adva az alkotótér hiányával küzdő szobrászoknak és festőknek arra, hogy nyugodt körülmények közt dolgozhassanak,

“mert primitív lakásokban nem lehet nagyot alkotni.” 

Az ötletek halmazából egyetlen, a budai oldalt érintő álom vált valósággá – Pán gondolt ugyanis először a minisztériumok Várba való költöztetésére, bár a tervező a ma a Magyar Nemzeti Galériának, a Budapesti Történeti Múzeumnak, illetve az Országos Széchényi Könyvtárnak otthont adó Budavári Palotát, és nem az akkor még nem visszabontott Pénzügyminisztérium épületét, a karmelita kolostort, vagy épp a Mátyás-templomra néző egykori városházát szemelte ki a célra:

“Itt [a Királyi Palotában] lehetne esetleg Magyarország valamennyi minisztériumát elhelyezni. A magyar demokrácia leépíti a túlméretezett bürokráciát és akkor ebben a hatalmas palotában bőségesen elfér valamennyi minisztérium.”

A romos Királyi Palota a Hunyadi udvar felől nézve / fotó: ARCHIV FÜR ZEITGESCHICHTE ETH ZÜRICH / AGNES HIRSCHI / CARL LUTZ felvétele, via Fortepan

Nem épp kellemes fogadtatás

A kötetet a szakma nem meglepő módon kemény kritikával fogadta – a fővárosi műemlékvédelmet megalapozó Péczely Béla a Budapest folyóiratban (II. évf. 3. sz,, 1946) így ír róla:

“Ezek az új tervek nem szépek! Ez a legnagyobb bajuk, nem az, hogy kissé túlontúl nagy buzgalommal mindent felölelnek, ami csak ezen a téren eddig – bárki részéről – felmerült. […] Sajnos ez a tervező túlhaladott építési stílusfordulatokról, egyénieskedő, erőltetett formákról, idejétmúlt, szinte díszletszerű épületcsoportokról álmodik. Egy-egy terve érthetetlenül szeszélyes és önkényes. Sem a belső rendeltetés parancsa, de a külső formák egységbefogásának nyugalma nem látszik rajtuk.”

A két világháború közti magyar építészet egyik legnagyobb csillaga, a háború utáni újjáépítést a Fővárosi Közmunkák Tanácsa elnökeként megszervező Fischer József (1901-1995) nyolcvanas évei elején tett visszaemlékezésében (Budapest, XXI. évf. 3. sz., 1983) ennél egy fokkal finomabban fogalmazott:

“Pán József művét áttanulmányozva úgy láttam, hogy abban az egyetlen realitás, a Vár és más műemlékek megmentésének, újjáalkotásának követelése. A többi – mint a cím is vallja – álmodozás. Mindenesetre érdekes volt a művész lelkes egyéni munkája, a város bonyolult egészére és sok problematikus részletére kiterjedő érdeklődése.”

Mi lenne, ha?

A nyolcvan oldalas, ma nehezen elérhető könyv egy sosem volt, a háborút megelőző évek építészetének hagyományait továbbvivő Budapest képét mutatja be – egy olyan Budapestét, ahol a szűkebb belvárost elhagyva ma nem végeláthatatlan paneltömbök, de kertvárosok és modern társasházak is otthont adhatnának a családoknak.

A díszlettervező Pán és az álmodozó építészek háború utáni gazdasági helyzetben megvalósíthatatlan, a politikai változásoknak köszönhetően évtizedekre raktárak mélyére süllyesztett, publicitást nem igazán kapott rajzai tökéletes példái az országot a háború szörnyűségei után talpra állítani akaró mérnökök lendületének, akik nyilvánvalóan maguk sem gondolták komolyan, hogy a rajzasztalon megszületett munkáik valaha valósággá válnak – mertek azonban álmodni egy nyugodtabb és szebb jövőről.

 

A Budapest II. évf. 3. (1946),  XXI. évf. 3. (1983), illetve XXXIII. évf. 3. (2010) számát az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével értük el.

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik