A reformkorban a Nyugat-Európához felzárkózni kívánó ország fő- és székvárosában, a legtöbbször már együtt, Pest-Budaként emlegetett településeken óriási fejlődés indult meg, így alig két évtized alatt az ország gazdasági és kulturális központjává vált, a tendencia pedig a következő évtizedekben csak tovább folytatódott.
Ezek fényében egyáltalán nem meglepő, hogy a város addig központinak számító utcái – így például a zsúfolttá vált, keskeny Király utca – már nem voltak képesek megküzdeni az egyre nagyobb forgalommal, illetve az embertömegekkel.
Kossuth Lajos már 1841-ben, a Pesti Hírlapban közölt írásában szorgalmazta egy széles, fasorokkal szegélyezett sugárút építését, ez azonban csak három évtizeddel később válhatott valósággá: gróf Andrássy Gyula javaslatát 1870 decemberében elfogadta a képviselőház, a következő évben pedig meg is indult a kisebb zajszint miatt fakockákkal borított (ilyeneket még ma is láthatunk a városban, és csak az Astoriáig, Ybl Miklós első pesti bérházáig kell utaznunk érte) Andrássy út építése, melyet 1876-ban már átadtak, noha az összes telket csak 1885-re építették be.
Kossuth írásának részlete (Pesti Hírlap, 1841. március 3.)
Időközben lassan kialakult a hasonlóan fontos sugárirányú útnak szánt, 1873 óta Wesselényi Miklós nevét viselő utca is, melynek hossza apránként, a telkek fokozatos kisajátításával és rendezésével nőtt, mai vonalát pedig a századfordulóra nyerte el – ekkor készült ugyanis el a Síp utcát a Dohány utcával összekötő szakasz:
Térképrészletek – 1895 / 1903
Azonnal látszott persze, hogy ez sem lesz elég, így Erzsébetváros képviselője, és egyben a Közmunkatanács tagja, Morzsányi Károly már 1902-ben szorgalmazta egy erzsébetvárosi sugárút szükségességét, sőt, a következő években számos terv is született a helyzet kezelésére. A Főváros csak hat évvel később, 1908-ban ismerte el egy új útvonal létjogosultságát, 1910-ben pedig javaslatot is tettek a Közmunkatanácsnak, de ők inkább a Dob, illetve az abból nyíló utcák – így a Rumbach, Síp, Holló, Kazinczy, Nagy Diófa, Csányi, illetve annak Klauzál téren túli folytatása, a Klauzál – szélesítését és szabályozását tartották jó ötletnek.
Gróf Andrássy Géza első tervezete, 1912
Ezzel a Székesfőváros eleinte egyet is értett, de 1913-ban új tervet készítettek. Eszerint a Károly körút túlsó oldalán lévő Központi Városházát (az egykori Invalidus-házat, majd Károly-kaszárnyát) lebontják, helyét felparcellázzák, az új városházát pedig a Károly körút-Király utca-Rumbach Sebestyén utca-Dob utca által határolt területen építik fel. Az út ettől az óriási épületegyüttestől huszonöt méteres szélességben (az Andrássy út első szakasza 34, az Oktogontól a Hősök teréig tartó része pedig 45,5 méter széles) tartott volna a Damjanich utcáig. Felvetették egy, a Városházától a Ferenciek teréig (akkor még Kígyó tér) tartó, ugyanilyen szélességű szakasz építését is, de végül 1914 elején az egészet sutba dobták.
A tervezés feladata visszaszállt a Közmunkatanácsra, akik a Fővárossal együttműködve még ugyanabban az évben egy hasonló munkát készítettek: az új Városháza tervét elvetették, az út Károly körúti kezdetéhez azonban méretes teresedést álmodtak meg, ahonnan huszonöt méter széles, enyhén görbe ívű út tartott volna a Damjanich és Rottenbiller utcák már egyébként is méretes teret alkotó találkozásáig, a csodás Blitz-ház, illetve az egykori Erzsébet Leányárvaház tövéig.
Az első világháború kirobbanása azonban minden nagyszabású tervet eltörölt, így az Erzsébet sugárútról egy csapásra mindenki megfeledkezett. Másfél évtizeddel később, 1929-ben azonban újra fellángolt a sugárútépítési láz: a Főváros és a Közmunkatanács egymás terveit kezdte javítani és átdolgozni, közben csökkentve a munka költségét, valamint remélve, hogy a telkek tulajdonosai önként lemondanak az út tervezett vonalába lógó, néhány méter széles szeletekről, cserébe azért, hogy a maradék területük, vagy az azon épített ház értéke egy pillanat alatt óriásit emelkedik majd.
Egy éves vita után végül megszületett a konszenzus, így 1930-ban kiírták a tervpályázatot a sugárút nyitányának építészeti kiképzésére, melyben a tervezőknek egy keresztarányú, közlekedés számára nyitott szárnnyal rendelkező jókora épületet, illetve egy nyugodt teret kellett megálmodniuk. A negyvenhat beérkező mű közül a bíráló bizottság nehezen tudott győztest választani, de végül Árkay Aladár többieknél jóval vakmerőbb, “Egy” jeligével beérkezett terve vitte el a pálmát – ennek középpontjában egy harminc méteres ív áll:
A második díjat Friedrich Lóránt két, egymás felé néző szoborral megkoronázott tízemeletes tömbbel operáló munkája, a Metro nyerte el:
Gerstenberger Ágost és Arvé Károly Városkép nevet viselő munkája nem az eredeti gondolatok temploma ugyan, de egy harmadik helyet azért biztosított az építészpárosnak:
Bierbauer Virgil a munkák többségénél modernebb, előremutató terve dícséretet érdemelt:
Almássy Balogh Lóránt, Orbán Ferenc, a Széll Kálmán téri Postapalotát is tervező Sándy Gyula, Schömer Ferenc, illetve a felhőkarcolókkal teli amerikai nagyvárosok képébe illő, Komor Marcell és Komor János által készített pályaművet (lenn) a bizottság megvásárlásra érdemesnek találta:
Ugyanerre a sorsra jutott Wälder Gyula keskeny pillérek tucatjaival extravagánssá tett, a születő utat az egész épületegyüttesen végigvonuló boltíves árkádsorral darabokra osztó műve is:
A Tér és Forma III. évfolyamának tizedik száma néhány, végül nem jutalmazott tervet is közöl, tervezőik nevét azonban néhány kivételtől eltekintve nem jelöli meg. Kár, hiszen megérdemelték volna, hogy emlékezzünk rájuk – így például a 44. számú, üvegezett teraszokkal bővített, szellős átjárót vizionáló terv:
A győztes munkát beadó Árkay Aladár fia, Bertalan (1901-1971) pályaműve:
Tóth János tornyok erdejéből összeállított felhőkarcolója:
A szimplán csak 930-as számmal jelölt, csodás modernista alkotás:
Vagy a Jövendő jeligére érkezett látványrajz:
A Fővárosi Közmunkák Tanácsa azonban egyik munkát látva sem érezte úgy, hogy az tökéletesen alkalmas lenne a megvalósításra, és a nagy gazdasági világválság által okozott nehézségek is megakadályozták a projekt folytatását.
A nyitánynak szánt épületegyüttes terveinek elkészítésére végül 1935-ben felkérték a pályázaton dícsérettel elismert Wâlder Gyulát, aki az Árkay Aladár-féle kaput a saját pályamunkájával keresztezve 1936-ban rajzolta meg a végső változatot:
A két terv egymás mellé helyezett darabjai már-már kiadják a végleges épületet
Az évtized első felében lebontották az új, egységes kép megszületéséhez szükséges telkeken álló tizenhét épületet – így a szinte zárt városként működő, a köznyelvben csak Zsidóudvarként (Judenhof) emlegetett óriási házat.
1937-ben aztán megindult az óriási, tizenegy épületből álló Madách-házak építése, melyekbe a következő évben már beköltözhettek az első bérlők. Az épületek belső terének tervezői közt a kor legjobb magyar építészei bukkannak fel, így Wellisch Andor, Wälder Gyula, Málnai Béla, Gerlóczy Gedeon, az építtetők közt pedig olyan jó nevű vállalatokat találhatunk, mint a Berlini Victoria Általános Biztosító, a Magyar Állami Kőszénbánya Rt., a Gazdák Biztosító Szövetkezete Elismert Vállalati Nyugdíjpénztára, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa, a Szent Margitszigeti Gyógyfürdő Rt., a Budapesti Székesfővárosi Alkalmazottak Segélyalapja, az Országos Társadalombiztosítási Intézet.
Ekkor még úgy tűnt, hogy minden a legnagyobb rendben / Népszava, 1936. november 13.
Az eredeti célokhoz híven a falak mögött irodák is helyet kaptak, így a jókora kapuzat körül a Fővárosi Közmunkák Tanácsa, illetve a Szent Margitszigeti Gyógyfürdő Rt. központjának szobái terültek el, a ma hotelként működő Madách tér 2.-ben pedig a Székesfővárosi Alkalmazottak Segélyalapjának irodái, rendelői, valamint tanácstermei bújtak meg.
A második világháború 1939-es kitörése, illetve pénzügyi nehézségek miatt a sugárút végül sosem valósult meg (előbb még tizenkét méterre csökkentették a szélességét, majd bezárták a dossziékat), noha 1957-ben, a foghíjtelkek beépítését célzó foghíjprogram indulásakor újra felmerült a Dob utca szélesítésének, illetve a Madách térrel való összekötésének ötlete.
Ezt műemléki megfontolásból pillanatok alatt megtorpedózták, egy tömb azonban megépült: az óriási kapuzat Rumbach Sebestyén utca felőli oldalán ma álló, szintén klinkertéglával borított OTP-házak (ép.: Gulyás Zoltán, IPARTERV, 1959-1962).
Ezek helyére Wälder társasházakat, valamint a Városháza irodáit képzelte el, de a telken lévő négy házat csak 1957-ben bontották le, hogy helyüket átadhassák az OTP hétemeletes bérházának, ami borításában hasonulni próbált a húsz évvel korábban megszületett szomszédokhoz:
Az Erzsébet királyné helyett Madách Imre nevét viselő sugárút néhány, egymástól távol eső épülete azonban a világháború évei alatt mégis megszületett – így az 1994-ben átadott Madách Trade Centerrel lezárt, nyúlfarknyi Madách Imre utca hat épülete:
A Dob és Csányi utcák találkozásánál álló, két visszafogott modern bérház (Dob utca 46/A. és 46/B.) – utóbbinak második emeletén élt a Szomorú vasárnappal világhírűvé vált zeneszerző, Seress Rezső, sőt, 1968-ban innen, saját erkélyéről kiugorva követett el öngyilkosságot:
Valamint az egykor Horthy-freskót is rejtő Postaigazgatóság (Dob utca 75-81., ép.: Rimanóczy Gyula, 1939, az épület ma a NAV Kiemelt Adó- és Vámigazgatósága) épülete:
A sugárútból azóta sem lett semmi – sőt, szükségünk sincs rá –, de az elszórt, környezetüknek köszönhetően szinte világító épületek, valamint a vörösen izzó Madách tér azonban mindig emlékeztetnek majd minket a magyar urbanisztika közel négy évtizeden át nyújtott fejezetére.
