A zsinórban harmadik sikertelen vb-selejtező után vezetőségváltáson esett át az Olasz Labdarúgó Szövetség (FIGC). Technikai igazgatónak Paolo Maldinit nevezték ki, aki mindössze 16 nap után lemondott a tanácsadójával, Leonardóval együtt. Az okok eléggé ködösek, de a hivatalos verzió szerint a szövetség új elnökével, Giovanni Malagóval komoly konfliktusba kerültek a válogatott új szakvezetőjének személyét illetően.
Ez még önmagában helytálló is lehetne, azonban a sajtó lényegében már tényként kezelte Pirlo kinevezését, amit a szövetségi elnök az utolsó pillanatokban elgáncsolt. Ami biztos, hogy Pirlo üzleti kapcsolatai nem voltak titkosak, így ez legfeljebb egy hivatalos fedősztori része lehet. Ha ez valóban kizáró ok lenne, akkor el se juthattak volna vele eddig a tárgyalások.
A változáshoz több kell, mint egy Maldini
Sajnos tényekre nem tudunk ezen a ponton túl hagyatkozni, de az olasz viszonyok ismeretében lehetnek elég erős sejtéseink. Az igazság vélhetően ugyanarra a problémára vezet vissza, ami részben az olasz futball idáig süllyedését eredményezte. Az egyes döntéshozók által elkövetett hibák és túlkapások sokkal inkább csak tünetei egy mélységes válságnak. Több évtizedes mulasztások egymásra rakódása, ami azt eredményezi, hogy a sportvezetők Malagóhoz hasonlóan csak védelmezik a status quót.
Ebben a cikksorozatban tehát arra vállalkozunk, hogy felfejtsük ezeket a kulcsproblémákat. A vizsgálat során azonban arra a szomorú igazságra derül majd fény,
Ez azt is jelenti, hogy a változáshoz több kell, mint egy Maldini. Ebben az első részben az olasz szervezeti struktúrával foglalkozunk, ami meghatározza az egész rendszer hatékonytalan működését a pályán és azon kívül is.
Rutinos sportpolitikus került a fociszövetség élére
Kezdésnek göngyölítsük fel ezt az aktuális ügyet, mert remek kiindulási pont. Pirlo egy teljesen új szellemiség meghonosítására tett kísérletnek lett volna a garanciája. Maldini és Leonardo egy abszolút egységes játékfilozófiát és kiszámítható, követhető struktúrát szeretett volna megvalósítani, ami a pályán és a pályán kívül is egyértelműen látszik.
Ehhez egy olyan edző kell, aki innovatív szemlélettel próbálja vezetni a válogatottat, és Maldiniék akarata szerint 8–10 éves távlatban tervezni lehet vele. A szövetség ezzel szemben inkább Roberto Mancini vagy Antonio Conte kinevezését támogatta (végül előbbi lett a befutó), akik maximum fél lábbal tekinthetők új generációs edzőnek, de nehéz természetük miatt aligha elképzelhető, hogy sokáig el tudnák kerülni, hogy kirúgassák magukat.
Malago vélhetően azt gondolta, hogy majd az utolsó pillanatban nyomást helyez Maldiniékre, ha nagyon akadékoskodnak.
Igazi olasz sportpolitikus, aki azt hitte, majd itt is kedvére mozgathatja a szálakat. Azonban Maldini múltja is eléggé árulkodó, ő az a típus, aki nem szereti, ha beleszólnak a dolgába. Családja generációkon átívelően összefonódik az AC Milan történelmével, mégis azonnal távozott a vezetőségből, amikor a tulajdonosok bele akartak szólni a döntéseibe. Regnálása alatt 11 év után ismét bajnok lett a csapat, és bejutott a BL elődöntőjébe is, de sem a sikerek, sem az érzelmi kötődés nem tudta felülírni Maldini elveit. Itt is elég valószínű, hogy ez történt.
Maldiniék iránymutatása azt célozta volna meg, hogy egy átfogó, komplett reform valósulhasson meg, ami aztán évekkel később a játékosok képzésében és az eredményeken is lecsapódna. Ha viszont a saját szintjén elégtelenül működik a felelősségi körök elosztása és a számonkérhetőség, akkor érthető, hogy nem bízott abban, hogy ez majd leszivárog a szervezeti hierarchia alacsonyabb szintjeire is.
De miért ragaszkodott ennyire Maldini – akinek az utódja Claudio Ranieri lett – a paradigmaváltáshoz? Mitől ennyire diszfunkcionális az olasz rendszer tetőtől talpig?
Bezzeg a spanyolok!
Első körben azt érdemes megvizsgálni, hogy a szervezetfejlesztést illetően milyen elvi és szerkezeti alapelvek uralkodnak Olaszországban, illetve milyen tényezők jelölik ki az irányt az utánpótlás-nevelésben.
Ehhez azonban meg kell érteni a főbb mozgatórugóit a rendszernek, amelyben összehasonlítási alapként segítségünkre lesz napjaink slágertémája:
A spanyol utánpótlásrendszer is decentralizált, habár az olaszok esetében barokkos túlzás lenne rendszerről beszélni. Ennek történelmi gyökerei vannak, nem könnyű egy platformra terelni a nagy klubokat sem játékfilozófiai, sem üzleti alapokon. A két ország nemzeti egysége számos háború és politikai vihar okán csak nagyon későn jött létre.
A spanyolok esetében nagyjából egyszerre történt meg az, hogy a gyarmatok sorozatos elvesztése miatt a madridi birodalmi központ gyengült, míg a britek tengeri kereskedelmi monopóliumának csökkenése miatt az olyan kikötővárosok, mint Bilbao és Barcelona, megerősödtek. Az ellentétek és a dominanciaharc polgárháborúba taszították az országot. Ennek nyomán a futballban is évtizedekig csak tartományi bajnokságok voltak.
Általánossá vált, hogy mindenki teljeskörű felmérést végez saját tartományán belül, ennek köszönhetően régiós szinten egy nagyon jól szervezett, önellátó rendszer jött létre.
A spanyol utánpótlásrendszer sikerei számokban Forrás: Laliga.com
A spanyol tartományok nagyszerűen élnek az autonómiájukkal, és tökéletesen tudnak mindenféle erős központi hatalom nélkül fenntarthatóan, profitábilisan és sikeresen működni. A válogatott eredményeit látva a siker kollektíven is megvalósul, amihez a baszk és a katalán modelleket kiemelten kezelik, és egyértelműen rájuk alapoznak. Ennek minden árnyoldalát és előnyét kifejtette Egri Viktor, amikor az újdonsült világbajnok sikertényezőin elmélkedett.
Első a család és a város
Az olaszok esetében ez nem egy követhető modell, mert a széthúzást a már évszázadok óta erős városállami identitások alapozzák meg. Az ország egységesítése is csak a 19. század végére érkezett el, és amellett még ott volt Róma révén a katolikus egyház is, amely megint csak nem volt érdekelt egy erős államban. A campanilismo egy olyan vezérelv lett, ami a canterahoz hasonlóan a helyi (főleg városi és városnegyedi) identitást premizálta, de még elemibb szinten, hiszen a fogalom már a játék feltalálása előtt is létezett.
A világháborúk borzalmai után a bizalmi körök egyre inkább a családi és vérségi kapcsolatokra szűkültek, ami tovább erősítette a helyi identitásokra épülő társadalmi és gazdasági struktúrákat. Az üzleti életben ez katalizálta a családi vállalkozások előretörését, amelyek a futballklubokat is tulajdonolták.
Semmi esélye nem volt annak, hogy komolyabb szervezeti hálók jöjjenek létre, amelyek egy minőségi utánpótlásrendszert megalapozhatnak.
Ez sokszor meg is nehezítette az olasz fiatal tehetségek számára az előretörést, így – részben emiatt – 1964 és 1980 között megtiltották az olasz klubcsapatoknak, hogy külföldi játékosokat igazoljanak. Ettől a liga belső játékospiacán túlkereslet alakult ki, amely felhajtotta az átigazolási díjakat, és a reménye is eltűnt a racionális működésnek.
Hiába lett 1982-ben újra világbajnok Olaszország, ami látszólagos sikernek tüntette fel az embargót, a modern futballgazdaságban és a teljesen beszűkült anyagi lehetőségek miatt tovább már nem lehetett ebben a rendszerben gondolkodni. Az egész olasz „gazdasági modell” a globalizáció felgyorsulásával permanens válságba került, magával rántva a klubfutballt is.
Az érkező új befektetők pedig semennyire nem érdekeltek az utánpótlásrendszer rendbehozatalában: a kínaiaknak a sportwashing, az amerikaiaknak pedig a befektetésük megtérülése a lényeg.
Hopp, ott egy tehetség, már viszem is!
A campanilismo rendszerében ráadásul egyáltalán nincs olyan kézenfekvő útja a tehetségeknek, mint a spanyolok erős tartományi struktúrájában. Ott a helyi kiscsapatok legjobbjait lefölözi az az 1–2 központi akadémia, amelyek erre specializálódtak.
Ezzel szemben Olaszországban rendszerszinten nincs egységes koncepció, mindenki próbál ráugrani minden tehetségre a jó öreg városállami szembenállások világát idézve.
Hogy lenne igény valamiféle bejáratott útra, azt az Atalanta példája mutatja: az elmúlt években a BL-ben többször is megfordult bergamói klubé a legproduktívabb olasz akadémia.
A legtöbb bevételt generáló klubok akadémisták értékesítéséből az elmúlt 10 évben. Forrás: CIES Football Observatory
Más olasz klub még lőtávolon belül sincs, ami jól mutatja a rendszer csődjét egy olyan országban, ahol mindennél nagyobb szükség lenne a plusz bevételre. Ha ugyanis megnézzük az olasz élcsapatok kezdőit, nem mondhatnánk, hogy hemzsegnek a saját nevelésű kulcsjátékosoktól.
Egyetlen akadémiaként azonban az Atalanta nem képes orvosolni ezt a hiányt, hiszen csak a régióban, Lombardiában ott van még az Inter, a Milan vagy a Como is.
Irány a BL – de milyen áron?
Utóbbi csapat jövőre történelme során először szerepelhet a BL-ben, de páratlan költekezéssel megtámogatva. Az elmúlt öt szezont tekintve közel 300 millió eurós mínuszban vannak a játékostranszfereket tekintve, amivel vezetik az olasz mezőnyt. Eszük ágában sincs a saját nevelésekre támaszkodni.
Dicséret illeti tehát az Atalantát, hogy ilyen hatékony és eredményes megfigyelő hálózatot épített ki, és a vezetőinek – a többi lombardiai tulajjal ellentétben – vélhetően valóban szívügyük a klub és az ország futballja. A klub kisebbségi tulajdonosa ugyanis a Percassi család, köztük a klubelnök Andrea, aki a klub játékosa is volt. Emellett többségi tulajdonosként megjelenik az amerikai tőke is, de olasz családi gyökerekkel Stephen Pagliuca üzletember által.
Ez pedig egy kiemelten fontos fejlesztési terület volna, hiszen Sandro Tonali (tavaly még Newcastle, idén már Tottenham), Riccardo Calafiori (Arsenal) vagy Gianluigi Donnarumma (Manchester City) példája mutatja, hogy a legmagasabb szinten is megállják a helyüket az olaszok még légiósként is.
Van azért pozitívum is
Emellett van a decentralizált működésnek egy hatalmas előnye, ha magas szintű kultúrával párosul: rendkívül intelligens játékosokat termel, hiszen házon belül komoly szellemi tőke gyűlik össze mindenkinél.
A pályán ez egymással szemben izgalmas ideológiai töltetű csatákat, másokkal szemben pedig intellektuális és kulturális fölényt eredményezett. Az olasz és spanyol derbiknek sajnos ma már csak hangulatban nincs párja, de sokáig színvonalban sem volt. Nem véletlen, hogy ez a két nemzet tudott a legtöbbször résztvevőt juttatni a BEK/BL döntőjébe a válogatottak sikerei mellett.
A közelmúlt kudarcai ellenére az olaszokban rejlik nagyobb potenciál ezen a téren. A spanyoloknál történelmi léptékben a holland behatásig még áttételesen sem volt semmiféle szerepe domináns játékfilozófiának. A két spanyol óriásklub sztárigazolásokkal építette fel a nimbuszát.
A közelmúlt biztató BL-szereplései, a 2021-es Eb-győzelem és a sok nívós külföldi klubnál dolgozó olasz edző pedig mutatja, hogy ez az iskola a mai napig is innovatív, csak az egyéb körülmények nem túl támogatók. Erről bővebben a cikksorozat következő részében lesz majd szó.
