„Kilenc bajnoki cím, három gólkirályság, európai Ezüstcipő, olimpiai bajnoki cím, 92 válogatott meccs” – írják róla a nekrológok. Fölemlegetik a Fradi elleni derbin rúgott öt(!) gólját 1976-ból, a Népsporttól kapott tízes osztályzatát, a Bayern München elleni BEK-elődöntőt – ahol természetesen szintén rúgott gólt –, a Dózsa nagy korszakát, amelynek kulcsfigurája volt, esetleg a Newcastle-lel vívott VVK-finálét. Impozáns eredménysor, kerek, már-már teljes pálya. Legendaszámba menő.
A mából visszanézve alighanem atipikus futballista lehetett. Nem csak, és nem főleg azért, mert amikor először jelentkezett toborzóra, az Üllői útról még eltanácsolták – „előbb egyél egy kis spenótot!”, szólt állítólag a verdikt –, hanem mert kilógott a sorból. Nem volt harsány, a pályán kívül nem kereste a rivaldafényt. Kritikus volt magával szemben, ha kellett, a sajtóban is elismerte hibáit, játékának gyenge pontjait. Pedig éppenséggel akadt volna mire büszkének lennie: alig múlt 18, amikor góllal mutatkozott be a nem éppen gyenge Újpestben, húszévesen pedig már a bajnokság első számú jobbszélsőjének számított. Nem kellett hozzá sem magyarszabály, sem NSMI-ajánlás, hogy pályára kerüljön. Magának vívta ki a rangot, amiben nyilván segítette, hogy az utolsók egyike volt, aki még valóban a grundról indult.
