„Kilenc bajnoki cím, három gólkirályság, európai Ezüstcipő, olimpiai bajnoki cím, 92 válogatott meccs” – írják róla a nekrológok. Fölemlegetik a Fradi elleni derbin rúgott öt(!) gólját 1976-ból, a Népsporttól kapott tízes osztályzatát, a Bayern München elleni BEK-elődöntőt – ahol természetesen szintén rúgott gólt –, a Dózsa nagy korszakát, amelynek kulcsfigurája volt, esetleg a Newcastle-lel vívott VVK-finálét. Impozáns eredménysor, kerek, már-már teljes pálya. Legendaszámba menő.
A mából visszanézve alighanem atipikus futballista lehetett. Nem csak, és nem főleg azért, mert amikor először jelentkezett toborzóra, az Üllői útról még eltanácsolták – „előbb egyél egy kis spenótot!”, szólt állítólag a verdikt –, hanem mert kilógott a sorból. Nem volt harsány, a pályán kívül nem kereste a rivaldafényt. Kritikus volt magával szemben, ha kellett, a sajtóban is elismerte hibáit, játékának gyenge pontjait. Pedig éppenséggel akadt volna mire büszkének lennie: alig múlt 18, amikor góllal mutatkozott be a nem éppen gyenge Újpestben, húszévesen pedig már a bajnokság első számú jobbszélsőjének számított. Nem kellett hozzá sem magyarszabály, sem NSMI-ajánlás, hogy pályára kerüljön. Magának vívta ki a rangot, amiben nyilván segítette, hogy az utolsók egyike volt, aki még valóban a grundról indult.
Pályakezdő játékosként azt nyilatkozta, Albert és Mazzola a két idolja, de rögvest hozzátette: „tessék elhinni, nem vagyok még jó játékos”. Kevesebb mint egy évvel később bemutatkozhatott a válogatottban, bár a szovjetek elleni Eb-negyeddöntőn mutatott játékával nem nyűgözte le Sós Károly szövetségi kapitányt, aki a 2-0-s győzelem ellenére nyilvánosan kritizálta újoncát. A visszavágón aztán kimaradt a kezdőből – egy bizonyos Varga Zoltán kapta meg helyét a támadósor jobboldalán –, a válogatott pedig elherdálta előnyét, 3-0-ra kikapott, és nem jutott be a kontinenstorna négyes döntőjébe.
Klubkarrierje töretlenül ívelt felfelé, a válogatottnál azonban súlyos pofonokat kapott. Pályán volt Marseille-ben, amikor jöttek a csehszlovákok, négy év múlva pedig a lelátóról kellett végignéznie, ahogyan Edström összetöri a válogatott vb-ről szőtt álmait. Bírálni kezdték, hogy keveset mozog labda nélkül, hogy nem veszi ki a részét a védekezésből. Fontosságáról,
1978-ban bekerült Baróti Lajos vb-keretébe, ám az amúgy is otrombán elszúrt felkészülés alatt akkori feleségét áruházi lopáson kapták Londonban. Fazekas vállalta a felelősséget, és önként mondott le a csapatkapitányi tisztségről, ám a tornán csak árnyéka volt magának.
A vébé után viszont kivirult, szórni kezdte a gólokat, élete formájában játszott. 1980-ban – ezüstcipős szezonja után közvetlenül – a második „modernkori” magyar játékosként szerződött hivatalosan külföldre, és a belga Antwerpen futballistája lett. Bár már jócskán elmúlt harminc, zökkenőmentesen illeszkedett be a nyugati profizmusba, Belgiumban is sztár lett. „Hongaarse tovenaar”, azaz magyar varázsló, így hívták, a legendás edző, Guy Thys később pedig azt mondta róla, az Antwerpen történelmének három legjobb csatára között a helye.
Egy 1983-as Antwerpen meccs:
Az 1982-es vb-re is kijutott a válogatottal, kulcsszerepe volt a selejtezők sikeres megvívásában. Úgy tűnt, sokadvirágzását éli, élete formájában játszott. Salvador ellen két gólt is lőtt, aztán a belgák elleni sorsdöntő meccsen ziccerben léphetett ki, amikor jóbarátja és kvázi szomszédja, Jean-Marie Pfaff nemes egyszerűséggel „elgázolta”. A játékvezető sípja néma maradt, a mérkőzés döntetlenre végződött, a magyar válogatott kiesett. Fazekas még két alkalommal szerepelt a nemzeti csapatban, amelytől 92 fellépés után, egy Luxemburg elleni Eb-selejtezőn búcsúzott.
Visszavonulása után edzőnek állt, több belga csapat mellett volt az Union Saint-Gilloise és az Antwerben trénere is, 1994-95-ben pedig pályaedzőként Mészöly Kálmán munkáját segítette a magyar válogatott mellett.
A magyar futball eközben elindult a lejtőn, s bár a kilencvenes évekre az európai középmezőny aljára süllyedt, Fazekas tanácsai után senki nem kapkodott. Ő maga pedig nem tolta magát előtérbe, így fordulhatott elő, hogy a magyar futballtörténet egyik ikonja vezetőként és edzőként sem kapott valós, érdemi esélyt arra, hogy segítsen. A kétezres években szerencselovagok egész sorát a kispadra ültető Újpestnél éppen úgy nem láttak fantáziát Kapában, ahogyan a magyar válogatottnál, vagy az MLSZ-nél sem. Fölfoghatatlan, megmagyarázhatatlan pazarlásnak tűnik.
A magyar futball csendes óriása 78 évet élt. Pályafutását visszaolvasva úgy tűnik: mindvégig hiába kínálta nekünk a profizmust a langymeleg amatőrség helyett.
