Pár hete derült ki, hogy december 31-ével megszűnik az Olimpia étterem. Ádám Csaba elmesélte, hogy nem voltak felkészülve a foglalási lázra, ami a hírt követően rájuk zúdult. Ezt két számmal érzékeltette: amikor a tavaszi lezárások feloldásakor az elsők között nyitottak meg, az szintén kapott némi hírverést, ám első este így is csak két fő jött hozzájuk vacsorázni. Ehhez képest a bezárás hírére három nap alatt 1612 email érkezett be, és hosszú várólisták vannak.
Belehalni a szeretetbe
Nagyon szívmelengető, hogy mennyi szeretet árad felénk, és a vendégeink 99 százaléka meg akarja menteni az Olimpiát. Egészen elképesztő felajánlásokat kaptunk, csak hogy folytassuk. Ugyanakkor ennek az érdeklődésnek a kezelésére nem vagyunk felkészülve. Úgy tudnám megfogalmazni, hogy kezdünk kicsit belehalni a szeretetbe.
Nem tudja, mi lesz
Mikor megkérdezik, mit fog csinálni, őszintén felelem, hogy nem tudom. (…) Ha a sors úgy hozza, hogy el kell hagynom a szakmát, hogy megéljek és eltartsam a családomat, akkor az is előfordulhat. De nincs erre konkrét, kikristályosodott szándék a részemről.
A régi kerékvágás
Napjainkban közhelyszerűvé vált az a kérdés, hogy mikor kerülünk már vissza a régi kerékvágásba, mikor kapjuk vissza a régi életünket. Én azt gondolom, hogy a legrosszabb, ami történhet velünk, ha visszakerülünk a régi kerékvágásba. A vendéglátásban és azon kívül is komoly paradigmaváltásra van szükség. (…) Mi például egy pici, 28 fős étterem vagyunk, és egy hétfogásos vacsora után közel 400 tányért mosogatunk el. Szerintem ezt a fajta arroganciát nem lehet megengedni a folytatásban. Muszáj tudatosabbá válnunk, vendéglátóként és vendégként egyaránt.
A teremtés koronája
A pandémia kicsit olyan, mint a gazda, ami szobatisztaságra akarja nevelni a kutyáját azzal, hogy belenyomja az orrát a piszkába. Azt látom, hogy az univerzum, a helyzet, a sors nyomja bele a saját szarunkba az orrunkat, viszont a teremtés koronája egy egészen ostoba lény.
