Donald Trump nagy győzelmeként értékelte a Foreign Policy egy minap közölt elemzésben azt, hogy az elmúlt négy évben sikeresen hívta fel a figyelmet a Kína jelentette veszélyre. A lap szerint a Trump-kormányzat szisztematikusan helyezte át a figyelmet a Közel-Keletről az ázsiai országra, felismerve, hogy a következő évtizedekben az Egyesült Államokra a legnagyobb fenyegetést Kína fogja jelenteni.
Az USA visszaszorította a kínai befolyásolási kísérleteket, és más országokat is arra ösztönzött, legyenek óvatosak Kína gyorsan fejlődő kommunikációs technológiájával, például az 5G-vel szemben. Ennek köszönhetően Európában el is kezdték kiszorítani a Huaweit a kapcsolódó fejlesztésekből – kivéve Magyarországot, amit Washington szóvá is tett. Az ellenállást erősítette a Trump-kormány azzal is, hogy lépéseket tettek a Kínával szembeni alapanyag-függőség csökkentésére, megduplázták a Tajvannak nyújtott támogatásokat is, és az amerikai elnök kereskedelmi háborúja is hozott sikereket.
Ugyancsak sikernek nevezi a Foreign Policy azt is, hogy Trump átköltöztette az izraeli amerikai nagykövetséget Tel Avivból Jeruzsálembe, ráadásul úgy, hogy az emiatt jósolt feszültségekből nem lett komolyabb konfliktus. Az pedig már csak hab a tortán, hogy Joe Biden, a demokrata elnökjelölt is kijelentette, hogy megválasztása esetén Jeruzsálemben hagyja a követséget. A kormányzat azt is a saját eredményének tekinti, hogy Izrael, illetve Bahrein és az Egyesült Arab Emírségek normalizálták a kapcsolatukat, jóllehet az érintett országok már a háttérben már jó ideje együtt dolgoztak biztonsági kérdésekben. Emiatt volt, aki még Nobel-békedíjra is jelölte az elnököt.
És ha már a Közel-Kelet: azzal a Trump ellenzői is egyetérthetnek, hogy az Iszlám Állam vezetőjének, Abu Bakr al-Baghdadinak a 2019. októberi likvidálását, illetve az ISIS hatalmának visszaszorítását az amerikai kormány jelentős katonai sikereként könyvelhetjük el. Amikor Trump hatalomra került, Szíria és Irak jelentős része, mintegy 7 millió ember tartozott az Iszlám Állam fennhatósága alá, és a terrorszervezet ugyan teljesen nem tűnt el, de jelentősen veszített erejéből.
Sajátos látásmód
De hogyan járult hozzá ezekhez a sikerekhez Trump? Nos, az Atlantic cikke szerint, úgy, hogy az elnök elég sajátos látásmóddal érkezett a Fehér Házba. Sem politikai, sem történelmi előképzettsége nem volt, ami bizonyos esetekben előnyökkel, máskor viszont hátránnyal járt.
A lap által megkérdezett szakértők szerint az elnök – világos külpolitikai stratégia helyett – az egója, az ösztönei és a tudatlansága által befolyásolva tudott feltenni olyan releváns kérdéseket, mint hogy
- az USA miért háborúzik még mindig a Közel-Keleten?
- Miért nem fog össze Oroszországgal a dzsihadisták ellen?
- Miért hagyja, hogy Kína azt csináljon, amit akar?
- Az európai országok miért szabhatnak ki magas vámokat az amerikai termékekre, miközben az USA-val ellentétben nem teljesítik a védelmi kiadásokkal kapcsolatos kötelezettségeiket?
Sajnos azonban ezzel egy időben megmutatkozott az elnök gyengesége is, ami talán ugyanezekből a jellemvonásokból következik: Trump az általa felvetett külpolitikai problémákat nem tudta egyértelműen megoldani: kimondta, hogy a király meztelen, de ruhát már nem adott rá.
Fiona Hill, aki korábban az amerikai Nemzetbiztonsági Tanács Európával és Oroszországgal foglalkozó igazgatója volt, és aki Trump ellen tanúskodott az impeachment idején, az Atlanticben „káoszügynöknek” nevezte az elnököt. A szakértő szerint Trumpot nem érdekli a történelem, és az sem, hogy az általa irányított országnak milyen külpolitikai kapcsolatai voltak az ő hivatalba lépése előtt, miközben határozott elképzelése van arról, hogyan zajlanak a dolgok a világban.
Egy csomó minden Trump elméjében még az ’50-es évekből maradt ott. Például az az Amerika, amiben még működtek a szénbányák, tele voltak a gyárak, és sorra ontották magukból az amerikai árukat, amelyeket aztán mindenki megvett,
jegyezte meg Kim Darroch, Nagy-Britannia korábbi amerikai nagykövete, és hozzátette: „A Make America Great Again-filozófia tulajdonképpen ennek az aranykornak az újraalkotásáról szól.”
Kevés munka, nagy dicsőség
A helyzetet bonyolítja, hogy a régi szép időkben se minden volt úgy, ahogy azt Trump elképzeli: az tény, hogy az ’50-es években Amerika „nagy” volt, és hatalma csak a Szovjetunióéhoz volt mérhető, de az akkori amerikai kormányzatok oroszlánrészt vállaltak annak a globális kormányzati rendszernek a kiépítésében, amelyet Trump nem győz bírálni. Erre jó példa az Egészségügyi Világszervezetből és a párizsi egyezményből való kilépés elnöksége ideje alatt.
A rossz lépések ráadásul könnyedén feledtethetik a jókat. Az elnökre jellemző, diplomáciai nüanszoktól mentes hozzáállás mutatkozott meg a 2018-as G7-es csúcson, amelyet Miles Taylor, a belbiztonsági minisztérium korábbi kabinetfőnöke és egykori névtelen kiszivárogtató idézett fel az Atlanticnek. „Az elnök (…) gyakorlatilag tönkretette a találkozót” azzal, hogy folyamatosan összekülönbözött a szövetségeseivel, aztán először nem akarta aláírni a közös nyilatkozatot, majd miután megtette, visszavonta azt, fogalmazott Taylor.
Elég megdöbbentő volt látni azt, hogy miután az USA elnöke szájba rúgta Amerika szövetségeseit, elrepült, hogy találkozzon egy gyilkos diktátorral [Kim Dzsongunnal], aki azzal fenyegetőzött, hogy megsemmisíti az USA-t és néhány közeli szövetségesünket. Ha ez nem bizonyítja Trump elhibázott prioritásait, akkor semmi sem.
Kiemelt kép: Saul Loeb / AFP
