Július 9-én hagyta jóvá az amerikai külügyminisztérium azt az üzletet, amelynek értelmében amerikai cégek kétmilliárd dollárért adhatnak el fegyvereket Tajvannak. Elsősorban a híres M1A2T Abrams harckocsikról (108 daraból) és 250 darab Stinger vállról indítható légvédelmi rakétáról van szó, amelyek háborúban már bizonyítottak. A jóváhagyási folyamat elhúzódó jellege miatt jó ideje tudni lehetett a készülődő üzletről, ami természetszerűleg igencsak irritálja Kínát. Ahogy közeledtünk az üzletek megkötéséhez, úgy erősödött Peking retorikája, és úgy konkretizálódtak az ellenlépések.
A szigetország Kína része volt, de az 1949-ben zárult polgárháború után a vesztes kínai vezetés Tajvanra menekült a győztes kommunisták elől. A hidegháború időszakában a nyugati országok a tajvani kormányt, a kommunista országok Pekinget ismerték el törvényes képviselőnek, és ez így is maradt addig, amíg az USA 1960-as évek végétől fokozatosan fel nem puhította álláspontját. A kommunisták felé való nyitás volt a híres „pingpong-diplomácia”, ez a szál megjelenik a Forrest Gump című filmben is, amikor a főhős Pekingbe megy asztaliteniszezni, majd ezért kitünteti Nixon elnök.
1974-ben aztán a két ország hivatalosan is felvette a diplomáciai kapcsolatokat, ez pedig azt jelentette, hogy Tajvan a továbbiakban nem számíthatott a diplomáciai elismerésre. Ahogy a kommunista Kína politikai és gazdasági súlya egyre nőtt a világban, úgy állt át egyre több nyugati ország Peking oldalára. Mára kevesebb mint húsz olyan ország van, amely még midig Tajvant ismeri el, azaz Kínával nincs hivatalos kapcsolata – ez egyben azt jelenti, hogy nem részesülhetnek mindazokból az előnyökből, amelyek a világ legnagyobb gazdaságával való kapcsolatokból adódnak.
A fokozatos elszigetelődés egy tekintetben különösen súlyosan érintette Tajvant: egyre nehezebben jut fegyverekhez saját védelme érdekében. Az USA kivételével mára gyakorlatilag egyetlen ország vagy cég sem merné megkockáztatni, hogy elveszítse a kínai piachoz való hozzáférést csak azért, hogy eladhasson pár százmillió dollárért fegyvereket Tajvannak. 1991-ig mintegy húsz ország szállított fegyvereket, a jelentős hadiiparral rendelkező országok közül aztán először Németország (1992), majd Izrael (1993), végül Franciaország (1998) döntött úgy, hogy nem ad el több fegyvert a szigetországnak.
Jó példa a nehézségekre a tengeralattjárók kérdése: Tajpejnek létkérdés, hogy a sziget körüli vizeken biztosítsa a szabad hajózást, és szabotálni tudjon egy esetleges kínai tengeri blokádot. Ennek érdekében az ország egy kisebb, dízel-elektromos meghajtású tengeralattjáró flottát üzemeltet. Ilyen technológiát csak a legfejlettebb hadtechnikával rendelkező országok birtokolnak. Az elmúlt évtizedekben elsősorban amerikai vagy európai (holland) tengeralattjárókat vásároltak, egy ideje azonban sem a francia, sem a német hajógyárak nem akarnak eladni ilyen meghajtású tengeralattjárókat, az USA-ban pedig már csak nukleáris meghajtású egységeket gyártanak. Így Tajvan kénytelen volt az elmúlt évben saját fejlesztésekbe kezdeni, ami jelentősen megterheli a védelmi kiadásokat.
A mostani fegyverüzlet nem változtat a térség katonai egyensúlyán. Egyrészt a vásárolt haditechnikai eszközök egy esetleges invázió elhárítását célozzák, másrészt
Kína egyelőre hivatalosan nem konkretizálta, miként kívánja büntetni azokat az amerikai cégeket, amelyek fegyvereket szállítanak Tajvannak. Kiszivárgott információk szerint a harckocsik hajtóművét gyártó Honeywell International Inc. és a kisméretű, üzleti célú repülőgépeket gyártó Gulfstream Aerospace számíthat szankciókra, utóbbi az Abrams harckocsikat gyártó General Dynamics leányvállalata, és mindketten jelentős piacokkal rendelkeznek Kínában.
Washington Tajvan melletti „kiállása” persze egy tágabb összefüggésre is rámutat: az Egyesült Államoknak a közvetlen politikai, gazdasági és katonai konfrontáción kívül számos más eszköze van Kína érdekeinek gyengítésére. Már az Obama-adminisztráció felismerte, hogy az amerikai hegemónia jövője szempontjából a fő kihívást nem az Iszlám Állam, Irán vagy Oroszország fogja jelenteni, hanem Kína. A felismerést azonban tettek nem igazán követték. Donald Trump elnöksége ezt a politikát folytatta, csak immáron a konkrét lépések szintjén. Ennek leglátványosabb része a kereskedelmi háború, amelynek eredményeit nehéz egyelőre megítélni. Az biztos, hogy szemben Obama óvatos megközelítésével, Trump agresszív és kiszámíthatatlan, olykor a saját adminisztrációjának is.
Kevésbé látható jele az amerikai hozzáállásbeli változásnak, ahogy az USA a távol-keleti szövetségi rendszerét próbálja meg „felrázni”, részben a meglevő partnerekkel való kapcsolatok erősítésével (Japán, Dél-Korea, Ausztrália), részben új partnerek keresésével (elsősorban India, de Vietnam is). Egy esetleges észak-koreai áttörés sem sima külpolitikai mutatvány lenne, hanem Kína egyik érdekszféráját sikerülne gyengíteni.
Ebben a kontextusban kell nézni a határozottabb amerikai fellépést Tajvan kapcsán is. Trump ittt is „beleáll” a várható kínai reakciókba, mert ebben a kérdésben Peking nem ismer kompromisszumot, és saját lakossága előtt sem tűnhet gyengének. A mostani amerikai döntések így az egyik, ha nem a legérzékenyebb pontján érintik Kínát, és a válasz – gazdasági intézkedések formájában – ehhez lesz mérhető.
Kiemelt kép: SAM YEH / AFP
