Nők, akik az amerikai álmot szovjetre cserélték

Rúzzsal és fogkefével felszerelkezve, a bizarr és izgalmas dolgok iránti olthatatlan vágytól fűtve amerikai lányok lepték el Moszkvát. Mintegy kétszáz erős, sikkes, okos fiatal nő masírozott be a vörös fővárosba, hogy segítő kezet nyújtsanak a fiúknak és lányoknak a szocializmus építésében. Mások férjre vadásznak a magányos amerikai mérnökök és romantikus fiatal oroszok között, de nem hagyják el az elbűvölő amerikai lány imidzsét sem.

Ezekkel a szavakkal írt Milly Bennett, San Fransiscó-i újságíró 1932-ben egy furcsa jelenségről. Szavai meglehetősen elfogultnak tűnhetnek és ez nem véletlen, Bennett ugyanis maga is tagja volt azoknak erős és sikkes nőknek, akik az Amerikai Egyesült Államok kapitalizmusa és a háziasszonyi lét kötöttségei elől menekülve a Szovjetunióban kötöttek ki. Erről a furcsa, mára elfeledett jelenségről írt könyvet Julia L. Mickenberg American Girls in Red Russia címmel, amelyből kiderül, hogy végül a forradalom és a sztálinizmus felzabálta a saját gyermekeit.

Megvalósult utópia

A mozgalom gyökerei nem a harmincas években keresendők, és nem is az 1917-es nagy februári szocialista forradalomban, hanem még korábban, a 19. század végén, amikor az Egyesült Államokba bevándorló, radikálisnak mondható orosz, elsősorban zsidó nők olyan elveket kezdtek hirdetni, amelyek a feminizmus iránt fogékony amerikai nők számára vonzóak voltak. Ezeknek a nőknek a követeléseik túlmutattak a szavazati jog kiharcolásán és a törvény előtti egyenlőségen.

Ugyanolyan feltételekkel akartak elhelyezkedni a munkaerőpiacon, mint a férfiak, fel akarták rúgni a társadalmi konvenciókat – értsd a nő helye a konyhában van, nincs szüksége karrierre –, kölcsönös vonzódáson alapuló romantikus kapcsolatra vágytak, és arra, hogy szabadon élhessék meg a szexualitásukat.

Nem csoda tehát, hogy az amerikai nők az átalakuló Oroszországban az éppen megvalósuló utópiát látták meg. Főleg, amikor az 1917-es októberi forradalmat követően az orosz nők megkapták a szavazati jogot, és nyilvános mosodák, konyhák és bölcsődék formájában segítséget kaptak ahhoz, hogy ne csak családanyaként, de a munkában is kiteljesedjenek. Ehhez jött még az is, hogy a nőknek is lehetett tulajdona, továbbtanulhattak, és azt is megígérték nekik, hogy ugyanannyi munkáért ugyanannyi fizetést fognak kapni.

A remélt dicsőséges fordulat a forradalom után még váratott magára az azt követő, évekig tartó polgárháborúnak és éhínségnek betudhatóan, de aztán az első ötéves terv idején (1928-tól) végrehajtott iparosításnak köszönhetően rengeteg új munkahely jött létre, és szükség volt a dolgos kezekre. 1932-re hetente ezer külföldi érkezett a Szovjetunióba munkát keresve, többségük az USA-ból – az összes bevándorló száma a húszas, harmincas években 70 és 80 ezer fő közé tehető.

Kuzbasz

Azért mindenkit nem fogadott be a Szovjetunió sem. 1921-től kezdve csak azok telepedhettek le, akik bizonyítani tudták, hogy olyan képességekkel vagy végzettséggel rendelkeznek, amelyre szükség van a szocializmus építéséhez. A Mickenberg könyvében ismertetett adatok szerint 1923 és 1926 között a külföldiek kilenc mezőgazdasági és 26 ipari kollektívát hoztak létre, ezekben összesen közel hatezer külföldi dolgozott, és a kollektívák több mint felét amerikaiak alapították.

A legnagyobb a nyugat-szibériai Kemerovo városa mellett létrehozott Kuzbasz autonóm ipari kolónia volt, ahova 1922 tavaszán érkezett meg önkéntesként a házassági nehézségekkel küzdő, kisfiukat Amerikában hagyó Ruth Kennell és férje, Frank. Le kellett tenniük a munkások esküjét, amelyben vállalták, hogy akkor is kitartanak, ha nehéz idők jönnek, ezen kívül alá kellett írniuk egy kétéves szerződést is, megvizsgáltatni a fogaikat, himlő elleni oltást kérni. Továbbá kaptak egy listát is azokról a dolgokról, amelyeket magukkal kellett vinniük: ágynemű, evőeszköz, tányér, főzőedények, megfelelő öltözet. Cserébe, a Szovjetunió más részéhez hasonlóan, biztosítást, szabadnapokat, higiénikus életkörülményeket és oktatást ígértek nekik.

Bár elvben jó ötletnek tűnt egy önfenntartó kolónia megvalósítása, ahol mindenki egyenlő, a valóság kicsit más képet mutatott: higiénia helyett trágyadombok tarkították a település látképét, moszkitók, legyek és csótányok jelentek meg a házakban, és tífuszjárvány is kitört. Az egyenlőség sem valósult meg teljesen, ugyanis

míg egyeseknek az épülő telepen egy kiszuperált vasúti kocsi vagy sátor jutott lakhelyül, a Ruth Kennellt is magában foglaló úgynevezett technikai személyzetet egy nagy kőházban szállásolták el, ahol villanyvilágítás is volt.

A helyiek a dombot, ahol a ház állt, el is nevezték Parazita Dombnak, a munkásokon élősködő lakókra utalva.

Ruth Kennell felszabadulva a háziasszonyi kötelezettségek alól könyvtárosként belevetette magát a munkába, és aktívan kivette a részét a közösségi életből. Az akkorra már teljesen működésképtelen házassága mellett ráadásul viszonyt kezdett egy Sam nevű férfival. Amikor 1926-ban Moszkvába ment dolgozni, egy virágzó Kuzbaszt hagyott ott, ám 1929-re a projekt megbukott, részben az ott lakók közötti feszültség miatt. Ruth időközben elvált férjétől, de a Sammel való kapcsolata is megszakadt, végül visszatért az Egyesült Államokba.

Nem szabadította fel a nőket a forradalom

Lett szavazati jog, legalizálták az abortuszt, foglalkoztak az emancipáció kérdésével, de a nők nélkülözése nem szűnt meg a száz évvel ezelőtti bolsevik forradalom után. És a helyzet csak romlott Sztálin alatt.

Tisztogatás

Azok az amerikai nők, akik a sajtóban helyezkedtek el, gyorsabban találkoztak az Szovjetunió igazi arcával. Anna Louise Strong 1930 őszén indította útjára a Moscow News (Moszkvai Hírek) nevű újságot a kommunista párt felkérésére, amelynek szüksége volt egy angol nyelvű hírlapra. Strong – aki maga nem volt a párt tagja, de lojális volt hozzá – kritikus és független lapot szeretett volna létrehozni nemcsak a Szovjetunió területén, de azon kívül is élő amerikaiak számára. Bár gyorsan megtanulta, hogy a kommunista országban nem lehetett szó független újságírásról, Strong és néhány munkatársa a lehetőségeikhez mérten igyekeztek a propaganda közé tényleges információkat is belecsempészni a női újságírókat foglalkoztató lapba.

Az évtized közepére az egész társadalomra kiterjedő kormányzati elnyomás egyre erősebbé vált. A forradalom egyik nagy vívmányát, a legális abortuszt betiltották, a rendszerrel szimpatizáló újságírók pedig keserűen vették tudomásul, hogy az ország vezetése nem hajlandó meghallani a törvénymódosítás ellen tiltakozó szovjet nők hangját. Ugyanebben az időszakban a hatalom sorra hozta azokat az intézkedéseket, amelyekkel el kívánták különíteni a turistákat a szovjet állampolgároktól. A külföldiek száma folyamatosan csökkent: részben azért, mert elhagyták az országot, részben azért, mert letartóztatták őket, majd nyomuk veszett. Egy Detroitból a Szovjetunióba költözött autógyári munkás azt mondta, hogy minden fekete ismerőse eltűnt a 30-as évek elején:

A szerencsésebbeket szibériai munkatáborokba vitték. A kevésbé szerencséseket lelőtték.

A tisztogatás a Moscow News újságíróit sem kímélte, többüket letartóztatták és megölték. A hithű kommunista amerikai Eleanor Lipper két hónappal a Moszkvába érkezése után került börtönbe, ahonnan aztán 11 év után szabadult. Az egyik idegen nyelvű kiadó munkatársát egyenesen a munkahelyéről vitték el, a kollégái – félve a retorziótól – úgy tettek, mintha semmi sem történt volna. Ahogy egyre többen tűntek el, az emberek már a saját barátaikban se bíztak meg, félve attól, hogy azok jelentést írnak róluk.

Vörös sál

A szovjet álmot kergető amerikai nők történetét plasztikusan szemlélteti Isadora Duncan tragikusan végződő élete. Duncan amerikai táncosnő volt, akit a modern táncművészet alapítójának is tartanak. A koreográfusok helyett maga által kitalált mozdulatait klasszikus zenére végezte, általában mezítláb táncolt és nem riadt meg attól sem, hogy, ha úgy kívánta az előadás, mellett villantson.

Duncan a húszas években járt a Szovjetunióban, mert ő is úgy tartotta, hogy ott nem csak álmodnak a szabad és független női létről, de meg is valósítják azt. Miután két gyermeke is meghalt, a táncosnő a Szovjetunióban szeretett volna új életet kezdeni, de több csalódás is érte. Egyrészt azzal kellett szembesülnie, hogy az általa puritánnak gondolt bolsevik pártvezetés sem veti meg a drága ételeket és italokat. Másrészt

bár azt ígérték Duncannek, hogy a Moszkvában nyíló tánciskolájába a legszegényebb családok fiainak és lányainak ezrei járhatnak majd, ehhez képest a tényleges oktatás mindössze negyven gyerekkel indult el 1921 decemberében.

A szovjet állam csupán egy évig támogatta pénzzel az iskolát, így arra kényszerültek, hogy a gyerekek fellépéseiből fedezzék a költségeiket. Duncan a következő években többször is turnézott a Szovjetunióban, de a korábban sztárként kezelt táncosnőre egyre kevesebben voltak kíváncsiak, és ő is egyre többször szembesült a rendszer kiábrándító visszásságaival.

A tánciskola 1949-ig működött, de Duncan ezt már nem érte meg. 1927-ben Nizzában tartózkodott, amikor autókázni indult egy barátjával. A nyakában egy hosszú, vörös selyemsálat viselt, amelyet egy orosz művész készített számára. Duncan az anyósülésen ült, amikor a menetszél felkapta a sálat és az feltekeredett az autókerék küllőire. A megfeszülő sál kirántotta a táncosnőt az autóból és eltörte a nyakát.

Kiemelt kép: Getty Images/Fototeca Gilardi