Tech apollo50

A szerkezet, amire az Apollo-11 űrhajósai az életüket is rábízták

A holdra szállás kapcsán talán nem kell különösebben taglalni az időmérés fontosságát, így aztán nem meglepő, hogy a NASA kiemelt fontosságúnak tartotta, hogy a személyzet megfelelő, magas minőségű, analóg időmérő szerkezetekkel legyenek ellátva a misszió során.
Korábban a témában:

Az óragyártóknak, akik jelentkeztek az űrhivatal pályázatára, komoly előírásoknak kellett megfelelniük – nem véletlenül. Az űrhajósok nem a randevújukról való késést kockáztatták, ha pontatlan órát hordtak, hanem a berendezések tönkretételét, az erőforrásaik elherdálását vagy az elszökő levegő okozta halált.

Cikkünkben most bemutatjuk az órát, amire az asztronauták nemcsak a misszió sikerét, hanem az életüket is rábízták.

Az 50 évvel ezelőtti holdra szállás az emberiség történetének egyik legnagyobb tette, és mint olyan, minden fejlesztési területről maximális teljesítményt igényelt. Az amerikai állam akkori árfolyamon számítva dollármilliárdokat költött az Apollo-programokra, ez ma is elképesztően sok pénznek számít, fél évszázaddal ezelőtt pedig pláne az volt.

A NASA legszigorúbb általános előírása, hogy minden eszközt, amit a misszió során használnak, hitelesíteni kell. Ez azt jelentette, hogy minden tárgyat, minden alkatrészt, minden apró kiegészítőt többször teszteltek, még az olyan látszólag jelentéktelen dolgokat is, mint a tollakat.

 

View this post on Instagram

 

A post shared by Standard Bindery (@standard.bindery) on Aug 29, 2018 at 11:14pm PDT

Az űrtollat végül egy amerikai cég szállította a NASA-nak: Paul C. Fisher vállalata, a Fisher olyan íróeszközt fejlesztett ki, ami minden körülmények között fogott, és a tollnak nem jelentett gondot súlytalanság állapota sem. A feltaláló cége megfelelt a előírásoknak, a NASA be is rendelt tőlük rögtön 400 darabot. Az űrben is használható toll története azért is érdekes, mert anno a szovjet propaganda előszeretettel terjesztette, hogy amíg az amerikaiak milliárdokért készítették el az űrtollat, addig az oroszok egyszerűen csak ceruzákat használtak.

De beszéljünk inkább az órákról, pontosabban a holdóráról, ami a sikeres Apollo 11-es küldetés után a NASA hivatalos órája lett.

A NASA pályázatán egyes források szerint négy nagy gyártó indult. Hivatalosan soha nem erősítették meg, hogy kik voltak a jelentkezők, de tudni lehet, hogy bejelentkezett három amerikai kötődésű cég: a főként katonai órákat és célzóberendezéseket gyártó Benrus, az azóta sváci tulajdonba kerülő, de eredetileg pennsylvaniai gyökerekkel rendelkező Hamilton és a New York-i Bulova, amelyet azóta a japán Citizen Group birtokol.

Az indulók között volt még egy svájci vállalat is, az Omega.

Az időmérők számára a NASA egy négy részből álló tesztsorozatot állított össze, a próbák során többek között azt vizsgálták, milyen az órák hő -és nyomástűrő képessége. Erre azért volt szükség, mert az űrhajósok ezeket az eszközöket nemcsak az fedélzeten, hanem kint az űrben és a hold felszínén is viselték. Akkoriban a fedélzeti kommunikáció közel sem volt gördülékeny, az űrhajósok sokszor maradtak egyedül központi irányítás vagy digitális időmérő nélkül. Ezekben a helyzetekben semmi másra nem hagyatkozhattak, csak a náluk lévő órára. A NASA számára ezért volt kiemelt fontosságú, hogy minden asztronauta csuklóján egy zord körülmények között is pontosan működő óra legyen.

A jelentkező cégek termékeinek összesen négy teszten kellett megfelelniük, ha az órák csak egyetlen próbán elbuktak, akkor kiestek a további versenyből. A megpróbáltatások végül csak egyetlen óra vette akadály nélkül: az Omega Speedmaster.

Az Omega mesterei

Az Omega az 50-es évek közepén osztotta három részre a termékeit, így születettek meg Railmaster, a Seamaster és a Speedmaster termékcsaládok. A három vonal három irányt, vagy ha jobban tetszik: három felhasználói kört képviselt a cégen belül. A Railmastert a szakemberek, tudósok, felfedezők órájának szánták, a Seamaster egy klasszikus búváróra volt, a Speedmastert vonal pedig a versenyzőké lett.

Az órák közötti különbségek nemcsak dizájnban mutatkoztak meg, hanem funkcionalitásban is. A Railmasterből kapható volt például nem mágnesezhető, vagyis antimagnetikus verzió is, ez a tulajdonság egy fizikusnál, egy orvosnál vagy akár egy fémmel dolgozó mesterembernél komoly szempontot jelentett. A búvárkodásra szánt Seamasternek volt egyértelműen a legjobb vízállósága, ráadásul forgatható lünettát is kapott, amely abban segített, hogy a mélyre merülők nehogy túl hamar jöjjenek fel a víz felszínére, mert akkor halálos keszonbetegséget, úgynevezett légembóliát is kaphatnak.

Speedmaster kronográf

A Speedmaster eredetileg egy versenyóra volt, amit autóversenyzőknek, pilótáknak, sofőröknek terveztek. Az óra kronográf funkcióval is bírt, ami leegyszerűsítve annyit jelent, hogy nemcsak az időt lehet róla megmondani, de méréseket is lehet vele végezni. Az óra úgy képes erre, hogy az oldalán található gombokkal irányíthatjuk a nagy mutatót, ami a hagyományos órákkal ellentétben nem másodpercmutatóként funkcionál, hanem kvázi stopperként.

 

View this post on Instagram

 

A post shared by Time Machine (@timemachinebyphat) on Jul 15, 2019 at 3:51am PDT

A kisebb mutatók és számlapok az órán mind más és más funkcióval bírnak. A hagyományos elrendezés szerint a jobboldali egy klasszikus másodpercmutató (a Speedmasternél ez a baloldali számlapra került), ami az idő múlását jelzi, a másik kettő pedig a stopper elindítása óta eltelt időt méri, az egyik percekben, a másik órákban kifejezve. Mint ahogy a leírásból látszik a kronográfok működése nem egyszerű, a használatuk viszont a gyakorlatban annál könnyebb. Rendkívül praktikus részlet óra tokjának peremén elhelyezkedő tachymeter karima, amellyel könnyedén meg tudjuk mérni például az átlagsebességünket is. A tachymeter egy olyan skála, aminek a beosztása lehetővé teszi, hogy a stopper-mutató segítségével meg tudjuk mondani, hogy két pont közötti távolságot mekkora sebességgel tettünk meg.

Az Omega órája a fenti funkciók miatt extra praktikusnak számított az űrben. Hiába volt a misszió alatt csak B-terv, hogy az asztronauták karórákkal mérjék az időt és a sebességet, mindennek tökéletesen kellett működnie, a Speedmaster pedig tökéletesre vizsgázott.

Az űrhajósok órája

Apollo 11 sikere után az órából ikon lett, a Speedmaster lett a NASA és az űrhajósok órája. Érdekes, hogy valójában csak képletesen lett az, mivel a misszió után hősként hazatérő asztronautáknak vissza kellett szolgáltatniuk az óráikat, mivel azok a NASA tulajdonát képezték.

A küldetésről számos fotó készült, amelyeken az űrhajósok az űrruhájukon kívül hordták az órát, de a leszállóegységben már a csuklójukon volt. Az Omega a hordhatóságot úgy oldotta meg, hogy egy speciális NATO szíjat terveztek, amely olyan hosszú volt, hogy rá lehetett tekerni a védőfelszerelésre is. A visszabújtatható végek pedig lehetővé tették, hogy hétköznapi módon is hordani lehessen a Speedmastereket.

 

View this post on Instagram

 

A post shared by OMEGA (@omega) on Jul 9, 2019 at 9:07am PDT

Bár azt gondolhatnánk, hogy az első óra akkor lépett a hold felszínére, amikor Neil Armstrong elmondta a híressé vált mondatát, de a dolgok máshogy alakultak. Az első holdon órát viselő ember ugyanis Buzz Aldrin volt, aki második emberként léphetett az idegen égitest felszínére.

A beszámolók szerint Neil Armstrong az első holdséta alkalmával a leszállóegysében hagyta az Omegáját, így lett Aldrin ST105.012-es referenciaszámú Speedmastere az első óra a Holdon.

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.