mohács500-sorozat

A magyar királyi sereget bármely európai nagyhatalom megirigyelhette volna.

Az elrabolt gyerekekből képzett janicsárok legyőzhetetlen, csatákat eldöntő élő erődként jelentek meg a harcmezőkön – de a magyar gyerekeket nem tekintették jó „alapanyagnak”.

A török hadsereg gerincét a lovas szpáhik tömege adta, a hódítást pedig rabló akindzsik készítették elő Magyarországon is.

A hódítás volt az Oszmán Birodalom alapja, a propagandában még Róma elfoglalása is szerepelt: elődei harcos és államszervező munkája nyomán Szulejmán már elképesztő gazdagsággal és páratlan erejű hadsereggel rendelkezett.

Oszmán bég apró állama viharos gyorsasággal növekedett, még az sem törte meg, hogy egy komoly katonai vereség után feldarabolták, felosztották. Mi volt a sikerük titka?

Nándorfehérvár nélkül többé nem volt erő, ami az oszmán sereget megállíthatta volna.

II. Lajos 1521-ben meg sem próbálta felmenteni Nándorfehérvárt a török ostrom alól, elvesztésével a végvárvonal összeomlott, Magyarország életveszélybe került.

II. Ulászló halála után az országnagyok tették a dolgukat: irányították az országot, és védték a déli végeket, miközben Magyarország léte azon múlt, meddig tudja elkerülni a szultáni sereg támadását.

A Dobzse László gúnynév hamis képet fest II. Ulászlóról, akinek uralkodása egyfajta virágkort hozott Magyarországon.

Meghalt Mátyás, oda lett nemcsak az igazság, hanem az ország is – visszhangzik magyar fejekben a dogma, holott történészeink álláspontja már jó ideje egészen más a Jagelló-kort illetően.

Mátyás király nem kereste a konfliktust az oszmánokkal, apjával ellentétben nem a török elleni harc megszállottja volt, hanem reálpolitikus, érzékeny diplomata, vérbeli középkori uralkodó.

A hosszú, védekezésre épülő stratégia után Hunyadi János támadást támadásra halmozott a török ellen, a magyarok elhitték, hogy győzhetnek.

A magyar katonaság minden ellenséges portyát megtorolt, Zsigmond király pedig nemzetközi összefogáson dolgozott, miközben elkezdte a déli végvárrendszer kiépítését.