Kevés szó esik róla, de a Magyar Királyság sorsa gyakorlatilag már a mohácsi csata előtt öt évvel, 1521. augusztus 29-én megpecsételődött Nándorfehérvár elvesztésével. Az országban úrrá lett a pánik, mindenki tisztában volt vele, hogy Szulejmán újra jönni fog, és akkor mindennek vége, hiszen a szultáni sereg megállításához a királyság teljes hadereje is kevés. Nagyon kevés. A vár elvesztése éppoly hatalmas tragédia volt, mint amekkora diadal a máig déli harangszóval ünnepelt megtartása 1456-ban. Ám hiába került török zászló Nándorfehérvárra, a magyarok nem adták fel. Mindenki tette a dolgát: az urak a végvidéken harcoltak, II. Lajos király katonai és pénzügyi segítséget szerzett cseh alattvalóitól, miközben elképesztő mennyiségű levelet írt a nyugati segítségben reménykedve. Erről szólt a mohácsi csatát bemutató sorozatunk előző része. Ezúttal picit visszalépve az időben Nándorfehérvár 1521-es ostromáról, védőinek lemészárlásáról lesz szó, valamint arról, miért volt helyes döntés II. Lajos részéről, hogy nem próbálta felmenteni Magyarország kapuját az ostrom alól. Dr. Pálosfalvi Tamás történésszel, az ELTE Humán Tudományok Kutatóközpontja tudományos főmunkatársával beszélgettünk.
