Amióta megtörtént a katari hatalomátvétel a PSG-nél, a keret hemzseg a sztároktól. Így volt ez már a 2010-es évek első felében is, a csúcs pedig alighanem az volt, amikor Lionel Messi, Neymar és Kylian Mbappé is a csapat tagja volt – más kérdés, hogy a hőn vágyott Bajnokok Ligája-sikert egy, a korábbiakhoz képest melósabb garnitúra hozta össze Luis Enrique irányításával.
Azért az aranylabdás Ousmane Dembélé és Hvicsa Kvarachelia így is követelik maguknak a figyelmet, azonban nem ők, hanem egy akkor még 19 éves futballista volt az Inter elleni 5-0-s döntőn a meccs embere, aki
Pedig a párizsiak 50 milliót fizettek érte, és az is jelezte, mennyire bíznak benne, hogy ő volt 2024 nyarán az egyedüli igazolás a támadósorba Mbappé távozása után. Désiré Doué aztán a BL-döntős duplával és egy assziszttal rúgta rá az ajtót a világra, és azóta is többször bizonyította, hogy érdemes megjegyezni a nevét.
A játékos 2005. június 3-án született Angers-ben, édesapja elefántcsontparti, édesanyja francia. Idősebb testvérével, Guéla Douéval együtt a Rennes akadémiáján sajátították el a sportág alapjait, majd közösen játszottak a felnőtt csapatban is. De unokatestvérei közül is többen labdarúgók lettek: ki Franciaországban, ki Spanyolországban futballozik. Désiré mindössze tizenhét éves korában, a 2022–23-as szezonban már alapembere volt a Rennes-nek, akkor is főleg a szélekről indulva. Először negyedik, majd tizedik helyen végzett a csapattal, és mindkét idényben az Európa Ligában is megmutathatta magát. Már ekkor is a maihoz nagyon hasonló mozdulatokat láthattunk tőle.
2023 nyarán a katari tulajdonos, megelégelve a BL-ben mutatott, évtizedes eredménytelenséget, teljes ráncfelvarrást vezényelt: a korszakosnak szánt Messi–Mbappé–Neymar csatársorból csak Mbappé maradt, mellette pedig olyan játékosok kaptak több lehetőséget, mint a másodvirágzását élő Ousmane Dembélé vagy a fiatal szélső, Bradley Barcola. A középpályán pedig állandó hármast alkotott Vitinha, Fabian Ruíz és – ekkor még – Zaire-Emery.
A francia bajnoki cím természetesen meglett, de Európában 2024-ben sem jött össze az áttörés. Bár a rendkívül sablonossá váló Xavi-féle Barcát a negyeddöntőben emberelőnyben viszonylag simán verték, az elődöntőből végül nem ők, hanem a sokkal esélytelenebbnek tartott, Terzic-féle Dortmund jutott a londoni döntőbe. A PSG hiába birtokolta 4-3-3-ban rengeteget a labdát, és alkalmazott néha pozícióváltást a két szélső háromszögben, a játékuk mégis statikus maradt, sokkal inkább a labda mozgott, mint a játékosok.
A nagyon lényegtelen apró elmozdulásokat leszámítva tankönyvi pozíciós foci volt ez, ahol védekező középpályásként Vitinha sem nagyon mozdult el a védelem előtt szigorúan kijelölt, labdával forgató, labda nélkül biztosító szerepből.
A szimmetrikus, statikus, minőségi helyett mennyiségi labdabirtoklást az ellenfél levédekezte. Luis Enriquét ugyanúgy utolérte a dogmatizmus végzete, ahogy spanyol szövetségi kapitányként is 2022-ben Marokkó ellen: akkor hiába játszottak a spanyolok tervrajzba illő, háromszögeket gyönyörűen kirajzoló 4-3-3-mat, a több mint ezer passz nagy része veszélytelen volt, és a marokkói retesz végül kapott gól nélkül hozta le ellenük a mérkőzést. 2024 őszére Luis Enrique megtanulta a leckét, és a nehéz szezonkezdet után egy jóval rugalmasabb, elmozgó játékra állt át.
A rendszer egyik nagy győztese a posztmodern fociba újra modernitást hozó védekező középpályás Vitinha lett, a másik pedig Doué.
Doué eddigi párizsi pályafutása – harminc percben:
Merthogy ebben a rugalmas 4-3-3-ban Doué a neki megfelelő szabadsággal futballozhatott. A felállásban papíron leggyakrabban őt írták a pálya jobb oldalára, miközben Ousmane Dembélé játszott középcsatárt, de a gyakorlatban gyakran fordítva volt. Az igazi különbség Dembélé és Doué szerepe között azonban nem szélességben, hanem mélységben lett. Mindketten előfordultak a pálya mindkét oldalán, ám Doué – főleg az idei szezonra – olykor egészen mélyre, szinte jobbhátvéd pozícióba lépett vissza, hogy progresszív labdacipeléseivel letámadás ellen is segítse a csapatot. Ezt nyugodtan megtehette, hisz a jobb oldalon Hakimi szélső védőből egészen szélsővé, de van, hogy érkező középcsatárrá avanzsál.
Összességében tehát Doué mind tavaly, mind az idén használható volt „hamis szélsőként” és visszalépő középcsatárként is. Utóbbi esetben – ezt főleg a Bayern elleni odavágón láthattuk sokat – leginkább a kapu elé kellett érkeznie. Mindig mélységből, nagy távolságban, amivel kihasználhatja a sebességét.
A PSG játékát a legtöbb elemző relacionista helyett pozíciósnak nevezi, mondván, a mozgások egy jól felismerhető szerkezeten belül, előre meghatározott rend szerint történnek. Az intuíció szerepe egy Diniz-csapathoz képest valóban jóval kisebb, de Doué a bizonyíték arra, hogy fontos pillanatokban azért labdával és labda nélkül is marad rá lehetőség Luis Enrique rendszerében.
Emlékezzünk csak vissza, hogy a tavalyi BL-döntőben hogyan adott gólpasszt Hakiminek: elmozgás a bal oldali félterületbe, visszalépés a kimozgó Inter-védelemmel szinkronban, majd irányváltás, bemozgás és gólpassz. Statikus helyezkedés helyett folyamatos irányváltás, pulzálás, és hullámokban érkezés az ellenfél védekezési harmóniájának megdöntésére.
Arról már volt szó, hogy Doué – Dembéléhez hasonlóan – a pálya teljes szélességében képes játszani, de érdemes kicsit bővebben megvizsgálni: miért. Nos, Doué ugyan mindkét lábbal jól bánik a labdával, alapvetően azért mégis jobblábas játékos. Ha a baloldalon kapja a labdát, akkor az erősebb lába a kapuhoz van közelebb, és a bátor távoli lövésein kívül átlós passzsávokat tud kialakítani a csapattársak irányába. Ha pedig kevés a terület, akkor ritmusérzékével és súlypontja változtatásával bármikor átfér a védők között – 181 centis magasságával a súlypontja nem kifejezetten alacsony, az ő esetében tehát leginkább a ritmus az, ami számít. Ha kell, átlós irányban tolja el a labdát, ha kell, 180 fokot fordul, a lényeg: mindig képes a pályán beljebb kerülni, hogy a diagonális játék szöge laposabb, kedvezőbb legyen.
Ha jobbról indul – és ez valamivel gyakoribb –, akkor is kemény labdaérintésekkel, akár élesebb szögből is bátran lő. Ám itt veszi hasznát igazán a labdás mozdulatoknak: minél inkább beljebb kerül a pályán, annál kevésbé kell a vonal mellől beadnia.
Végezetül szólnunk kell arról, mi Doué jelentősége a legújabb kori futballban, és miért pont itt tudott a legmagasabb szinten révbe érni. Mert Doué, hasonlóan Lamine Yamalhoz, Michael Oliséhez és másokhoz, kitűnő példa arra:
A játék paradigmájának egyre gyorsabb változása, az ezzel együtt változó diskurzus az egyéniségeket is más mérce elé állítja. Térjünk csak vissza az Enrique-féle PSG játékát övező elméleti vitákra: hogy akkor most maga az elképzelés mennyire pozíciós és sematikus, mi a helyzet a „mozgókkal” és a „horgonyokkal” (miszerint néhány játékos fixen pozíciót tart, míg a belül lévők mozoghatnak, de a szerepek nincsenek játékoshoz kötve), és így tovább. E sorok írója mindig is szabadabbnak és kreatívabbnak látta a PSG játékát, mint mások, de ez így van rendjén: ahány megfigyelő, annyiféle észlelése a valóságnak.
S ekképp Doué is inkább tűnik fiatal titánnak, új reménységnek, mint pusztán egy szigorúan racionális rendszer fogaskerekének. Szabadon játszik, de más a szabadsága, mint Olisének Münchenben vagy Yamalnak Barcelonában; minden szabadság a saját keretrendszerében értendő. Hogy a Londonban a vonal mellé szorított, és Arteta kontrollmániájától csak pillanatokra felszabadított Bukayo Sakaról már ne is beszéljünk.
Vagy gondoljunk akár Didier Deschamps-ra. A 2024-es Eb-n Doué még nem volt ott, mint ahogy akkor Michael Olise sem. Most mindketten ott vannak a francia válogatott keretében, és a szekérderéknyi klasszisra a kapitánynak úgy kellene rugalmas, elmozgó rendszert építeni, hogy nem esik a két évvel ezelőtti hibába: a kihasználatlan kombinációs lehetőségek csapdájába.
Doué szabadsága és lehetősége, másokkal együtt, itt is új értelmet nyer majd. A kérdés, hogy sikerül-e idén nyáron kihasználni.
