Németh Szilárd azt üzente, elfogyott a regimentje

A magyar honvédelem nagy alakja arról nyilatkozott, hogy meg kell védeni Magyarországot, fegyverrel. Most. Ugyanis olyan időket élünk, mint a középkori oszmán hódító hadjáratok idején – s most nem csupán hősi lelkületre, hanem

• dübörgő magyar hadiiparra,
• pompás fegyverarzenál beszerzésére
• és hadsereg toborzására van szükség.

Németh Szilárd: Ha kell, akkor sereget kell toborozni

Szerinte Európát már hatszáz éve is ugyanazok a veszélyek fenyegették, mint ma.

Mivel Orbán Viktor miniszterelnök hasonlókat nyilatkozott az elmúlt hetekben, Németh Szilárd teljes lelki nyugalommal szólíthatja fegyverbe ifjainkat, sőt, élesztheti fel a magyar haditengerészetet. 

Magyarország tehát gigantikus háborúra készül.

Mondom az első problémát ezzel kapcsolatban. Ha hazai gyártósorokon pazar robbanófejek készülnek majd, és százmilliárdokat költünk fegyverkezésre és megsokszorozzuk a hadsereg létszámát és mindennek eredményeképp kemény arcú, lánglelkű férfiak tízezreit masíroztatjuk a dicső győzelem felé, már csak egyvalami fog hiányozni.

Az ellenség.

Ugyanis – szemben minden egyéb híreszteléssel – pillanatnyilag egyetlen ország sem készül lerohanni hazánkat. Nincs olyan állam, sem katonai szerveződés, amelynek rövid-, közép- vagy hosszútávú érdeke volna egy Magyarországgal szembeni fegyveres konfliktus.

Si vis pacem, para bellum – ha békét akarsz, készülj háborúra, tartja az ősi mondás. Igen, de a hadra készülődéshez mégiscsak kéne valami ellenségféleség. Na, ezt persze meg is nevezte a kormány: az ellenség, akivel hadban állunk, a muzulmán kultúra, amely alapjaiban fenyegeti a mi úgynevezett keresztény kultúránkat és a bevándorlók képében érkezik.

Ami úgy hülyeség, ahogy van, már ha a tavaly beadott 300, azaz háromszáz darab menedékkérelmet nem tekintjük életveszélyes fenyegetésnek. De ez (szokjuk meg) teljesen mindegy.

Orbán még azt is képes volt kimondani a szájával, hogy a hadsereg azért kell, mert

három éve déli határainkat migránsok tízezrei ostromolták.

Megjegyzem, nem csupán amiatt vagyok szomorú, hogy pont a fegyverek elől menekülő, minden vagyonukat batyuban cipelő civilek – köztük nők és  gyerekek –  felelnek meg a kormány retorikájában a hódító hadsereg képének. Amiatt vagyok szomorú, hogy magyar honfitársaim milliói hiszik és vallják ezt az aljas hazugságot.

Mindez azonban, és itt jön a csavar, nem jelenti azt, hogy ne kéne csakugyan növelnünk a hadsereg fejlesztésére szánt kiadásokat. (Lehet, hogy a nyájas olvasó hisz a fegyverek nélküli világban, a nyájas  szerző azonban nem hisz; az úgynevezett világbéke transzcendens fogalom, a történelem során soha nem érjük el, egyszerűen azért nem, mert az emberi természet olyan, amilyen.) Sajnos, tényleg kell fegyver és hadsereg, és mivel tagjai vagyunk a NATO nevű euroatlanti katonai szervezetnek, e tagság ró a magyar költségvetésre is kötelezettségeket.

És a NATO nyilván nem azért kell, mert az arabok fenyegetik a magyarokat, hanem azért, mert a nemzetközi helyzet fokozódik, és a világ nagy hatalmi tömbjei között érdemes fenntartani az erőegyensúlyt.

Az a deal, hogy mi, a közép-európai törpeállam, beadjuk a közösbe a kis részünket, cserébe a világ messze legerősebb katonai szövetségének lehetünk a tagjai. Oké, a NATO is megéri a pénzét, de a számos belső politikai konfliktus ellenére a tagságunk mégiscsak jelent némi biztonságot egy esetleges (középtávon nem esélyes, de persze nem is kizárható) transzkontinentális háború esetén.

És hát kétségtelen, hogy alaposan el vagyunk maradva: a teljes GDP 2 százaléka lenne a normál védelmi pénz, ehelyett 1 százalék alatt vagyunk.

Tehát nem az a baj, hogy a kormány költ a katonaságra, hanem az a baj, hogy ezt valami dermesztően ostoba, nevezzük így, diplomáciai stratégia jegyében teszi. Orbán Viktor és hű árnyéka, Németh Szilárd ugyanis azt hirdeti,  hogy

Magyarország nem a NATO keretében kívánja megvédeni magát, sőt, nem is az Európai Unió keretében, hanem amúgy fickósan, kurucosan, egymaga.

Ami újra felveti jogos kérdést,  hogy mit keres a putyinista Orbán-kormány NATO-ban és az Európai Unióban egyáltalán?

Hozzáteszem, nem olyan rég maga Orbán Viktor mondta (megszokhattuk) az ellenkezőjét annak, amit most: 2014-ben még azt hirdette, hogy csak a NATO-ban vagyunk biztonságban, most meg azt, hogy ne várjuk a NATO-tól, sem az Európai Uniótól a biztonságunkat. Amihez, ha hozzávesszük, hogy nemrég maga Orbán szorgalmazta, hogy valósuljon meg a közös uniós hadsereg, Szijjártó Péter külügyminiszter pedig a napokban még úgy vélte, ráadásul helyesen, hogy az atlanti szövetség felé tartozunk a honvédelmi büdzsé növelésével, akkor teljes a zavar.

A képletnek több megfejtése létezik.

Az első, hogy a migránshadak miatti katonai szervezkedésről szóló szöveg, meg a NATO-val és Brüsszellel szembeni keménykedés puszta kommunikációs trükk. Igazából Orbán tudja a helyét, és a legfontosabb kérdésekben gyönyörűen szót fogad a nagyoknak;  közben a hátuk mögött nyújtogatja a nyelvét, mint egy kisgyerek, aki azt hiszi, ettől lesz menő – azok kedvéért, akiknél ez csakugyan menő.

Ez volna a legkevésbé rossz forgatókönyv, de én már nem hiszem. Nem lehet örökké középen riszálni, és a magyar kormány sokkal inkább lepaktált már az oroszokkal, mint bárki Európában. Ne legyen igazam, de ebből a keleti nyitásból óhatatlanul következik a nyugati zárás, ráadásul sem az atlanti szövetségnek, sem az EU-nak nincs annyira szüksége ránk, hogy sokáig elviseljen minket Orbánostul.

Úgyhogy további két lehetséges megfejtést látok.

Az egyik, hogy tényleg kifelé araszolunk a NATO-ból is meg az EU-ból is; Orbán végül csakugyan átáll az oroszokhoz, a hosszú jegyességből nász lesz. Ami ugye azt jelentené, hogy Magyarország újabb történelmi fordulatot hajt végre és (hűen XX. századi hagyományaihoz) sikerül a lehető legrosszabb oldalra állnia.

A másik, hogy Orbán bedilizett az egész vezérkarával együtt, s a stramm tekintélyuralmi rendnek, amit vezénylő tábornokként megvalósítani igyekszik, már annyira része az egyenruha, a fegyver, a díszszemle, a csizmadübögés meg a szervezett erőszak mindenféle demonstrációja, hogy mindez a mániájává lett.

Mondjuk, e megoldások egyike sem zárja ki a másikat.

Kiemelt képünkön: Németh Szilárd, a Honvédelmi Minisztérium parlamenti államtitkára beszédet mond a nándorfehérvári diadal emléknapja alkalmából tartott megemlékezésen az I. kerületi Hunyadi János-szobornál. Fotó: Kovács Attila / MTI

Balavány György további cikkei

Nem követemSzerzőim

• „A pokolban töltöttem húsz évet” – Bérczesi Róbert lapunknak beszélt utoljára a drogos múltjáról
• „Ezekre a tettekre nincs mentség” – katolikus teológust kérdeztünk az egyházi botrányokról
• „Döbbenet és leírhatatlan szenvedés” – a pedofíliával vádolt plébános az egyháznak beismerte tetteit