Sokan hiányolják a jelenlegi film- és televíziós termésből a magyar történelemben vagy a klasszikus irodalmi hagyományainkban gyökerező műveket, meglehet, joggal. A vita azonban politikai színezetet is kapott az utóbbi években, Káel Csaba augusztusban kinevezett filmügyi kormánybiztos pedig követendő iránynak jelölte meg a történelmi indíttatású produkciókat, külön kiemelve a tévésorozatok jelentőségét: „Fantasztikus személyiségeink és rendkívül gazdag irodalmunk van, amelyek alapanyagként szolgálhatnának ehhez.” Különösen tanulságosan hathat ezért most az az időszak, amikor utoljára készültek nagy számban történelmi, vagy legalábbis regények megfilmesítéseként a régmúltban játszódó, kosztümös drámák a televízióban. Miután a magyar tévésorozatok közül jellemzően a történelmi Magyarországon játszódó produkciókat szerették a legjobban a nézők (lásd A Tenkes kapitánya és A fekete város), nem meglepő, hogy amikor a hetvenes évek végén megalakult az MTV önálló sorozatosztálya, az egyik legfőbb célkitűzés a történelmi filmsorozatok gyártása volt.
Száz statiszta, egy medve, két bőr
A gond csak az volt, hogy az egyre inkább eladósodott magyar államnak már kevesebb jutott a kultúrára, és ezt a Magyar Televízió is megérezte. A nyolcvanas évek elejétől állandó téma volt a pénzhiány, továbbá a nézői igények és a gazdasági lehetőségek között tátongó, folyamatosan növekvő szakadék, amit részint külföldi koprodukciókkal próbált áthidalni az intézmény, a maradék esetében pedig abból főzött, ami még volt. Mivel azonban a nyolcvanas évekre már egyre kevésbé volt tabu a nemzeti büszkeség vagy a vallásosság, és a kulturális élet sem volt már annyira átpolitizált, nagyobb volt a lelkesedés is. Olyannyira, hogy már az is felmerülhetett, hogy monumentális vállalkozásba fogjon a televíziónk az Árpád-házi királyokról. A sorozatosztályt elsőként vezető Horváth Ádámnak tulajdonított ötletről az utódja, Lendvai György beszélt először 1981-ben a Filmvilágnak, majd három évvel később már úgy nézett ki, indulhat is a forgatás. A Magyar Nemzet és a Magyarország is hosszú cikkben számoltak be „az európai televíziózás eddigi történetében is páratlan sorozat” tervéről: a Zivataros századok címet kapta, huszonöt részre tervezték, szinte már minden készen volt – forgatókönyvek, jelmeztervek, rendezői előmunkálatok egyaránt –, és az első nyolc rész forgatását 1985-ben meg is kezdték volna. A forgatókönyveken többek között Boldizsár Miklós, Páskándi Géza, Módos Péter és Őrsi Ferenc dolgoztak, IV. Béla Szabó Magdának jutott, Kulin Ferenc pedig III. Béláról írt, végül a rendezők között Horváthon kívül Szőnyi G. Sándort, Hajduffy Miklóst és Mihályfi Imrét is megtalálhattuk. A magyar televíziózás történetének legnagyobb vállalkozásáról aztán még Boldizsár Miklós beszélt egy 1986-os interjúban (akkor már 28-30 résznél tartott a tervezés) – hogy aztán többé soha ne emlegesse senki.
Tekintve, hogy az alkotók folyamatosan feltételes módban, az anyagiak függvényeként beszéltek a produkcióról, valószínűsíthető, hogy az egyre jobban legatyásodó MTV végül anyagi okokból mondott nemet a monumentális projektre. Lendvai csak az első nyolc rész esetében több mint százmillió forintos költségvetésről beszélt, amely akkor tényleg nagy összeg volt – egy négy részes minisorozatra 20-30 millió forint jutott akkoriban, és mint látni fogjuk, már az sem volt elég minőségi munkára. A nyolcvanas évek összes magyar, kosztümös sorozatánál visszatérő kritika volt a produkciók szegényes kiállítása, amit a közreműködők erőfeszítései és találékonysága sem mindig tudott elfedni. „Egyrészt a történelmi, romantikus darabok nagyon drágák (ezzel a tervezésnél, őszintén szólva, nem számoltunk), a színhely, a díszlet és a kosztüm a költségek jelentős hányadát teszik ki” – panaszkodott a Filmvilágnak Horváth Ádám. „A díszleteket felépíttetjük – vagy kibéreljük a Festetich kastélyt –, leköltöztetjük a körülbelül száz fős stábot felszereléssel együtt, a kosztümöket varratjuk, vagy béreljük a MAFILM-től – mindez nagyon költséges” – folytatta, végül meg is fogalmazott egy célkitűzést: „A kosztümös, történelmi filmek nem lehetnek szegényesek. Ki kellene találnunk azt a módszert, ami a televízió kicsi képernyőjén a moziéhoz hasonló látványt teremt, de a produkció nem kerülne annyiba, mint egy játékfilm.”
A módszert azonban láthatóan nem lelték meg, mert szinte mindegyik kosztümös sorozatunkat megtalálták az olcsóság vádjával, ami évtizedekkel később, a csúcsminőségű mai produkciókhoz hasonlítva nyilván még feltűnőbb, ezért jóval többet mond, hogy ezek a hiányosságok már akkor is szemet szúrtak a nézőknek. „Csak azt az őrsi számháborúra emlékeztető csatát tudnám feledni! Ahol száz bukdácsoló statiszta volt a sereg, ahol négy kaszkadőr karateviadala jelezte a véres kézitusát” – írta a Mint oldott kévéről a Magyar Ifjúság. Az Özvegy és leányában a Népszava jegyzetírója szúrta ki, hogy ugyanazt a mackót adták el bocsnak és feldühödött anyamedvének is:
Még a bundája bal oldalán tenyérnyi szőrtelen folt is egyezik a bocséval. (Anyajegy?) Kameraállásoktól hatalmas lesz (azért ettől még elég kölykös), és dühös is, mert tudja, még egyszer meg kell halnia. De hát spóroljunk a medvével! Két bőrt, egyről!
A Különös házasságról az Új Tükör kritikusa jegyezte meg, hogy „a takarékoskodási szándék, ez a jelenkori kényszer kínosan feltűnő”, a Széchenyi napjain a Magyar Hírlap cikke szerint a pénztelenség abban is megnyilvánult, hogy „szörnyű maszkok fordultak elő. Félrecsúszott bajszok, rosszul felragasztott szakállak”, A falu jegyzőjéről pedig már el is mondták a Magyarországban, hogy a négyrészes sorozat költségvetése alig volt több egy átlagos játékfilmnél, az alkotók pedig sok gyötrelem árán keresték meg a leggazdaságosabb megoldásokat, ami előző munkájukban, a Különös házasságban csúcsosodott ki abban, hogy „a Horváth-ház külső képe Mihályiban, a kőfallal körülvett park Betléren, a folyosó a sárvári várban, Piroska szobája pedig Noszvajon került filmszalagra. Butler menyasszonya tehát egy rövidke epizódban úgy tette meg a húszméteres utat, hogy Noszvajból indult el szobájából és Mihályiban ért ki az utcára.”
Zsurzs Éva a gonosz hármas szövetség rabságában
De milyen komolyabb kosztümös sorozatok készültek egyáltalán ebben az időszakban? (A munkásmozgalmi indíttatású Optimisták, a második világháborús időszakban játszódó A tenger és a Jancsó Miklós rendezte, kirívóan népszerűtlen Faustus doktor boldogságos pokoljárása időben már jóval közelebb játszódtak, nem is sorolnánk most ide őket.) Az szembetűnő, hogy elsősorban történelmi regények megfilmesítésére támaszkodott a sorozatosztály, illetve Nemeskürty István is gyakori közreműködő volt ezekben, és hogy az uralkodó formátum a minisorozat volt. Az is jól látszik, hogy Zsurzs Évában bíztak a legjobban az illetékesek, aki három történelmi sorozatot is kapott az évtizedben, de egyiknek a fogadtatása sem közelítette meg A fekete városét és az Abigélét. Pedig most is biztosnak látszó kézzel nyúlt alaptémához: Jókaival és Mikszáthtal elvben nem lehet hibázni, és Eötvös József is csak kicsivel tűnt nagyobb rizikónak. Igaz, magukat a műveket már nem biztos, hogy a legszerencsésebben választotta: A névtelen vár kritikáiban többen is kifogásolták, miért Jókai egyik leggyengébbnek tartott, összecsapott művéből készült sorozat, de a Különös házasság aktualitását se értették sokan, főleg, hogy abból egyszer már készült egy népszerű film korábban. A névtelen vár sorozatot 1981 végén mutatta be az MTV, ifjúsági sorozatként, a nézettséggel nem is volt gond, de mégsem került a folyamatosan ismételt közönségkedvencek közé. Bár voltak lelkes kritikák, de a fanyalgók voltak túlsúlyban: „Nem nevezhető sem kalandfilmnek, sem történelmi filmnek, sem romantikus játéknak. Hiszen hiányoztak belőle a szívdobogtató, kalandos fordulatok: a történelmi hitelt még az öltözékek sem követték és közvetítették” – vonta meg a mérleget a Magyar Nemzetben Lőcsei Gabriella.
Zsurzs következő sorozata a Különös házasság volt 1984-ben, melynek ürügyén talán karrierje addigi legkegyetlenebb kritikáit volt kénytelen elszenvedni: unalmasnak, fáradtnak, sterilnek bélyegezték a sorozatot, bírálták a színészválasztást (különösen a főszereplő Benkő Pétert), Tamás István az Új Tükörben pedig abban vélte megtalálni a megoldást, hogy „Zsurzs Éva alighanem egy gonosz hármas-szövetség rabságába eshetett: a rossz vagy menet közben elrontott dramaturgiai munka, a pénztelenség és a politikai hozzá nem értés hálózatába.” Végül A falu jegyzője jött újabb két évvel később, mellyel szintén nem tudta meggyőzni bírálóit, miért pont ehhez a regényhez nyúlt hozzá, de nem is ez volt vele a fő baj: „Tűz nélkül, nemzeti azonosságtudatunkat megcsiklandozni szándékozó művészi elhatározás nélkül nem lehet, nem is érdemes történelmi témájú műveket a képernyőre vinni” – vélte Lőcsei Gabriella, míg Tóth Péter Pál a Kritikában még szigorúbb volt: „Nem csillant fel semmit abból, amit filmművészetnek szokás nevezni; minden tekintetben gyenge, széteső, igénytelen munka.”
Elébb a nevelés, aztán a művészet, és csak a végén a humor
Ami a többiek sorozatait illeti, azok sem mindig szerepeltek jobban. A Sárközi György regényéből készült Mint oldott kéve 1983-ban került képernyőre, és a ‘48-49-es szabadságharc egyik tragikus sorsú szereplője, báró Mednyánszky Cézár kalandjait örökítette meg. Őt Kovács Titusz alakította, aki meglepő vállalással harangozta be a sorozatot: „Jó lenne visszaadni tekintélyét a becsületnek és igazmondásnak, a kötelességtudatnak és az áldozatkészségnek. Haragszom azokra az együttesekre, akik nihilt pengetnek a gitáron, akik az élet kilátástalanságát hirdetik, s akiknek a zenéje arra ösztönzi a fiatalokat, hogy levetkőzzék a természetes, szép emberi tartást, hogy őrjöngjenek, igyanak, narkózzanak” – fogadkozott a Pajtásban, de Révész György sorozata valószínűleg keveseket tántorított el az őrjöngéstől. „A sorozat legfőbb jellegzetessége a jellegtelenség, a halovány semmilyenség, a jóakaratú észrevehetetlenség” – így Hegyi Gyula a Magyar Hírlapban, Lukácsy Sándor pedig azt az aktuálpolitikai áthallást kifogásolta, hogy „a Kossuth-emigráció lejáratásával mai disszidensekre kacsint, s aktuális mondanivalóként azt sugallja, hogy a haza elhagyása mindenkor helytelen.” A legtöbbet azonban Kovács Titusz alakítását bírálták, és Lőcsei Gabriella összegezte egy mondatban: „Ez a fiatalember nem birtokosa még a mesterség legfontosabb tudásainak.”
Egy fokkal jobban járt a Kemény Zsigmond regényéből készült Özvegy és leánya, bár itt is felmerült, hogy miért pont ez a regény, de ezt a szintén 1983-as sorozatot legalább a megsemmisítő kritikák elkerülték. Z. Horváth Gergely rendezőnek ráadásul még jutott is annyi pénz, hogy cseh-morva városokban forgathatott, szép külső helyszínekkel, csakhogy abból is megártott a sok: „A drámai helyzetteremtés helyett – s ezt emlékezetem szerint bőven kínálja e regény – a szokványos tévédramatizálás kap elsőbbséget, a hangulatos lírai kalandozás, a kosztümök, a szép és hosszan vágtató lovak, tehát a tempótlanság és a dramatizálási sablonok. Mindaz, ami ennek az új sorozatnak első részében történt, valódi drámai kompozíció esetén körülbelül nyolc percben is összefogható lett volna” – írta az Esti Hírlap, a Szabad Föld szerint pedig „a külszíni képek pontosabbnak, hitelesebbnek tetszenek, mint a szereplők párbeszédei”.
Végül pedig az egy szem, nem regényen alapuló történelmi sorozat, a Széchenyi Istvánról szóló Széchenyi napjai maradt, 1985-ben tűzték műsorra, Nemeskürty István forgatókönyve alapján, Horváth Ádám rendezésében. A sorozattal szemben a leggyakrabban felmerülő kifogás az volt, hogy a néző dráma helyett „történelmi-életrajzi képeskönyvet kapott, dokumentumjátékot. Voltaképpen nonfictiont” – írta Faragó Vilmos a Filmvilágban, amivel neki nem is volt problémája, többeknek viszont igen. Hiába dicsérték sokan Tordy Géza alakítását Széchenyi szerepében, a műfaji zavart ő sem tudta feloldani, Zelei Miklós (Magyar Hírlap) szerint pedig „a dialógusok általában annyira didaktikusak voltak, hogy arra gondoltam, erről már nem is írok, ezt mindenki hallja.” Apáti Miklós a Film Színház Muzsikában végül az alábbi, akár ma is megfogadható tanácsot adta:
Mi magyarok, vigyázó szemünket olykor Pozsonyra és Prágára is vethetnénk. Ott remek sorozatok készülnek. Mi az, amit ők tudnak, s mi nem? A könnyedség, a szórakoztatni tudás, és csak ezután jő a nevelés. Nálunk a sorrend fordított: elébb a nevelés, aztán a szórakoztatás (értsd: művészet) s csak aztán (vagy soha) a könnyed máz, az önirónia, a humor.
A cikksorozat korábbi részei itt olvashatók.
