Kultúra

A brit világsztárt lenyűgözte Darvas Iván és a Skála csemegeosztálya, a sorozatát viszont gyűlölték a magyarok

A nyolcvanas években a Magyar Televízió egymás után készítette a nagy zeneszerzők életét megfilmesítő sorozatokat nemzetközi együttműködésben. A pénztárgép csengett, de mit szóltak a nézők a Liszt, Wagner vagy Bach életét feldolgozó sorozatokhoz?
Korábban a témában:

A Magyar Televízió a nyolcvanas évekre eljutott oda, hogy komolyabb anyagi befektetést igénylő sorozatot már csak külföldi részvétellel hozhatott létre. Az inflációba és válságba sodródó ország gazdasági helyzete egyértelművé tette, hogy az intézmény az előző évtizedben már megkezdett koprodukciós együttműködésekre van utalva, ha nagyot szeretne dobni. A hetvenes években készült koprodukciós sorozatokról szóló cikkben már érintettük, hogy ez a fajta együttműködés milyen előnyökkel járt az MTV számára, és az akkor szerzett tapasztalatokat hasznosítva további sorozatok születhettek. Ráadásul úgy tűnhetett, a televízió az aranytojást tojó tyúkot is megtalálta a nagy zeneszerzőkről szóló életrajzi sorozatokkal.

Egy hatalmas album, gyorsan pergetve

Ebből az első, a Liszt Ferenc életéről készült sorozat tényleg telitalálatnak tűnt, hiszen a zenetörténet egyik kalandos életű óriásáról van szó, aki történetesen magyar is volt. Ezzel már lehetett házalni Európában, és az MTV sikerrel is tette ezt: „Az ötlet tetszett, és már belevágtunk volna, ha a megvalósuláshoz a mi erőink elegendők lettek volna. Koprodukciós partnert kellett keresnünk, és el kellett dönteni, hogy a földolgozás mely formáját válasszuk. Így születik meg a Magyar Televízió, az NSZK televíziójának első csatornája és az Olasz Televízió, a RAI közös vállalkozásaként a filmsorozat” – mondta 1981-ben a sorozatot rendező Szinetár Miklós az Esti Hírlapnak. A Magyarország cikkéből pedig kiderült, hogy miért volt különleges az MTV számára a Liszt-sorozatos együttműködés: „Ha eddig nyugat-európai társakkal dolgozott, a munkamegosztás többnyire egyoldalúan alakult. A partner adta az ötletet, a forgatókönyvírót, a rendezőt, a Magyar Televízió pedig a technikai és egyéb »kiszolgáló csapatot«. Általában tehát csak társultunk, »beszálltunk« valamibe, s nem mások csatlakoztak a jellegükben magyar televíziós vállalkozásokhoz. Most egyszeriben fordult a dolog. Amire eddig csakugyan nem volt példa: magyar film készült a nagy zeneszerző életéről, s ezúttal a nyugat-európaiak »szálltak be«.”

Így nemcsak eredeti helyszíneken, nyugaton forgathatott a stáb teljesen ingyen – Olaszországban, Franciaországban és az NSZK-ban is –, hanem ez jelentős valutabevétellel is járt: „A partnerek által befektetett pénz 30-35 százalékát ugyanis nem a film emészti fel: ez a summa egyenesen az itthoni kasszába folyik be” – írta Ocsovai Gábor a már említett Magyarország-cikkben. Sőt, szerepeltek még külföldi színészek is a sorozatban, bár a főszerepeket magyar művészek játszották: a fiatal és az idős Lisztet Hegedűs D. Géza illetve Darvas Iván alakították, a további főbb szerepekben pedig Marsek Gabit, Sinkó Lászlót, Tordai Terit és Venczel Verát láthatták a nézők. A forgatókönyvet zenetörténészek segítségével utolsó nagy munkájaként Maróti Lajos írta, aki a sorozat képernyőre kerülését már nem is érhette meg, az operatőr pedig a Sándor Mátyással a koprodukcióba korábban már belekóstoló Kende János volt. „Arra vállalkozunk, hogy montázsokkal fölvillantsuk Lisztet, mint magánembert és közéleti embert, s mint művészt. Olyan stílusban, amely megfelel a Liszt-művek romantikus hangvételének” – fogadkozott Szinetár, aki a Rózsa Sándor miatt évtizedes sebeket hordozott magában, ezért vélhetően duplán akart bizonyítani. A nyolc részes sorozatot végül a terveknek megfelelően 1982 végén kezdte sugározni a Magyar Televízió (mely a kettes adón utána Liszt-műveket adott le), és most végre úgy tűnt, hogy a kritika értékeli a befektetett pénzt és energiát.

„Végre egy igazi, nagyszabású, érdekes és színvonalas művészéletrajzi filmsorozatunk született, több televízió, s ország közreműködésével és segítségével, s magyar és külföldi művészek egész serege munkájának eredményeképpen. Látványos, az ellentmondásokkal is merészen szembenéző mű ez!” – lelkendezett a Népszavában Illés Lajos. „Szinetár Miklós rendezőként tisztelettel igazodott ehhez a forgatókönyvhöz. Szemmel láthatóan az volt a fő gondja, hogy a monstre vállalkozást elegánsan, könnyedén és csínnel összetartsa. Ez sikerült is neki” – összegzett a sokszor szigorú Lőcsei Gabriella a Magyar Nemzetben, míg a Film Színház Muzsika a színészek alakítását, a rendezőt és az operatőrt is egyaránt dicsérte. Voltak azért óvatosabb hangok is: „Egy hatalmas album, gyorsan pergetve: egy művész élete képekben” – írta Faragó Vilmos a Filmvilágban, míg Benedek Miklós az Észak-Magyarországban azzal indokolta a nézők közömbösségét, hogy „kevesebb volt az igazán drámai csomópont, sokkal inkább képek – mozgóképsorok – sorjáztak egy zseni életéből, aprólékos gondossággal mutatva be Liszt életének sok-sok lényeges mozzanatát, filmdráma helyett kitűnő életrajzi képeskönyvet teremtve.” A Liszt Ferenc nézettségét egyébként Szilágyi Ágnes 60-70 százalék közöttire becsülte, amely a Kórház a város szélén népszerűségű sorozatokhoz képest kevés volt ugyan, de azért nem is volt tragikus.

Wagner itthon nem tetszik senkinek

Nagyot bukott viszont itthon az MTV következő nagy koprodukciós vállalkozása, az egy évvel később bemutatott Wagner. Pedig a részben nálunk forgatott produkcióban igazi világsztárok szerepeltek, és töltöttek el heteket Magyarországon: a főszereplő Richard Burtont még felesége, Elizabeth Taylor is elkísérte a forgatásra, de játszott a sorozatban Vanessa Redgrave, továbbá a brit színjátszás olyan legendái, mint Sir Laurence Olivier, Sir John Gielgud és Sir Ralph Richardson. Ebből is látszik, hogy ez másfajta koprodukció volt, mint a Liszt Ferenc esetében: Magyarország forgatási helyszíneket adott a produkciónak, és néhány színészt, akik közül Gálffi László kapott komolyabb szerepet (II. Lajos bajor királyt játszotta), míg Gelley Kornélt hiába választották ki az idős Liszt szerepére, a színház nem engedte el a forgatásra, a filmzene felvételében pedig Solti György (Sir Georg Solti) vezényelt. Továbbá sokan dolgoztak a stábban is, de a kreatív irányításban nem vettek részt magyarok: a forgatókönyvet Charles Wood írta, az operatőr az akkor már kétszeres Oscar-díjas olasz Vittorio Storaro volt, a rendező pedig Tony Palmer, aki két éve újra Budapestre látogatott a Leonard Cohen-turnéfilmje miatt, és akkor így emlékezett vissza a forgatásra, amikor még az Indexnek dolgozva kérdeztem: „Kétszer hat hetet töltöttem itt. Akkor egy német kisvárosnak való helyszínt kerestünk, és Solti ajánlotta Magyarországot: először Veszprémet, ahol gyerekként lakott, és igaza volt, mert tökéletes helyszínnek bizonyult. Utána forgattunk még Sopronban, a keszthelyi kastélyban és a győri zsinagógában is, mindegyik szenzációs volt, és Georg nélkül egyikbe se jutottam volna el.”

Wagner

Az igazi sztori azonban természetesen a tíz év után újra hozzánk látogató Burton érkezése volt, aki interjút is adott a Film Színház Muzsika újságírójának, Baló Júliának, mely esemény még évtizedekkel később is foglalkoztatta a magyar közvéleményt, az újságíró viszont többször is cáfolta a színész és közte kialakult románcról szóló pletykákat. Az interjúból viszont kiderülhetett, hogy a filmsztár számára élmény volt „a Skála Áruház csemegeosztályán a bevásárlás, a sorbanállás, a piacon a nézelődés, a séta az utcákon”, és hogy szereti Budapestet és Magyarországot. Sőt, Burton megnézte a Pesti Színházban az Equus című darabot, melynek londoni előadásában ő is szerepelt, és teljesen a hatása alá került: „Darvas Iván jobb színész nálam! Először is meglep, hogy itt divat az »olaszos színjátszás«, a gesztusrendszer fontossága. Én soha nem élek vele, a kezemet szinte nem is használom. Darvas minden mozdulata, játéka a cigarettával, ahogy az előadás végére átveszi a fiú fájdalmát — tanulmány” – mondta, de dicsérte Gálffi László és Benkő Gyula alakítását is. „Briliáns színészek! Lenyűgöző előadás! Jobb, mint a miénk.”

Ezek után a brit sajtóban ünnepelt sorozatot mégis pusztító gyűlölet fogadta itthon, melyben ezúttal a kritika és a nézők is egy oldalra álltak. „Sorra-rendre érkeznek a nagyközönség soraiból a jelzések: a pompás sztárokat fölvonultató mű, melyet állítólag angliai bemutatóján áhítattal figyeltek, idehaza bizony nem tetszik szinte senkinek sem. Nem tetszik a Wagner-rajongóknak, nem tetszik a botfülűeknek, nem tetszik Richard Burton híveinek, nem tetszik az életrajzi sorozat és a tévésorozat-műfaj lánglelkű pártfogóinak sem” – tolmácsolta a visszhangot Lőcsei Gabriella, aki szerint „nem a magánemberi kellemetlenkedések és különcségek látványára van szüksége a ma emberének, hanem a nagyszerű emberi teremtések látványára. És ezzel az eggyel a Wagner-film adós marad” – írta. „A helyén van minden. A sorozat lírai. A forgatókönyv precíz. A sorozat drámai. A díszletek, a látványeffektusok, a jelmezek elragadók. A sorozat szép. Csak a néző – úgy érezzük –, az nem kapott helyet ebben a mindent mindennel harmonizáló sorozatban” – összegzett a Képes Újságban Simon Gy. Ferenc. Kovács Sándor pedig, amellett, hogy kevesellte a zenés betéteket, így fejezte be hosszú háborgását a Muzsika folyóiratban: „Ami igazán érthetetlen és megdöbbentő számomra, az az, hogy ennek a hazai kritikusok által egyöntetűen elmarasztalt Wagner-filmnek a londoni bemutatón, filmes-tévés berkekben sikere volt. Nem kétlem, hogy így történt, de tragikusnak tartom, hogy így történhetett. Mert való igaz, ez a film teli volt rendezői leleménnyel. (…) Nyilván ezért ünnepelt a szakma. Ám ha korunkban a tévésekből/ filmesekből viharos lelkesedést vált ki az öncélú profizmus, a mesterségbeli tudás minden értelem nélküli fitogtatása, akkor … Rettegve várom a következő zeneszerző-filmet.”

Hát ezt is láttuk

Nem kellett sokáig rettegve várnia a kritikusnak, mert érkezett a következő: ezúttal Johann Sebastian Bach került sorra, akiről az NDK televíziójával együttműködve készített sorozatot a Magyar Televízió, méghozzá a halhatatlan zeneszerző születésének 300. évfordulójára. Bár a németek eredetileg francia koprodukciót terveztek (és Isabelle Huppert-rel tárgyaltak Bach felesége, Anna Magdalena szerepéről), ez végül nem jött össze, így maradt partnernek az MTV, melynek újra főleg kiszolgáló szerep jutott ebben az együttműködésben: a sorozatot a német Lothar Bellag rendezte, a főszerepet pedig a Lutherről szóló életrajzi filmben nagy sikert arató Ulrich Thein kapta, az operatőr viszont Szalai András volt, és kapott egy fontosabb szerepet a sorozatban Kozák András is, több magyar színész pedig epizódszerepben volt látható. A hosszú időn át készült, nagyszabású produkciót továbbá részben Magyarországon forgatták, de ez is kevés volt ahhoz, hogy felkeltse a magyar nézők érdeklődését, amikor 1985 őszén bemutatták a négy részes sorozatot.

A Bach sorozat borítójához készült kép

Voltak ugyan elragadtatott hangvételű újságcikkek is, például Fodor Lajosé az Esti Hírlapban, mely szerint a sorozat „kitörölhetetlen költői-zenei-képi látomást rögzítő emlékmű”, de ezek kisebbségben maradtak. Hegyi Béla hosszan elemezte a Kritikában, hogy a sorozat „a vállalkozás méreteihez és az eredeti elképzelésekhez képest meglehetősen szerény művészi eredménnyel” valósult meg, míg Tamás István szimplán közepesnek nevezte az Új Tükörben: „Nem nézhetetlen és nem különösebben jelentékeny; tiszteletteljes vállvonogatásra késztet, hogy hát ezt is láttuk.” Ami pedig ezeknél is fontosabb, a Jel-képben olvasható Szilágyi Ágnes-tanulmány szerint a Bach-sorozat nézettsége nálunk bukás volt. Ezek után már senkit se lepett meg, hogy a Berlioz életéről szóló, francia-magyar-szovjet-kanadai sorozat 1986 tavaszán minimális visszhang nélkül ment le a magyar televízióban, hiába játszotta benne Lisztet Trokán Péter, mint ahogy dolgozott benne jó pár magyar szakember is. És több, zeneszerzőről szóló életrajzi sorozatban az MTV már nem is vett részt.

Vajon eleve alaptalanul remélték a tévénél, hogy a nagy zeneszerzők élete a képernyő elé szegezi majd a magyar nézőket? Simon Gy. Ferenc szerint nem: „Nem igaz, hogy Magyarországon a tévénézők óriási többsége eleve elzárkózik minden elől, ami őt a komolyzene, a legnehezebb zene titkaiba akarná beavatni.” A Wagner kritikájában írt véleményét azzal támasztotta alá, hogy annak idején Leonard Bernstein zenei ismeretterjesztő sorozatának magyarországi sikere az amerikai forgalmazót is meglepte. Sőt, mondhatnánk ellenpéldaként még az olasz Verdi sorozatot is, melyet 1987-ben mutattak be itthon, és az egész szép sikert aratott. Más kérdés, hogy Lőcsei Gabriella szerint ez sem a zeneszerzői nagyságra koncentrált, helyette „regényesítés, romanticizmus, lakáj-kukucskálás a magánélet rejtezkedő jeleneteibe, az alkotás lényegének gondos megkerülése” jellemezte, akárcsak a többi zeneszerzőről készült sorozatot. A sorozatok alkotóit se lehet emiatt elmarasztalni, hiszen egy remekmű megalkotása ritkán látványos, filmen ábrázolható folyamat, a legtöbbször hiányzik a „Heuréka!” és a homlokra csapás is. A gond inkább tényleg az lehetett, hogy legyen szó bármilyen nagy zeneszerzőkről is, az életútjuk ábrázolásához valószínűleg nem ez a fajta regényes tévésorozat volt a legmegfelelőbb médium. Vagy – tekintettel a Wagner- vagy a Bach-sorozat külföldi sikerére – egyszerűen csak nem a magyar nézők igényeihez szabták őket, bár meg kell jegyezni, a Wagner brit sikere sem volt mérhető az igazán népszerű sorozatokéhoz. A Magyar Televízió pedig egyébként sem a magyar nézőknek udvarolt elsősorban ezekkel a koprodukciókkal, és a hazai visszhangtól függetlenül jól járt az együttműködésekkel, legalábbis anyagilag biztosan. Ez pedig a válságos nyolcvanas években már mindennél fontosabb szempont lett.

A cikksorozat korábbi részei itt olvashatók.

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.