Kultúra

Ízekre szedték a kritikusok A Tenkes kapitányát

Írhattak azonban az újságok bármit, A Tenkes kapitánya volt minden idők talán legnépszerűbb magyar tévésorozata, amely egyben az első ilyen is volt itthon. Hogy fogadták a bemutatásakor, és milyen mai szemmel? És tényleg nem tudtak lovagolni a magyar színészek?

Most, amikor láthatóan ismét éledezni kezd a magyar sorozatgyártás, és az ígéretek szerint nincs már messze az idő, amikor saját fejlesztésű, nem licenc alapú hazai sorozatokat is láthatunk a tévében, érdemes feleleveníteni, hogy ez egyáltalán nem lenne előzmények nélküli. Volt idő ugyanis, amikor egyre-másra készültek a sikeres és közkedvelt magyar tévésorozatok, melyeket gyakran még külföldre is sikerült elpasszolni. Felelevenítjük és mai szemmel megnéztük a hatvanas-hetvenes évek kultikus magyar tévésorozatait, és rögtön az egyik legnépszerűbbel kezdjük.

Te, Feri, nem tudnánk mi is olyasmit kitalálni, mint a Robin Hood?

Ha van közkedvelt, országszerte nagy becsben tartott sorozatunk, akkor A Tenkes kapitánya egyértelműen az. Eke Máté kalandjait 1964-ben, 55 éve sugározta először a Magyar Televízió, azóta számtalanszor ismételték, a népszerűsége csúcsán készült belőle moziváltozat is, ma pedig videomegosztókon is még mindig tömegek nézik újra a sorozatot. A Tenkes kapitánya úttörő volt a magyar tévézés történetében, hiszen ez volt az első magyar tévésorozat, miután a tévénézők már láthattak néhány külföldi sorozatot előzőleg. A Tenkes kapitányát bevallottan a nálunk is sugárzott, két angol sorozat ihlette: az egyik a Robin Hood kalandjai volt, melyet 1961-ben mutatott be a Magyar Televízió, a másik pedig a később műsorra tűzött Tell Vilmos. Ezek a nyugati sorozatok már a kádári konszolidáció jegyében kerülhettek képernyőre, és amellett, hogy nagyon népszerűek voltak, meghozták az étvágyat a saját produkciókra is: „A felnőttek körében is nagy sikert aratott Robin Hood-sorozaton elgondolkozva jutott eszünkbe, hogy a magyar TV is követhetné az angol televízió példáját. Akár a János vitéz, akár a Toldi alkalmas lenne arra, hogy a felnőttek és gyerekek számára élvezetes folytatásos filmsorozatot készítsenek belőlük” – írta például a Film Színház Muzsika.

És mivel a kádári kultúrpolitika azokban az években már tudatosan nyitni kezdett a tömegkultúra felé, nem meglepő, hogy hasonlóan járt a tévések agya is. A Gyermek és Ifjúsági Műsorok Főszerkesztőségének vezetője, Kovács Béla meg is kérdezte egy alkalommal a tévének már többször is besegítő pécsi írót, Örsi Ferencet, hogy „Te, Feri, nem tudnánk mi is olyasmit kitalálni, mint a Robin Hood?”. A legenda szerint Örsit olyannyira nem érte váratlanul a kérdés, hogy válaszul kivette a táskájából A Tenkes kapitánya szinopszisát, miután a kisfia is épp eleget rágta otthon a fülét, hogy miért nem ír ő is egy olyan sorozatot, mint a Robin Hood. Erre kitalálta a Pécshez közeli Tenkes-hegyen bujdosó furfangos kuruc kapitány, Eke Máté alakját (gyakorlatilag Robin Hood kuruc megfelelőjét), majd Tarbay Ede dramaturg segítségével megírta a forgatókönyvet is, melyet 1962 végére be is fejeztek. Az illetékesek pedig tettek róla, hogy azért a mondanivaló összehangolható legyen a szocialista ideológiával: „A nép összefogása kerül tehát előtérbe: a szegény parasztok, az egyszerű emberek szembeszállnak elnyomóikkal” – foglalta össze a mondanivalót a Filmkultúra cikke a DVD-kiadás apropóján.

Forrás: MOKÉP

A készítők nem is tagadták egy percig sem a külföldi előképeket: „A Robin Hood és a TelI-sorozat sikere világosan megmutatta: a tévé folytatásos ifjúsági kalandfilmjei iránt igen nagy az igény. A Tenkes kapitánya ezért készül” – mondta még a forgatáskor a Magyar Ifjúságnak Fejér Tamás rendező. Ennek megfelelően a várakozások is hatalmasak voltak, főleg, hogy országosan ismert színészek kapták a főbb szerepeket: Zenthe Ferenc már Eke Máté előtt is játszott több sikerfilmben, nem utolsósorban tíz évvel korábban a Rákóczi hadnagyában, amely külön jól jött. Ugyanis a produkció jóval szerényebb költségvetésből gazdálkodhatott csak, mint a korabeli játékfilmek, csatajelenetek nélkül viszont mit sem ért volna egy ilyen sorozat, ezért a Rákóczi hadnagyából vettek kölcsön néhány jelenetet, szerencsére az is ugyanúgy a kuruc szabadságharc idején játszódott.

A sorozat történelmi hűségével nem sokat bajlódtak: annyi igaz, hogy 1704-ben a Siklós környéki jobbágyok valóban nem voltak hajlandók dézsmát fizetni a labancoknak, minden más Örsi Ferenc fantáziájának terméke volt. Már az amúgy valós történelmi szereplő, Béri Balogh Ádám brigadéros szerepeltetése is problémás, hiszen a történet idején épp a labancok oldalán harcolt, míg Bottyán János sem volt akkor még az a legendás kuruc vezér, amilyennek a sorozatban ábrázolták, és még egy sor kifogás felmerül a történészek részéről, bár tény, hogy az ifjúsági kalandfilmsorozatok bevallottan nem történelemoktatási segédanyagnak készültek.

Szeretnénk jobban szórakozni

A komolyan felvezetett, már a bemutatása előtt nemzetközi érdeklődőket is vonzó A Tenkes kapitányát 1964 januárjában mutatta be a Magyar Televízió, de a korabeli sajtóvisszhangban nyoma sincs lelkesedésnek, sőt. Ha csak az akkori újságok alapján próbálnánk felmérni a sorozat sikerét, akár azt is hihetnénk, hogy A Tenkes kapitánya megbukott. A kritikusok mintha összebeszéltek volna, mindenütt ugyanazokat a problémákat vetik fel: bírálják a forgatókönyv stílusbeli egyenetlenségét, a túl hülyének ábrázolt labancokat, a gyengén kivitelezett akció- és harci jeleneteket. A Film Színház Muzsika az első részek után ki is fejezte csalódottságát:

Mindössze olyan kalandsorozatot vártunk, amelyben győz a jó és elbukik a rossz, ahol lehet izgulni és lehet nevetni is. Ifjúsági filmet. Amit a felnőtt is megnéz szívesen. Itt azonban nem a humorosnak szánt részeken nevet a néző. Azokat talán megmosolyogja a gyermetegségük miatt. Itt az ‘izgalmas’ fordulatok késztetnek olykor nevetésre. Szeretnénk jobban szórakozni.

Még keményebb volt az első rész után a Jövő Mérnöke, és a kritika szerint csak az derült ki A Tenkes kapitányából, hogy mit nem tud a magyar színész: nem tud lovagolni, verekedni, vívni és „a csaták technikai lebonyolítása terén sem vagyunk éppen zsenik.” A kritikus azért talált pozitívumot is: „Volt a filmben három kismacska, amelyek halk nyávogással mászkáltak fel-le Ungvári László ezredesi zubbonyán. Azok tetszettek.”

“Az első rész alapján úgy éreztük, hogy a rendező inkább szélesvászonra komponálta filmjét, mint a tv képernyőjére. Jóformán egyetlen közelképet sem kaptunk, nem ismertük meg a szereplők arcát. A film ritmusa, tempója sem volt valami izgalmas. Nem tehetünk mást, bízunk abban, hogy a folytatás jobb lesz” – reménykedett a Magyar Nemzet. Később, már a teljes sorozat levetítése után ugyanebben az újságban a fiatalon elhunyt tévékritikus, Vilcsek Anna vonta meg a mérleget: “Amikor elkezdődött, bosszankodtunk, később megszoktuk, lassan meg is szerettük a ‘Tenkest’” – írja a tárgyilagosságra törekvő írásában. Dicséri a megoldást, hogy a Tell Vilmos „hatásvadász naturalizmusával” szemben a „vér helyett a vicc” elvet követi, nem a gyilkolásról szól a sorozat. Ő is bírálta a közelképek hiányát, a vontatott ritmust, az unalmas üldözési jeleneteket, a harci jelenetek tökéletlenségét, és a stílusok keveredését: „Miután nem az egész cselekményt ábrázolták szatirikusan, csak egy részét, a többit komolyan kellett venni, a félig torz tükörben különös aspektust kapott a kuruc-labanc harc, mintha valóban csak számháború lett volna, ahol az ostoba labancok nem jelentettek komoly erőt.” Végül azonban mégis arra jut, hogy

A Tenkes kapitánya még hibáival együtt is előkelő helyet foglal el a nemzetközi ifjúsági filmmezőnyben, jó a pedagógiai hatása. A film rokonszenves, jellegzetes hősöket teremtett.

Nagyjából ugyanezeket a hibákat emelte ki a Századok folyóirat szerzője is: „A labancok karikírozásában túlságosan messzire mentek, úgyhogy a néző nem érthette, miért van szükség a pozitív hősök helytállására, minden erejük megfeszítésére, amikor csak szánalmas figurák álltak velük szemben.” Itt is kiemelték, hogy „az egyébként lelkesen játszó színészek nem tudnak eléggé lovagolni, vívni.” Hasonló következetésekre jut Katona Ferenc is a Népszabadságban: „Nagy szükség lett volna a színészek nagyobb fizikai ügyességére, lovagolni, vívni, verekedni tudására, akrobatikus képességeire. Ennek hiánya azonban nem írható a filmben szereplő egyes színészek rovására, hiszen ez végső soron színészképzésünk egyik fogyatékosságát tükrözi csupán.” Az Esti Hírlap kritikusa még keményebben fogalmazott:

Ha nincsenek jó mozgáskultúrájú színészeink, akik e műfajhoz tartozó verekedési vagy vívási jelenetekben teljes illúziót tudnak kelteni – várjuk meg, amíg lesznek.

Ez utóbbi probléma olyannyira foglalkoztatta a sajtót, hogy még a Népsport is külön cikkben foglalkozott azzal, miért nem tudnak rendesen lovagolni a magyar színészek. A cikk végül az időhiányban találja meg a fő okot: „Színházi és filméletünk fejlődésével párhuzamosan az a helyzet, hogy hajnaltól késő éjszakáig leköti, bilincsben tartja őket a Szerep — a saját színházon, a szereptanuláson kivül a rádió, a szinkron, a film, a televízió és mindenütt a sok próba, hogy csak ezeket említsük.”

Szabó Gyula (Buga Jakab), Zenthe Ferenc (Eke Máté, Tenkes kapitánya) és Pécsi Ildikó (Rózsa, a cigánylány) Örsi Ferenc: Tenkes kapitánya címû TV-játékának forgatásán a budapesti Farkas-hegyen, ahol Fehér Tamás rendezõ irányításával többrészes ifjúsági kalandfilm forgatását kezdték meg.
Fotó: MOKÉP/MTI

Inkább ilyen legyen, mint fülledt, morbid perverzitás

A közönséget viszont ezek a hibák egyáltalán nem zavarták, és az első magyar játékfilm-sorozat villámgyorsan a nézők kedvence lett. A film főbb szereplőit – elsősorban Zenthe Ferencet, de az Eberstein bárót alakító Ungvári Lászlót, a Buga Jakabot játszó Szabó Gyulát és a többieket is – leginkább a sorozatbeli szerepükkel azonosították a nézők, de a népszerűségből jutott Siklósnak is, ahol a Népszava 1964 nyarán már Tenkes Csárdát, Tenkes Presszót, Tenkes Falatozót is talált, „ahol ízletes Tenkes-gulyást, és ha lehet, még Tenkesebb sülteket szolgálnak fel.” A Jelenkor arra jött rá, hogy „a Tenkes kapitánya sorozatnál is az derült ki, hogy a felnőttek igen jelentős számban élvezetet találnak az ifjúsági művekben, mégpedig egészen különböző műveltségű és irodalmi érdeklődésű emberek.” Utóbbira pedig remek példa az egykori parasztpárti politikus és népi író, Veres Péter, akinek a levelét Tüskés Tibor idézte fel a Pécsi Szemlében:

Nemcsak az enyéimnek, gyerekeimnek és unokáimnak tetszik a Tenkes kapitány, hanem nekem is. Fenébe hajítom a dramaturgiát és mulatok a nem is kissé primitív történeteken. Az se baj, ha Robin Hood és Tell Vilmos hatások érződnek. Ha már szórakoztatni kell az embereket, inkább ilyen legyen, mint fülledt, morbid és üzleti hátsó szándékoktól bűzlő perverzitás.

Logikus húzás volt tehát, hogy A Tenkes kapitánya átköltözzön a filmvászonra is, és 1965 nyarán a mozikba került a két részes filmváltozat, melyből „elhagyták a gyengébben sikerült epizódokat, az ismétlődő ötleteket, vágásokkal meggyorsították különösen az első részek vontatott tempóját, élénkebbé tették ritmusát.” Ennek ellenére a Népszava kritikusa ugyanazokat a kifogásokat emelte ki a filmről, mint a sorozatról, sőt, míg korábban mások inkább filmvászonra követelték a Tenkest, pont az ellenkezőjét gondolta: „A képernyő követelményeihez mért világítás a filmen gyatra, a kiállítás bizony elég szegényes és a Tenkes sok tekintetben elmarad a bravúros technikával készült — de silányabb tartalmú — nyugati kalandfilmek mellett.” Az írás többi része viszont mintha a korábbi kritikák remixe lenne: lovaglás, vívás, túl ostoba labancok (kontra), humor, pedagógiailag kifogástalan, színészek, zene (pro), és persze újra felmerül a Toldi és az Egri csillagok megfilmesítésének igénye (ez utóbbira nem is kellett sokat várni). Mindennek ellenére a film is siker lett, Örsi Ferenc pedig regényként is megjelentette A Tenkes kapitányát 1967-ben. Még írt számos könyvet és színdarabot, de messze ez a leghíresebb műve. 1994-ben halt meg, 67 éves korában, és utána derült csak ki, hogy egy évtizeden át jelentett pályatársairól az állambiztonsági hivatalnak.

A Tenkes kapitánya után

A Tenkes kapitányán generációk nőttek föl (többek között a gyakori ismétléseknek is köszönhetően), és Szilágyi Erzsébet tanulmánya szerint még közel tíz évvel a bemutatása után, 1973-ban is 30 százalék feletti nézettségi aránnyal ment a tévében, dacára annak, hogy a reggeli órákban adták. Vujichich Tihamér főcímzenéje is majdnem olyan ismert, mint maga a sorozat, pláne, hogy a Bëlga is feldolgozta az egyik legismertebb számában, a Nemzeti Hip-hopban. Mivel pedig később megjelent a sorozat DVD-n is, bárki megnézheti, aki nosztalgiázni szeretne: „Szerencsés módon találkozott benne a nemzeti hagyomány (emlékezet), a műfajiság, a médium, és az aktuális (politikai) ideológiai szándék” – írta Deák-Sárosi László a már idézett Filmkultúra-cikkben (érdekesség, hogy ugyancsak Deák-Sárosi volt az, aki tavaly a kultúrharcba beszállva népbutítással vádolta a Vajna-féle Filmalapot). A sorozat húsz-harminc éven át tényleg hódítani tudott, de ahogy már csak nem egyetlen tévécsatornát nézhettek az emberek, A Tenkes kapitánya is fokozatosan veszített a vonzerejéből.

Hogy a mostani fiatalok mit tudnak kezdeni egy fekete-fehér, lassú tempójú sorozattal, miközben egy gombnyomásra nézhetnek káprázatos képminőségű, lenyűgöző profizmussal megvalósított sci-fi, fantasy, szuperhős- és egyéb sorozatokat? Jó kérdés. A Trónok harcán, Marvel filmeken vagy a Stranger Thingsen felnövő nemzedék számára A Tenkes kapitánya már nehezen értelmezhető, kaland/akciósorozatként legalábbis biztosan nem. Most megnézve úgy tűnik, a korabeli sikersorozatokkal, így a már emlegetett Robin Hooddal vagy a Tell Vilmossal összehasonlítva A Tenkes kapitánya simán állja a sarat. Igaz, már mindhárom úgy hat a mai sorozatok mellett, mint amilyennek a hatvanas években tűnhetett a némafilm.

Viszont a sorozatnak tényleg lelke van, még a néha didaktikus mondanivaló ellenére is. A főbb szereplők szeretetre méltó karakterek, még ha ma már minimum furcsa lehet, hogy a 43 éves Zenthe Ferenc párja a mindössze 15 éves Vajda Márta volt. De ha mindez nem volna elég, még mindig ott van például az idomított pulikutya, Csukma, aki okosabb a legtöbb labancnál, és egyben a bizonyíték rá, hogy a filmesek már akkor is tudták, kisállattal mindent könnyebb eladni. Ha nem izgalmakat és akciókat várunk tőle, A Tenkes kapitánya ma is nézhető és szórakoztató, csak fél évszázad alatt változott annyit a világ, hogy már nem ugyanazokért néznénk, amiért még a korábbi generációk tették.

Kiemelt kép: MOKÉP / Médiaklikk

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.