Már többször is szóba került, hogy a televíziós sorozatok hőskorának első nemzetközi trendje a népmesei hősök képernyőre költöztetése volt. A hatvanas években aztán megjelent egy újabb irány, azaz a szépirodalom klasszikusainak televízióra alkalmazása, ennek az első nagy sikerű nemzetközi képviselője A Forsyte Saga volt: a John Galsworthy családregényéből készült, 26 részes sorozatot 1967-ben mutatta be először a BBC, és hatalmas siker, a kor egyik legnépszerűbb sorozata lett világszerte, összesen mintegy 160 millióan látták. A Forsyte Saga volt az első BBC-sorozat, amit a Szovjetunióban is bemutattak, és 1971 elején műsorra tűzte a Magyar Televízió is, szintén nagy sikerrel, sőt a filmsorozat hatására több mint 80 ezer példány kelt el a könyvből is. Később aztán bemutatták a Jane Eyre, a Parasztok és az Odüsszeia című klasszikusokból készült sorozatokat is, de addigra már a magyar televízió is hozzátette a trendhez a magáét. Meg kell azért jegyezni, hogy a hatvanas évek nálunk a filmben már egyébként is az irodalmi klasszikusok jegyében telt: vászonra költözött az összes népszerű Jókai-regény, és különösen Várkonyi Zoltán munkássága (ő az Egri csillagokat is megfilmesítette) volt meghatározó a magyar történeti filmes formanyelv szempontjából. Teljesen logikusnak tűnt, hogy ebből a tévé se maradjon ki.
Este előadás, éjszaka autózás, nappal forgatás, délután vissza Pestre
A Magyar Nemzet már 1970 februárjában beszámolt róla, hogy „a televízió »kötelezőnek tekinti«, hogy évente egy-egy kitűnő magyar regény tévéváltozatával örvendeztesse meg a közönséget. A tervek között szerepel — egyelőre még határidő nélkül — Móricz Zsigmond Rózsa Sándorának és Mikszáth Kálmán A fekete városának többrészes tévéváltozata.” Igaz, az elsőként elkészült Rózsa Sándor nem mondhatni, hogy egységesen népszerű lett volna, az MTV addigi legmegosztóbb sorozata lett. És alig értek véget a legendás betyár ö betűkben bővelkedő kalandjai, 1972 januárjában máris indult A fekete város. Mikszáth utolsó nagyregényét Zsurzs Éva kapta meg, aki már jó ideje a televízió főrendezőjeként dolgozott, és már rendezett történelmi regényből tévéfilmet (A koppányi aga testamentuma), operatőrnek pedig hozta állandó munkatársát, Czabarka Györgyöt. „Több mint egy évtizede dédelgettem magamban a tervet, de mind anyagi, mind technikai okok miatt nem lehetett megvalósítani” – mondta később erről a rendező a Magyar Hírlapnak.
A forgatókönyvet az a Thurzó Gábor írta, aki nemcsak az egyik legtöbbet foglalkoztatott forgatókönyvíró volt a televízió dramaturgjaként, de korábban már sikerrel alkalmazott filmre Mikszáth-művet (A Noszty fiú esete Tóth Marival). Igaz, A fekete város a maga hét, átlagosan egyórás epizódjával jóval komolyabb vállalkozás volt, sokkal több szereplővel és bonyolultabb cselekménnyel, melyre külön teherként nehezedett, hogy Mikszáth szándékosan megfosztotta a happy endtől a regényt, miközben az alkotók joggal tarthattak attól, hogy a nézők átverésnek fogják érezni, hogy végigizgultak hét részt csak azért, hogy a végén aztán Görgey Pált mégis lefejezzék, a szerelmesek pedig ne legyenek egymásé. „A rendező Zsurzs Évának is meg kellett küzdenie első közönsége – fodrászok, műszakiak, színészek – »kegyelmi kérvényeivel«” – írta az előkészületekről a Tükör, de ellenálltak a nyomásnak, egyedül annyit változtattak, hogy az Avar István alakította, áruló Bibók itt a végén elnyeri méltó büntetését, noha őt Mikszáth futni hagyta.
A sorozat az előkészületekkel együtt majdnem két évig készült, és a forgatást az sem könnyítette meg, hogy nagyrészt külföldi helyszíneken zajlott a munka. Az alkotók ugyanis próbáltak minél többet az eredeti helyszínen, a Csehszlovákiához került Lőcsén forgatni, de ez még nem volt elég: „Az egykori Lőcse külső képét a mai Lőcse, Besztercebánya, Pozsony, Szepesváralja, a morvaországi Telcs és Buda mozaikjaiból kellett összerakni. És a kiterjedt színhely is próbára tette a színészeket. Olyik színész (Bessenyei, Avar, Bitskey) akár Amerikába is elutazhatott volna ezzel a fáradsággal, hiszen három hét alatt vagy 10-15 000 kilométer utat tett meg: este előadás, éjszaka autóban szundikálva a tetthelyre, nappal forgatás, délután vissza Pestre, újabb fellépésre.” Akadt aztán egyéb nehézség is: Kiss Manyi a forgatás közben hirtelen meghalt, a 60 éves színésznő mindenki előtt titokban tartotta, hogy halálos beteg. Az esetről a Magyarország című hetilap csak röviden számolt be, nehezítő körülményként: „A külső körülmények — például Kiss Manyi tragikus halála, aki a sorozat egyik főszerepét játszotta volna, illetve részben játszotta is, most azonban ezeket a részleteket újból kell forgatni stb. — túlságosan lelassították a munkát.”
Kiss Manyi látható azért Matild szerepében, ha kevesebbet is az eredetileg tervezettnél, de az ő hiányában sem maradt a sorozat nagy színészek nélkül. Görgey Pált Bessenyei Ferenc játszotta, de a további főbb szerepekben is olyan nevek bukkantak fel, mint Avar István, Bitskey Tibor, Pécsi Sándor, Szirtes Ádám és Fónay Márta, de fontos szerepet kapott Venczel Vera is, míg Fabricius szerepében az addig ismeretlen főiskolai hallgató, Nagy Gábor bizonyíthatott. De a tévé és a filmgyár korábbi együttműködéseihez hasonlóan itt is jellemző volt, hogy egy-egy epizódszerepben is olyan nagyságok tűnhettek fel, mint Páger Antal vagy Gobbi Hilda, vagyis a szereplőgárdán megint csak nem múlott semmi. Azt pedig valamennyi újság fontosnak tartotta megemlíteni, hogy A fekete város – a Rózsa Sándorhoz hasonlóan – színesben forgott, noha a hetvenes évek elején még túlnyomó többségben fekete-fehér készülékei voltak a nézőknek. Pécsi Ferenc, a Magyar Televízió alelnöke nyilatkozatából pedig azt is megtudhattuk, hogy A fekete város összesen 15 millió forintba került – miközben az éves kerete saját gyártású filmekre és szinkronizálásra 200 millió forint körüli összeg volt. Hogy megérte-e? Erre 1972 első heteiben meg is kapták a választ az illetékesek.
A mese sodra elsöpör fenntartást, szigorúságot
A fekete város példátlanul egységes kritikai és közönségsikernek bizonyult, még a döntően gyerekeknek szóló Tüskevár-sorozatot sem övezte ilyen népszerűség. Ez volt az a sorozat, ahol gyakorlatilag mindent és mindenkit dicsértek: kiemelték Zsurzs Éva profi és könnyed rendezését, de dicsérték a forgatókönyvet, az operatőri munkát, sőt még a jelmez- és díszlettervezőket is, a színészekről nem is beszélve. A lőcsei polgárok és a vármegye alispánjának abszurd háborúskodása a tévében olyannyira felkeltette az érdeklődést Mikszáth regénye iránt, hogy a sorozat vetítése után 110 ezer példányt vásároltak meg A fekete városból az országban. „A mese sodra elsöpör fenntartást, szigorúságot. Derűre, kalandra, költői igazságra szomjas lelkünk örömmel fogadja az ajándékot, amelyet a televízió Mikszáth Kálmán 125. születésnapjára nyújt át több millió hívének” – írta az általában szigorú Vilcsek Anna a Magyar Nemzetben, és ez mintha az összes kritika szintézise is lett volna egyben. Még abban is egyetértés uralkodott a sajtóban, hogy a különféle egyenetlenségeket, kisebb hibákat is el lehet nézni ezúttal, mert maga a produkció összességében megérdemli a jóindulatot: „Ehelyett inkább együtt örülünk a film alkotóival a sikernek. Elsősorban annak, hogy valóban alkotóknak bizonyultak” – írta Jovánovics Miklós a Népszabadságban.
De lássuk a részletes méltatásokat, kezdve a forgatókönyvvel: „Thurzó nem csupán megértette Mikszáth lazának tetsző, mégis félelmetes logikájú szerkesztésmódját, hanem tovább tömörítve, az író szavával és szellemében átrendezve, erősítette lényegi vonásait anélkül, hogy a korfestés színei megsápadtak, a bőven bugyogó meseforrás kiszikkadt volna” – írta Lehotay-Horváth György a Tükörben. Vilcsek Anna azoknak üzent, akiknek nem volt színes tévéjük (vagyis majdnem mindenkinek): „A fekete város egyike a kevés játékfilmnek, amelynek láttán sajnáltuk a nézőket, hogy nem élvezhetik eredetiben Czabarka György képeinek Brueghelre emlékeztető színpompáját, a téli Lőcse főterén tolongó nép színes foltjait, a kivilágított városháza teljes pompáját, a tündéri vidék szinte belélegezhető színdús szépségét.” Bélley Pál a Magyar Hírlapban leginkább a rendezőt dicsérte:
Közhely, hogy a jó forgatókönyv csupán első lépcsőfoka a sikernek, a többi a rendezőn áll. Zsurzs munkájának legjellemzőbb jegye a harmónia. A színészválasztástól a kísérőzenéig minden tökéletes egyensúlyba került. Ennek eredménye pedig az az egységes, hiteles atmoszféra, amely a film minden részéből és részletéből árad.
Jutott a dicséretből azért bőven a színészeknek is: „Bessenyei Ferenc Görgey Pálja telitalálat. Tragikus hős, aki a kor hibáit sűrítve jelképezi, gyanakvása, magányossága, elvakultsága egy megye életét mérgezi meg, de aki mégis fejjel magasodik ki kisszerű környezetéből, s ostoba életéért hősi megadással fogadja a méltatlan halált” – írta Gáll István a Film Színház Muzsikában. Pécsi Sándornak is elnézték, hogy „nem egészen azt játssza, illetve harsányabban játssza azt, akit a regényben olvastunk, de oly aranyosan teszi, amit tesz, hogy a nézők szívükbe fogadják”, míg ugyancsak Gáll külön kiemelte, hogy Avar István új szerepkörben, intrikusként mutatkozott be, és sok volt a kiemelni való alakítás: „Egynemű, szép alakítás Egri Istváné, Némethy Ferencé, Nagy Gáboré, az egymást váltó főbírók személyében. Venczel Vera Rozálija hamvas pasztellkép, Kiss Manyi Matildja remekmívű karikatúra.”
Tényleg lelőtték a vizslát?
A siker az egyes színészek, különösen a fiatalok karrierjét is jótékonyan befolyásolta: Venczel Vera már addig is az ország egyik kedvenc színésznője volt a Várkonyi Zoltán-féle történelmi filmekben nyújtott alakításainak köszönhetően, és Rozáliként ez a népszerűség csak fokozódott. Nagy Gábor viszont ennek a sorozatnak köszönhetően robbant be és lett pillanatok alatt országosan ismert színész, akárcsak Oszter Sándor pár hónappal korábban Rózsa Sándorként.
Mentem az utcán, megálltak, vihogva utánam néztek a tizenéves lányok. Felszálltam a buszra Zuglóban, ahol lakom, s autogramot kértek. Először feszélyezett, zavarba hozott, hogy néznek, aztán megszoktam. A leveleket is. Csak az bosszant, hogy néhányan valósággal a tulajdonuknak tekintenek: öngyilkossággal fenyegetőznek, ha nem találkozhatnak velem, vagy ha nem fogadom el a születésnapi vacsorára szóló meghívást
– mesélt a hírnév árnyoldalairól a színész a Magyar Ifjúságban. Egy másik cikk kétezer levélről tudott, amit a fiatal színésznek küldtek, míg „egy lánykollégium 68 növendéke a tévésorozat utolsó része előtt levélben figyelmeztette: nehogy kivégeztesse Görgey Pált, mert az nem más, mint Rozáli édesapja.”
Még viccesebb sztorit írt meg a valóság és a fikció síkjának összecsúszásáról a Délmagyarország. Eszerint a sorozat első két része után többen is megkeresték Zsurzs Évát, hogy valóban megölte-e a Kramler bírót játszó Egri István Fitykét, Görgey Pál szép magyar vizsláját? Nekik a rendezőnek el kellett mesélnie, hogy a Fitykét alakító kutya ugyanolyan színész volt, mint Bessenyei Ferenc vagy Egri István, és az idomára parancsszavára mindent megtesznek: „Annál a bizonyos vadászati jelenetnél a rendező úgy tervezte, hogy a kutyát elaltatják. Fityke egészséges szervezete azonban semmiféle altatóra nem reagált, a gazda parancsára azonban elvágódott a hóban. A vágóasztalon pedig olyan élethűen sikerült összeállítani a jelenetet, hogy valóban úgy érezte a néző, hogy a lőcsei főbíró halálra sebezte a vizslát” – írta a Csongrád megyei napilap.
Ahogy például A Tenkes kapitányának, úgy A fekete városnak is elkészült pár hónappal a bemutatása után a mozifilmes verziója is: „A tévé sorozatának volt olyan visszhangja is, hogy sokan együtt szeretnék látni az egészet. Ez az igény indította a MOKÉP-et arra, hogy A fekete várost mozifilm formájában is műsorra tűzze” – mondta Zsurzs Éva a Magyar Hírlapnak 1972 novemberében. A sorozatot aztán szokás szerint sikerrel mutatták be több szocialista országban is, Zsurzs Éva pedig négy évvel később egy újabb Mikszáth-művel, a Beszterce ostromával is megpróbálkozott: „Nem a régi siker iránti vágy sugallta, hogy ismét egy Mikszáth-műhöz nyúljak. A Beszterce ostroma filmre vitelét régebben tervezem” – mondta a Hétfői Híreknek, de a háromrészes tévéfilm nem volt, nem is lehetett A fekete városhoz hasonló közönségsiker, és ugyanez igaz volt az 1984-ben bemutatott újabb Mikszáth-tévéváltozatra, a Különös házasságra is. Nem véletlenül írta Boda István az Alföldben 1985-ben: „Rózsa Sándor ha nem is volt a legsikeresebb, annak tanulságait-tapasztalatait hasznosítva a honi tévézés is egyre eredményesebben birkózott meg a feladattal. S ebben Zsurzs Évának mindenképpen meghatározó szerepe van. Az első s a mindjárt olyan nagy sikerű bemutatkozás, mint A fekete város, nemcsak perdöntő volt, de hosszú időre meg is szabta az adaptáció igényét. Tehát azt, hogy a másik műfajt – a könyvet – hogyan és miként kell érvényre juttatni.”
A fekete városról épp ezért mai szemmel se nagyon lehet egyebet mondani, noha maga Zsurzs Éva mondta egyszer, hogy „tudom, hogy a filmek legnagyobb ellensége az idő: átlagosan 15-20 év alatt elavul a rendezői, a színészi stílus”. Ez alól nyilván nem kivétel A fekete város sem: a színészi játék néha túlzottan teátrálisnak tűnhet, a film ritmusa is más, mint amihez a mai sorozatok nézői szoktak, és még biztosan lehet találni egyéb különbségeket, de így is simán érthető, miért olyan népszerű a sorozat a mai napig. Ebben persze a legnagyobb szerepe Mikszáthnak van, aki tucatnyi hús-vér karaktert formált meg a regényében, a sorozat alkotói pedig a szükségszerű változtatásokkal együtt is úgy tudták feleleveníteni őket, hogy az működött a tévében is. „Az eredeti regény − bármilyen furcsán hangzik −, olyan, mintha azt Mikszáth egyenesen televíziós sorozat számára írta volna. A mű szerkezetileg úgy épül fel, hogy a fő cselekményvonal szinte fejezetenként csattanóra kihegyezett történetekbe torkollik. Ezek, mint a láncszemek, pontosan egymásba illeszkednek” − mondta Zsurzs Éva a könyvről, és ez alapján még úgy is tűnhetne, hogy nem is volt annyira nehéz dolguk. Pedig számos ellenpélda mutatja, hogy nagyon is.
(A régi magyar sorozatok cikksorozat többi része itt érhető el.)
