Az Ukrajna ellen indított orosz háború kitörésekor a lengyel ellenzék azonnal felsorakozott a kormány mellé, sőt az ellenzéki vezetésű Varsó már a kormány előtt elkezdte megszervezni a keletről érkezett menekültek befogadását. Verseny inkább az „ukránpártiságban” van ellenzék és kormány között, vita pedig legfeljebb akkor alakul ki, amikor esetleg az egyik fél vádolja azzal a másikat, hogy együttműködni próbált az oroszokkal.
Két nagy jobboldali erő fog össze
Ehhez tudni kell, hogy Lengyelországban két nagy jobboldali tömörülés határozza meg a politikai életet, és a történelemszemléletük is hasonló. Az egyik az illiberalizmus felé hajló legnagyobb kormánypárt, a 35-38 százalékos népszerűségű Jog és Igazságosság (PiS), Jaroslaw Kaczynski miniszterelnök-helyettes vezetésével. A másik a szintén jobboldali, de ellenzéki, a PiS-nél sokkal liberálisabb Polgári Platform (PO). Az utóbbit a választók 25-28 százaléka támogatja. A PO-t Donald Tusk exkormányfő irányítja, és a varsói polgármester, Rafal Trzaskowski is e párt politikusa. Tusk, aki az Európai Tanács és az Európai Néppárt elnöke is volt, az Ukrajna elleni orosz invázió utáni napokban bejelentette: támogatják a kormányt az ország biztonságának erősítésében. Most a nemzeti egység ideje jött el, nem a politikai vitáké – mondta a legnagyobb ellenzéki párt vezére.
Ám Tusk kérte azt is, hogy a PiS azon emberei, akik eddig a Kremllel szimpatizáló európai jobboldali vezetőkkel szövetkeztek, „orientálódjanak újra”, mert ez immár biztonsági kérdés. Arra szólította fel a PiS politikusait: fejezzék be a flörtölést az Európa-ellenes Kreml-szimpatizánsokkal, akik közül kiemelte Orbán Viktort. Tusk szerint a magyar kormányfőt
Putyin arra használja, hogy felbomlassza az EU-t.
A nemzeti konszenzus tehát Lengyelországban majdnem teljes: csak a szélsőjobboldalon vannak ukránellenes hangok. Ők nagyjából pár százalékos támogatottságot élveznek, és véleményük legfeljebb a kommentszekciókban feltűnő.
Magyarországon ezzel szemben részben még az áprilisi választások eredményére is kihatott, hogy a kormánypropagandának sikerült elhitetnie a szavazók egy részével, hogy az ellenzék „háborút akar”, de legalábbis belesodorná a háborúba hazánkat. Szintén különbség, hogy Lengyelországban az orosz háborús propagandát nem veszik át a legfontosabb médiumok, miközben Magyarországon a kormányhoz húzó média egy része „megértőbb” az orosz agresszióval.
Varsó tehát egyértelműen az ukránok mellé állt a háború kitörésekor, és egyértelműen Ukrajna egyik legfőbb támogatója az EU-ban és a NATO-ban, miközben a magyar kormány az EU-n belül jelenleg talán a leginkább „megengedő” az orosz szempontokkal. Egy varsói lap, a Rzeczpospolita főszerkesztő-helyettese március elején azt írta, hogy Orbán Viktor „rozsdás késsel szúrja hátba Lengyelországot”, és az orosz érdekek képviselője térségünkben.
Orbán Putyin mögött, Varsó Orbán mögött?
A Fidesz közben igyekszik a magyar-lengyel kapcsolatok romlását palástolni, az új miniszterek eskütétele napján, kedden a párt fontosnak tartotta jelezni, hogy Mateusz Morawiecki lengyel miniszterelnök gratulált Orbánnak újbóli megválasztása alkalmából. A PiS politikusaként Morawiecki márciusban is tett gesztusokat: igyekezett a lengyel közvélemény előtt védeni Magyarországot, miszerint Budapest is megszavazott (akkor még) minden Oroszországgal szembeni szankciót. Ezt minősítette márciusban a Rzeczpospolita a „hulla bepúderezésének”.
Azóta – látszólag – egyértelműbbé vált a magyar és a lengyel álláspont közti különbség. Varsó a napokban mondta fel az orosz gáz továbbításáról szóló egyezményt Moszkvával arra hivatkozva, hogy a Kreml leállította a lengyeleknek szóló szállításokat, miután Varsó nem akart rubelben fizetni a gázért. Erre az orosz elnöki szóvivő úgy reagált, hogy a lengyel álláspont „az őrülettel határos”.
Ezzel szemben Orbán még a napirendre vételét sem támogatja a hatodik szankciós csomagnak, az oroszok elleni olajembargónak a következő EU-csúcson. Másfelől a Rzeczpospolita, amely márciusban még Lengyelország hátba szúrásáról írt, most azt taglalta, hogy Orbán azért ellenezheti nyugodtan az EU-s szankciós csomagot, mert a lengyelek támogatják őt. Az „Orbán Putyin mellett, Lengyelország Orbán mellett” főcímmel megjelent cikk idézi a German Marshall Fund szakértőjét, Hegedűs Dánielt, aki szerint Orbán „tudja, hogy Varsó sosem fog ellene szavazni”. Ugyanis hiába állnak ellentétes oldalon az orosz-ukrán kérdésben, amikor a hetes cikkelyről, az EU-s szavazati jogok esetleges felfüggesztéséről van szó, egymást védi Varsó és Budapest.
Valószínűleg ezért volt fontos a magyar kormánynak is, hogy a frissen hivatalba lépett államfő, Novák Katalin első külföldi látogatását Varsóban bonyolította le. Előtte lengyelül posztolt a Twitteren, elítélte az orosz beavatkozást, és igyekezett más gesztusokkal is békíteni a lengyeleket. Ezzel menteni próbálta a menthetőt, és némi sikert ezzel el is ért.
A lengyel-orosz viszony eközben mélypontra süllyedt, legalábbis a nyilatkozatok szintjén. Az orosz állami tévében egyre jobban és egyre gyakrabban szidják Varsót, ráadásul az Állami Duma, az orosz parlament alsóházának egyik bizottsági elnöke, Oleg Morozov azt javasolta, hogy vegyék fel az Ukrajna utáni első helyre Varsót azon a listán, amelyen a „nácitlanításra” váró államok szerepelnek.
Véres történelmi örökség
A lengyel-orosz viszony hagyományosan rossz. Lengyelország háromszori felosztásában – 1772 és 1795 között – mindannyiszor részt vett Oroszország, a mai Ukrajna és Belarusz egyes területei is ekkor kerültek orosz fennhatóság alá. Végül Lengyelországot (illetve a lengyel-litván államszövetséget) 1795-ben teljesen letörölték a térképről az oroszok, a poroszok és az osztrákok. Ezután a 19. században több lengyel felkelést is levertek a cári csapatok, majd az első világháború után újra a térképre felkerült Lengyelország függetlenségét a Vörös Hadsereggel szemben Józef Pilsudski tábornok, későbbi marsall és államelnök vezetésével védték meg 1920-ban.
Sztálin és Hitler 1939-ben gyakorlatilag újra felosztotta Lengyelországot. A Molotov-Ribbentrop-paktum lényege az volt, hogy az 1939. szeptember 1-jei német invázió után a Szovjetunió hátba támadta Lengyelországot, és annak keleti részét megszállta. Az ezután szovjet fogságba esett lengyel tisztek jelentős részét Sztálin végeztette ki Katynban. A felelősséget próbálta ugyan később a németekre hárítani, de mára bebizonyosodott a szovjet gyilkolás.
A II. világháború után újra a térképre helyezett, de a korábbinál „nyugatabbra tolt” (így ukrán és fehérorosz területeitől megfosztott) Lengyelország egy gigantikus, sokmillió embert érintő sztálini lakosságcserével jött létre. A keleti, belorussziai és ukrajnai lengyeleket, akik a Szovjetunióba bekebelezett területeken éltek, 1945 után a Németországtól Lengyelországhoz csatolt nyugati régiókba, Sziléziába, továbbá Szczecin és Poznan környékére telepítették át.
A varsói politikát nem véletlenül határozza meg tehát az oroszokkal való szembenállás, és ez nem csak az Ukrajna ellen indított putyini háború idején mutatkozott meg. Ennek oka egy orosz elemző szerint éppen a lengyel és az orosz történelmi beidegződések hasonlósága. Az, hogy
Erről még tavaly nyáron írt Makszim Szamokurov, a Carnegie Moscow Center munkatársa. Szerinte a lengyel társadalom nem tudja elfogadni a II. világháború orosz értelmezését, és fordítva is így van ez. Ráadásul Varsó és Moszkva egymás iránti bizalmatlanságát nem lehet a történelmi kontextus nélkül megérteni.
Szamokurov szerint 2021 júniusában Putyin orosz elnök és a volt lengyel külügyminiszter, Radoslaw Sikorski kölcsönösen vádolták a másik felet, amikor nyílt leveleket írva emlékeztek a Szovjetunió 1941-es német megtámadásának nyolcvanadik évfordulójára. Ám az orosz elemző szerint Donald Tusk miniszterelnöksége idején, tíz évvel korábban (2009 és 2011 között), ugyanezek a politikusok még egészen más hangnemben próbáltak kiegyezni. Putyin akkor a lengyel néphez írt nyílt levelet, elítélte a Molotov-Ribbentrop-paktumot, és csatlakozott Tuskhoz egy ünnepségen, ahol a katyni lengyel áldozatokról, a szovjetek által lemészárolt lengyel tisztekről emlékeztek meg.
Negatív fordulat a lengyel-orosz viszonyban
A törést egy 2010. áprilisi tragédia jelentette, amikor az akkori lengyel elnök, Lech Kaczynski repülőgépe majdnem száz magasrangú lengyel tisztségviselővel együtt lezuhant az oroszországi Szmolenszk környékén. Kaczynskiék a katyni mészárlásra való emlékezés miatt utaztak Oroszországba. Ezután a lengyel konzervatívok győztek a választásokon (azóta meghatározó a varsói politikában Lech Kaczynski ikertestvére, Jaroslaw) és közben az orosz politika is egyre keményvonalasabbá vált, ami visszavetette a lengyel-orosz megbékélést.
Szamokurov szerint az áldozatisággal viszont nem fér össze, hogy a lengyelek egy része a második világháború alatt bűnöket is elkövethetett. Így nem véletlen szerinte az a 2018-as törvény, amely hároméves büntetést helyez kilátásba azok számára, akik nyilvánosan azzal vádolnak lengyeleket, hogy közreműködtek a holokausztban. Később törvényt „felvizezték”, a nemzetközi tiltakozás hatására.
A szakértő szerint Oroszországban hasonlóan formálódik a nemzeti identitás. Bár ott a győzelmi tudat is fontos, az oroszok 90 százaléka büszke arra, hogy megnyerték a II. világháborút, a győzelem kultusza Oroszországban is párosul az áldozatisággal: a győzelmet ugyanis nagy áron érték el.
Ezért hasonló Szamokurov szerint a lengyel és az orosz történelemszemlélet: mindenkiétől eltérő, különleges elbánást akar mindkét nemzet a világ más részétől. Az oroszok is szentségtörésnek tekintik, ha a háború idején elkövetett bűneikkel próbálná szembesíteni őket valaki. Így az orosz jogszabályok, amelyek a veteránok gyalázását büntetik, hasonló gyökerűek, mint a lengyel törvények, amelyek a második világháború idején élt lengyelek emlékét igyekeznek „megóvni”. Szamokurov szerint persze a Kreml ezt a maga javára igyekszik kihasználni, például az oroszországi ellenzék megtörésére.
A szakértő 2021-es írása szerint a két nemzetnek túl kellene lépnie kölcsönös sérelmein, ráadásul a történelemnek nem lenne szabad egyedüliként befolyásolnia a két ország viszonyát. Példaként említette Magyarországot és Szerbiát, amelyekkel szintén vannak nézeteltérései Oroszországnak (itt a II. világháború értelmezésére utalt), azonban Oroszország e két országgal nem a történelemről vitatkozik, hanem kölcsönös előnyökkel járó projekteket valósít meg – írja Szamokurov.
Prométheizmus – az ukránbarát lengyel külpolitika kulcseleme
A Berliner Zeitungban egy német elemző, Stephan Stach is a lengyel kormánypárt történelmi beidegződéseit elemezte a napokban. Lengyelországban szerinte – ellentétben Franciaországgal, Németországgal vagy Magyarországgal – marginális helyzetben vannak az oroszbarát erők, és ez elsősorban a legnagyobb varsói kormánypárton múlik. A PiS ugyanis a két világháború közti lengyel jobboldalnak, a „nemzeti demokratáknak” a hagyományait csak részben vette át. Ők ugyanis német- és ukránellenesek, illetve oroszbarátok voltak. A mai kormánypárt azonban válogatott a tradíciók között, egyfajta ideológiai katyvaszt „főzött össze”, és a jobboldali hagyományból döntően a németellenes élt tartotta meg.
A Kaczynski-féle Jog és Igazságosság a keleti politikában pedig egy eleve baloldali nézetrendszert vett át, ami megmagyarázza oroszellenes, illetve ukránpárti jelenlegi álláspontját. Ez a koncepció az 1920-as évek terméke volt: az úgynevezett prométheizmusról van szó, amely most reneszánszát éli. Ez immunizálta Stach szerint a PiS-t a putyinista befolyással szemben, de az eszme a liberálisok között is népszerű – így a szintén jobboldali PO számára sem elfogadhatatlan.
A prométheizmus eredetileg Lengyelország függetlenségét volt hivatott védeni az orosz, illetve a szovjet imperializmussal szemben. Alapötlete az volt, hogy Varsó – egyfajta Prométheuszként – a szabadság fáklyáját hordozza Kelet-Európában, a Kaukázusban, sőt Közép-Ázsiában is, ahol a szovjet imperializmus elnyomta az ott élő nem orosz népeket. E népekhez Varsó vinné el a szabadság fáklyáját. A két világháború között ez azt jelentette, hogy a szovjetek emigrációba kényszerített ellenfeleit Varsó támogatta, és igyekezett egy szovjetellenes szövetségbe tömöríteni őket. A segítségükkel a Szovjetunióról leválasztott, független államoknak kellett volna létrejönniük, így
Ennek a nézetnek a fő képviselője és „mozgatója” a szocialista teoretikus, Tadeusz Holowko volt, aki a lengyel állam újraalapítójának, Pilsudski marsallnak volt a bizalmasa. Holowko kezdeményezte Párizsban 1925-ben a Le Promethée nevű szervezet megalakítását, amely a különböző emigráns nacionalista szerveződéseket fogta volna össze. Miután Pilsudski államcsínyt hajtott végre Lengyelországban 1926-ban, a prométheizmus befolyásos támogatókra tett szert a lengyel kormányban és a titkosszolgálatokban.
Az eszmetörténeti részletekbe jobban nem bonyolódunk bele, így a jobboldal kezdeti idegenkedését, majd a gondolattal való fokozatos megbarátkozását sem részletezzük, és inkább ugrunk egy nagyot időben: Stach szerint a jobboldal azután tudta Ukrajnára nézve is elfogadni a prométheizmust, amikor Nyugat-Ukrajnában a háborúk, népirtások, illetve népességcserék nyomán nagyjából homogén ukrán lakosság alakult ki. Így a lengyel-ukrán viszony is fokozatosan javult 1989 óta (az első világháború után és a második világháborúban súlyos, véres konfliktusok jellemezték ezt az együttélést is a mai Ukrajna nyugati területein).
A prométheizmust így a PiS első kormányzása idején Pawel Kowal erősítette fel. Ő 2006 és 2007 között történészként került a varsói külügyminisztériumba államtitkárnak. Elképzelései ekkor még sokszor ütköztek egy másik jobboldali kormánypárt nézeteivel, az azóta már letűnt, radikális Lengyel Családok Ligájának oroszbarát álláspontjával. Ám már a 2000-es évek elején is a PiS prométheista gondolatai látszottak győzedelmeskedni a lengyel jobboldalon. Ez nyilvánult meg Lech Kaczynski akkori lengyel elnök 2008-as tbiliszi szimpátialátogatásakor, amikor a lengyel, az ukrán és a balti államfők mentek el az Oroszországgal éppen háborúzó Grúzia (Georgia) fővárosába. Ez a szolidaritási látogatás ismétlődött meg nemrég, amikor a lengyel, a cseh és a szlovén kormányfők 2022-ben a háborús Kijevben keresték fel Zelenszkij elnököt.
A modern prométheizmus azonban már egy kicsit mást jelent, mint az 1920-as években. Jelenleg a nagyhatalmi befolyási zónákkal szemben fogalmazódik meg elsősorban, illetve a kisebb népek szuverenitására koncentrál. A PiS tehát emiatt sem fogékony a putyini „revansista” propagandára, amely annyi nacionalista és szélsőjobboldali mozgalomra hat Európában – véli Stach, aki szerint ez a fő különbség a magyar Fidesz és a lengyel Jog és Igazságosság között, jóllehet mindkét párt gyökerei az 1980-as évek antikommunista mozgalmaira vezethetők vissza.
A prométheizmus nem az egyetlen ideológia, illetve koncepció, amely a lengyel jobboldalra hat. A 24.hu-n is írtunk már arról, hogy a Genfben dolgozó indiai szakértő, Suddha Chakravartti szerint a lengyel geopolitikai ambíciók újjáéledtek, és alapvetően két nézetrendszer határozza meg a PiS külpolitikáját. Mindkettő a két világháború között az országot irányító Pilsudski uralmának idejére vezethető vissza. A prométheizmusnál láttuk már ezt, de Chakravartti szerint ugyanez igaz az Intermarium (Tengerköz) elképzelésére, amely elvben a lengyel-litván államszövetségre utal, mely Európa egyik legnagyobb területű állama volt évszázadokkal ezelőtt a Balti- és a Fekete-tenger közt. Ma már azonban az Intermarium nem lengyel-litván összefogást jelent, hanem a közép-kelet-európai, a balti és a balkáni térség nem-orosz és nem-német államai közötti együttműködést. Ezt fejezi ki a lengyel és horvát ötletre alapozó Három Tenger Kezdeményezés. Ebben 12 balti, balkáni és közép-kelet-európai állam vesz részt a Németország és Oroszország közötti térségből. Chakravartti szerint a „prométheista” felfogás mára összekapcsolódik az Intermarium gondolatával. így miközben a prométheizmus a Szovjetunió dezintegrációját célozta a két háború közt, addig most ez úgy fordítható le a lengyel közgondolkodásban, hogy
