Borzalmas családi tragédia, fia négy évvel ezelőtti, kampány közbeni halála után nyerte meg a választásokat 2015-ben Juha Sipilä, aki ezt követően egy cikluson át, 2019-ig vezette a finn koalíciós kormányt. S nem is akárhogy: botrányt botrányra halmozva, 102 éve nem látott történelmi vereségbe sodorta az általa 2012 óta irányított Finn Centrumpártot (Suomen Keskusta, röviden: Keskusta). Elsőből a negyedik helyre estek vissza emiatt a pár napja tartott 2019-es választásokon. A jobbközép kormány ezzel megbukott, azonban, mint majd látni fogjuk, Finnországban nem eszik olyan forrón a kását.
Így például a Centrumpárt sem biztos, hogy kizuhan majd a kormányból, csupán Sipilä sorsa pecsételődött meg a politikában. Sőt éppen bukása eredményezheti azt, hogy a többi párt majd ismét beveszi a kormányozó koalícióba a Keskustát.
Finnország egykor legnagyobb jövedelmű embere, aki egy adott időpontban állítólag 120 cég vezetőségi tagja volt egyszerre, számos összeférhetetlenségi botrányba keveredett. A finn Donald Trumpnak is mondhatnánk Sipilät, ha csak cégei és az állam kapcsolatát vizsgálnánk. Sipilä volt például az első kormányfő, aki résztulajdonosként állami tulajdonú vállalatban is érdekelt volt. Szintén botrányok voltak amiatt, hogy cége kormányfősége idején Indiában nagy üzleteket kötött, és politikai ellenfelei szerint ezért ő is lobbizott, jóllehet Sipilä ezt tagadta.
De Trumphoz hasonló populistának Finnországban nem az eddigi miniszterelnök, hanem korábbi kormányzótársai, az Igaz Finnek (Perussuomalaiset) minősülnek. Az Igaz Finnekről korábban el lehetett mondani, hogy „nem is olyan veszélyesek”, ám a mérsékelt irányzat megbukott a populistáknál 2017-ben, és azóta valóban radikalizálódtak nézeteik.
Az Igaz Finnekkel – amíg a mérsékeltek irányították ezt a pártot – együtt kormányzott 2015 és 2017 között Sipilä, illetve a Keskusta és a jobbközép Nemzeti Koalíció elnevezésű párt. Ám mint már említettük, a radikálisoknál megbukott az addigi pártelnök és külügyminiszter, Timo Soini. A Centrumpárt és a Nemzeti Koalíció ezek után nem akart tovább kormányozni a Perussuomalaisettel, így a populisták kettéváltak, és a mérsékelt Soini vezetésével egy frakciójuk bennmaradt a kormányban.
Az Igaz Finnek élére 2017-ben került új pártelnök, a nacionalista, bevándorlóellenes és időnként „antidzsihadista” Jussi Halla-aho pedig kizáratta a külügyminiszteri posztját megtartó, de a pártelnökségről leköszönt Soinit. Az utóbbi hiába alapított új jobboldali pártot, ez most csúnyán leszerepelt a választásokon: egyetlen mandátumot sem szerzett politikai tömörülése, míg Halla-ahoék eggyel növelték az Igaz Finnek mandátumainak számát 2015-höz képest.
A friss választási eredmények szerint egyébként a szociáldemokraták negyven, az Igaz Finnek 39, a jobbközép Nemzeti Koalíció 38 mandátumhoz jut a parlamentben. Az eddigi legnagyobb párt, a Centrumpárt 31 mandátumot szerzett, a Zöldek húszat, a Baloldali Szövetség pedig tizenhatot. A szocdemek hat, a Zöldek öt, a Baloldali Szövetség pedig négy új mandátumot nyertek, ehhez képest a nemzetközi sajtó tele volt olyan hírekkel, hogy a mindössze egyetlen új parlamenti helyet szerző Igaz Finnek „áttörtek”. Valójában a baloldali pártok 15 új mandátumot nyertek, a Nemzeti Koalíció és az Igaz Finnek egy-egy pluszhelyével szemben. A Centrumpárt viszont tényleg összeomlott: 18 mandátumot vesztett.
Az Igaz Finnek ellenzékbe kerültek 2017-ben, ezt használták ki és szerezték meg most a második helyet a pár nappal ezelőtti választásokon. Ez a 17,5 százalékos eredmény egyébként rosszabb a 2011-es 19 százalékuknál, tehát áttörésről ebben az értelemben sem lehet az esetükben beszélni. Ráadásul a párt csütörtökön éppen amiatt fanyalgott a honlapján, hogy a többi párt már a választások előtt megállapodott abban, hogy nem fognak össze velük.
Ez valóban így van, a most győztes szociáldemokraták vezetője, Antti Rinne már beszélt arról közvetlenül a szavazás után is, hogy öt párt vezetői is elhatárolódnak a bevándorlóellenességéről és populizmusáról ismert Igaz Finnektől. A Perussuomalaiset weblapja szerint ezért most a szélsőségesek az Európai Parlament közelgő választására készülnek, és immár az a céljuk, hogy legyőzzék a mostani voksolást minimálisan, 17,7 százalékkal nyerő szociáldemokratákat. És ismét megelőzzék a jobboldali Nemzeti Koalíció pártját is, amely most 17 százalékot szerzett.
A Perussuomalaiset áttörését korlátozza egy érdekes jelenség: Finnországban a lutheránus egyház aktív abban, hogy az oda érkező bevándorlókat áttérítse protestáns hitre. Hiába tehát Halla-aho „antidzsihadizmusa”, a politikai iszlám elleni radikális fellépése, Finnországban nem ez vezet eredményre. Hanem inkább az, hogy egyrészt nyelvtanfolyamok, másrészt szakképzések állnak a frissen érkezettek rendelkezésére. Ezen felül pedig a lutheránus egyház révén az elmúlt időszakban háromezer muszlim tért át protestáns hitre. Ezzel a Magyarországon elterjedt tévhit is cáfolható, hogy az iszlámot követő migránsok nem téríthetők keresztény hitre. Egyébként korábban a 24.hu-n beszámoltunk arról, hogy Bécsben sem ritkák a kereszténységet felvevő konvertiták.
Sipilä népszerűségét nemcsak az üzleti érdekeltségei körüli botrányok tépázták meg. Kormányzása alatt a szociális szférában hatalmas feszültségek gyülemlettek fel az északi országban, erről beszámoltunk abban a cikkünkben is, amelyben az alapjövedelem kísérletének megbukásáról írtunk.
Egészen pontosabban arról számoltunk be, hogy a jobbközép kormánykoalíció gyakorlatilag megfúrta a kísérletet, menet közben módosította a feltételeket, miután a kabinet átalakult 2017-ben, így valójában nem is feltétlenül az alapjövedelmet tesztelték, hanem csak azt, hogy a tartós munkanélkülieket befolyásolja-e, ha kapnak egy bizonyos összeget alanyi jogon. (Mint kiderült, nem nagyon, de a lényeg nem is ez volt, hanem, hogy a finn szociális szféra szakértői és a kormány vezetői között a viszony rendkívül feszültté vált.)
Mindemellett a szociális szféra más területein, például az idősgondozásban is botrányok törtek ki. Ráadásul a kabinet igyekezett általános jellegű megszorításokat végrehajtani, az oktatásra sem fordított nagy figyelmet, jóllehet ez Finnország egyik legversenyképesebb ágazata volt mindig is. Minthogy az ország régi hagyománya az egyenlőségre törekvés – a három skandináv államhoz, Svédországhoz, Dániához és Norvégiához hasonlóan –, és ezt a tradíciót is igyekezett megtörni a Sipilä-kormány, így nem véletlen, hogy nagyot bukott most a Centrumpárt. Az elégedetlenkedők protestszavazatait most több másik párt gyűjtötte be: a szociális igazságosságot hangsúlyozó szociáldemokraták, a baloldali környezetvédő Zöldek, a Baloldali Szövetség és – náluk sokkal kisebb mértékben – a jobboldali populista Igaz Finnek.
A szocdemek a 200 tagú Eduskuntában (parlamentben) negyven mandátumot szereztek, és 16 év után először állíthatnak majd valószínűleg miniszterelnök-jelöltet, méghozzá egy igen széles koalíciót irányítva. A helyzet így nem hasonlítható a svédhez, ahol nemcsak a szélsőséges pártot közösítik ki a többiek, hanem a hagyományos pártok között is nagyok az ellentétek. Finnországban viszont a konszenzusos hatalomgyakorlásnak és kormányzásnak óriási tradíciói vannak.
Így Sipilä távozása után akár még a Centrumpárt is bekerülhet a kabinetbe. A finn helyzetről érdekes képet ad a politológus-történész Heino Nyyssönen, akinek könyve nemrégiben jelent meg magyarul. A demokrácia lebontása Magyarországon című kötet elvileg az Orbán-kormányzásról szól 2010 óta, de megjegyzéseiből és összehasonlításaiból a finn politikai rendszerre is következtethetünk.
Így Nyssönen – akivel korábban már készítettünk interjút – hangsúlyozza, hogy egyetemi tanárként diákjai között folyamatosan érzékeli, hogy a korábban szinte szitokszóként használt nacionalizmus jelentése megváltozni látszik Finnországban, s már messze nem annyira negatív a jelentéstartalma, mint korábban. Mindez az Igaz Finnek kezére játszik – tehetjük hozzá, amikor nacionalista és idegenellenes jelszavakat hangsúlyoznak, illetve egyfajta „baloldali populizmussal” is élnek. Így például több forrást követelnek a finn lakosságnak a bevándorlók támogatásával szemben.
Nyssönen szerint arról van szó – és itt nemzetközi tendenciákra hivatkozik –, hogy a radikális jobboldal nemcsak a bevándorlás terén, hanem a szociális szférában is gyorsabban észlelte a problémákat, és előbb is reagált rá, mint versenytársai. (Erről korábban irtunk az AfD német radikális párt Kelet-Németországban tapasztalt előretörésekor is, ahol szintén nemcsak az idegenellenesség volt a döntősikerben, hanem a „dolgozó emberek” érdekeinek felvállalása.)
Ugyanakkor a mostani választási eredményekből az is látható, a finneket nem tévesztették meg a jobboldali populizmus jelszavai, a protestszavazatok nagy része baloldali erőkhöz került. Nyyssönen érvelését tehát úgy foglalhatjuk össze, hogy a „globalizáció veszteseit” célozzák meg a gazdasági és szociális problémákat idegenellenességgel kombináló szélsőséges pártok Európa-szerte, de ehhez a mostani választás tapasztalatai alapján hozzátehetjük: Finnországban a baloldal is tudott reagálni a kihívásra, ha a szociáldemokraták nem is térek el egyedül akkora sikert, mint amit eredetileg reméltek.
Nyyssönen arra is magyarázatot ad, hogy miért fognak össze könnyen a látszólag jobb- és baloldali hagyományos pártok Finnországban. Szerinte ugyanis bár a hagyományos jobb- vagy baloldali felosztás szerint egymás totális ellenfelei lennének, a Baloldali Szövetség (Vasemmistoliitto) vagy a Nemzeti Koalíció egyaránt inkább liberális irányzatok. (A Baloldali Szövetség korábbi kommunistákat is tömörít, illetve olyan szervezetek örököse, amelyek a Finnországra gyakorolt szovjet befolyás idején voltak erősek, 1948 és 1990 között.)
A Centrumpártot viszont valójában az Igaz Finnek mérsékelt irányzatához hasonlóan (akik azóta kiváltak a Perussuomalaisetből) inkább konzervatív jobboldalinak tartja. Jóllehet a Centrumpárt amúgy az Európai Parlamentben a liberális ALDE-frakció tagja. Nyyssönen ezért megkülönböztet gazdasági és érték alapon meghatározható liberalizmust. A Baloldali Szövetség ebből a szempontból gazdasági liberális.
Nyyssönen ugyanakkor felhívja a figyelmet két finn történeti sajátosságra: egyrészt náluk egy kormányváltás rendszerint nem okoz „rendszerváltást”. Tehát nem történhet meg az, ami Magyarországon 1918 óta többször is előfordult: ha egy új kabinet került uralomra, igyekezett a meglévő politikai berendezkedést megváltoztatni. Szintén finn sajátosság a mérsékelt hangnem és a visszafogott vitakultúra, a politikailag sokkal korrektebb közbeszéd, így a finn választások bármilyen eredményt is hoznak, a konszenzusos demokrácia aligha módodul.
Kiemelt kép: Steffen Trumpf/dpa
