Mindig nyilvánvalóvá tettem a környezetemben, hogy soha nem vetetném el a magzatomat, aztán végigkövettem egyik barátnőm, Sára egy hetét hétfőtől vasárnapig (aki nevének megváltoztatását kérte, azonban nekem küldött üzenetei közzétételét engedélyezte), valamint meghallgattam olyan (szintén anonimitást kérő) nőket és férfiakat, akik az abortuszt választották, és elbizonytalanodtam, hogy minden helyzetben és pillanatban kitartanék-e amellett, amit eddig gondoltam, illetve ez mennyiben volna kizárólag az én döntésem.
Hétfő – Szívhang
„Még mindig nem jött meg. Az, hogy több mint egy hónapja késik, nem oké. Vettem két tesztet, mindkettő negatív, de holnap elmegyek nőgyógyászhoz. Az edzőtársaim szerint nem kell aggódnom, stressz, nem alvás, bármi oka lehet, két negatív teszttel kizárt, főleg spirál mellett, de rányom a hangulatomra. Mikor legutóbb nálam volt Máté, kérdeztem, mit tenne, ha terhes lennék. Azt mondta, hogy »leszarom, nekem ne legyen hozzá közöm. Ha megtartod, ha nem, engem hagyj ki belőle«.” (Sára)
Az első lépéseket Sára is tudta: néhány ezer forintos teszt egy drogériából, majd irány a rendelő. Ahogyan azt Dr. Závodszky Zsuzsanna szülész-nőgyógyász elmondta, hozzájuk 10–12 napos vérzéskimaradással érdemes elmenni, addig az általuk használt ultrahanggal és kitapintással sem tudják biztosan megállapítani a terhességet. Ha már több mint négyhetes a várandósság, és az anya szeretné megtartani a babát, akkor a területileg illetékes terhesgondozó meglátogatása következik, ha nem, akkor a magzat életjeleinek észlelése után kiállítják a papírt, hogy a páciens az abortusz mellett döntött. „A szívműködés megjelenése teszi biztossá, hogy egy élő, minimum 5–6 hetes terhesség van a szervezetben. Azzal nem értek egyet, hogy ezt a nőknek a saját fülükkel kellene hallaniuk. Nem ezért fogják megtartani a magzatot, így csak a pszichéjüket, a lelküket rongáljuk” – mondja az évtizedek óta praktizáló doktornő.
Ez az, amit talán a férfiak nem érthetnek; ez nem olyan egyszerű, hogy bemegyek, megkapom a papírt, kijövök. Te ott látod a magzatot, hallod a szívhangját
– ezt már a hatgyermekes Hanna osztja meg velem, aki huszonkét évesen szakította meg első terhességét.
„Szükség van a korrekt tájékoztatásra ahhoz, hogy reálisan láthassunk. Többek, akikkel találkoztunk, fel sem mérték, hogy nemcsak magukról, hanem egy emberéletről is döntést hoztak. Nem emiatt sérül a beavatkozásra készülő lelki békéje, hanem a gyermek életének elutasítása miatt. Ha valóban a szívhang meghallgatása okozná a mentális egészség megromlását, akkor korábban egyáltalán nem léteztek volna akár évtizedekig tartó posztabortusz tünetek” – ezt pedig Kovácsné Treer Mária válaszolja, mikor őt és férjét, Kovács Ferencet kérdezem többek között a 2022-ben meghozott törvényről. A katolikus hitű házaspár 2009 óta tart segítő hétvégéket olyan nőknek, akik természetes vagy művi vetélésen estek át, és úgy érzik, támogatásra van szükségük a továbblépéshez. Hannával is általuk vehettem fel a kapcsolatot, aki évekkel az abortusza után ment el a „Ne félj, nem ítéllek el!” lelkigyakorlatára. Mint Kovácsék mondják, minden magzatvesztés trauma, amelyet gyász kísér. Senki sem jókedvében választja ezt megoldásként, meggyőződésük, hogy testi és lelki presszió előzi meg a döntést – életének abban az időszakában a nő nem lát más kiutat, és elenyésző azok száma, akik erre pusztán fogamzásgátlásként tekintenének.
Kedd – Pecsét
„A spirál mögött van valami, ami pont úgy néz ki az ultrahangon, mint egy öthetes magzat. A doki azt mondta, hogy ez még bármit jelenthet, és elküldött vérvételre, holnaputánra kaptam időpontot. Rettegek, hogy az lesz a következő chatem Mátéval, hogy »utalj már 45 ezret abortuszra, köszike«” (Sára)
Ha bizonytalan a terhesség (mint Sára esetében), az orvos tovább küldheti a nőket hCG-vizsgálatra. A boltban kapható tesztek ugyanennek a hormonnak a jelenlétét érzékelik a vizeletben (amely néhány kivételtől eltekintve kizárólag állapotos nők szervezetében található meg kimutatható mennyiségben), míg a vérből vett mintából a terhesség egészséges fejlődését is meg tudják állapítani. Ha ez megvan, akkor egy újabb kör jön a nőgyógyásznál, aki pozitív eredmény esetén továbbirányítja az abortuszt fontolgató nőket a Családvédelmi Szolgálathoz (CSVSZ) – itt egy beszélgetés keretében papírforma szerint ismertetik a lehetőségeiket, és meghallgatják, milyen körülmények miatt döntenének a terhesség-megszakítás mellett.
Magdolna most 80 éves, négygyermekes édesanya négy unokával. Igaz, gyermekei közül csak kettő született élve. Az elsővel egyből a nászéjszakán esett teherbe, de elvetélt.
Egyből terhes lettem. Tudtam, mert nem jött meg a menstruációm. Aztán eltelt még egy hónap, és egyszer csak elkezdtem reggel vérezni. Kimentem a vécébe, és éreztem, hogy valami kiesett belőlem. De nem fájt, csak véreztem. Hazajött a férjem, hívta a körzeti orvost, aki beutalt a szülőotthonba. Akkor még békavizsgálatot csináltak – befecskendezték egy békába a vizeletemet, és ha kipetézett, az jelezte, hogy baba van. Nekem nem volt. Azt mondta a doktor úr, hogy semmi gond, de nagyon vékonyka vagyok, várjunk még ezzel. Most mondjam azt, hogy nem volt körülöttem senki, aki elmagyarázta volna, mit jelent terhesnek lenni, mit jelent elveszteni egy gyereket?
Magdolna negyedik gyermeke művi megszakítás miatt nem jöhetett világra. Erről később még lesz szó, most azonban evezzünk vissza napjainkhoz. Rebekával egy Facebook-csoporton keresztül vettem fel a kapcsolatot, másfél éve volt abortusza. „A családvédelmi szolgálatnál általános kérdéseket tettek fel: ki vagyok, hogy vagyok, mi történt. Elmondták, hogy ez kötelező sajnos, csak hallgassam végig, majd felolvasták, milyen lehetőségeim vannak, és mutatták, hol írjam alá.” Ő akkor volt húszéves, párja tizennyolc, fél éve voltak együtt. Egyszer szeretnének szülővé válni, de Rebekában egy pillanatig sem merült fel, hogy ennek eljött volna az ideje, így az egész folyamat talán egyetlen pozitívumaként azt élte meg, hogy a tanácsadáson nem helyezték nyomás alá.
Hanna viszont – aki részt vett a Kovács házaspár segítő hétvégéjén – több mint két évtized távlatából másként értékeli saját élményét: „Elmondtam a racionális érveket, hogy nem stabil a párkapcsolatom, akkor végeztem a főiskolán, egy hete volt új munkám, ahol ráadásul az állásinterjún falhoz állítottak, hogy ugye nem akarok még gyereket. Nekik ennyi elég volt, meg sem próbáltak befolyásolni.
Ez egy gépezet: bemész, pecsét, mehetsz, kész. Pedig utólag visszagondolva, ha valaki ott csak egyszer megpróbál az ellenkezőjéről meggyőzni, ha kapok bármilyen impulzust, segítséget, akármit… Egy apró momentum talán elég lett volna, hogy ne így történjen. Nem tudom.
Szerda – Műtét
„Nem bírom. Amint egyedül maradok, meghalok. Elkísérsz a holnapi vizsgálatra? Üvegből innám a vodkát, míg öntudatlan leszek. Egyáltalán mit kell ilyenkor csinálni? Mennyi időm van? Hova menjek? Ha nem vagyok terhes, akkor mi az az izé?” (Sára)
Treer Mária szerint a fizikai szövődményeken túl a lelki „mellékhatásokról” kevesen vesznek tudomást. Lelki gyakorlataikon ezeket próbálják kibeszéltetni a nőkből, az általuk elmesélt történeteket tanúságtételnek hívják – valaki úgy fogalmazott egy ilyen alkalommal, hogy a teste már nem vérzik, de a lelke még sír.
A huszonhárom éves Rebeka – aki ezt még úgy is traumaként élte meg, hogy a családja és a párja is mellette álltak – a következőket mesélte a kórházban töltött idejéről: „Bemész egy ilyen helyre, csak túl akarsz rajta esni. A doktor úr úgy bánt velem, mintha egy fiatal kis csitri lennék, mintha nem érezném ennek a súlyát; többször megkérdezték, hogyan lehettem ennyire felelőtlen. Semmi kedvességet vagy törődést nem kapsz, miközben egyébként is ostorozod magadat. Én alig éreztem valamit, viszont a mellettem fekvő tizenhat éves lány a szüleit hívta telefonon, hogy ő ezt nem bírja ki. Olyan keservesen sírt, hogy szóltam az ápolónőnek, hátha enyhítik a fájdalmát. Az ápoló bejött, ránézett, majd egy szó nélkül kisétált.”
Rebekához hasonlóan Hannánál is zavartalanul zajlott le a műtét:
Az a legdurvább, hogy itt egy olyan beavatkozásról van szó, aminél igazából fel sem fogod, mi zajlik. Még nem vagy abban a fázisban, hogy fizikailag látható legyen, nem érzel magadon semmit, nem fáj. Másnap felkelsz, és csúnya így fogalmazni, de mintha mi sem történt volna. Talán még lelkileg sem, mert az elején csak megkönnyebbülsz, hogy túl vagy rajta, és az élet megy tovább.
A beavatkozás idején még gyermektelen Hannával és Rebekával ellentétben Noémi már két kamaszfiú és egy hároméves lány édesanyja volt, mikor negyedszerre is állapotos lett, és úgy érezte, felelőtlenség lenne, ha nem szakítaná meg a terhességét.
„A Margit kórházban csinálták. Borzalmas volt. Betoltak abba a szarba, és úgy aludtam el, hogy folytak a könnyeim. A szobatársam mondta, hogy az abortusz után általában megkönnyebbülnek a nők, én pedig arra ébredtem, hogy zokogok.”
Férjével a kislányuk születése előtt épp külön éltek, ám felmelegítették az egymás iránti érzéseiket, és akkor megfogant a harmadik gyermekük. Noémi szülei ezt óriási hibának ítélték, kitagadással fenyegették őt, és abortuszra küldték a lányukat. Erre akkor nem került sor, megszületett a kislányuk, a kéretlen szavak viszont mélyre mentek, párjával az anyagi helyzetük sem volt stabil, ráadásul az édesanya éppen akkor állt újra munkába, mikor negyedjére is várandós lett.
Csütörtök – Közös döntés
„Az biztos, hogy nem lesz most gyerekem. Ha egy szerető kapcsolatban lennék, akkor talán bevállalnám, de így kizárt. Nem lehet, ez velem nem történhet meg.” (Sára)
Hazaértem a kórházból, és még mindig bőgtem. Napokig. Azt mondtam a volt férjemnek, hogy mi nemcsak a gyerekünket öltük meg, hanem megöltük a kapcsolatunkat is. Bennem ez akkora fájdalom volt, meg akartam vele osztani, mert ezt ketten csináltuk, közös döntés volt
– mondja Noémi. Ahogy fogalmaz: ezután hamar gajra ment a házasságuk. Gyermekei apja teljesen elzárkózott a témától, egyre gyakrabban járt kocsmába, mígnem belecsúszott az alkoholizmusba. Noémi szerint volt férje egy „nagyon érzékeny srác”, akit éppúgy megviseltek a történtek, csak a sérülését elfojtotta magában, miközben az újra egymásra találásukat még csodálatosnak érezték, és a lányukon is látszik, hogy „szerelemből született”.
Térjünk vissza Magdolnához, aki két iskoláskorú lány édesanyjaként döntött a terhesség-megszakítás mellett a hetvenes években. „Időnként eszembe jut, furcsa, hogy most lehetne három vagy négy gyerekem is. De figyelj, az anyagiak is olyanok voltak. Egy eleve rossz házasságba hogyan szülhettem volna egy harmadikat?” Az „eleve rossz házasság” alkoholista férjet, fizikai bántalmazásokat, rendszeres, oda-vissza megcsalásokat takart. „Nem voltam egy Mária-lány, ami azt illeti. Biztos, hogy ebben a házasságban mindketten hibásak voltunk, hiába a nagy szerelem. Egyszer már ráfizettem, nem akartam még egy férfivel így járni.”
Az apákról általában kevesebb szó esik. Magdolnának sem a férjéről, sem a szeretőjéről nem szolgálhatunk információkkal: nem tudtak az eltitkolt terhességről, és már egyikőjük sem él. Ábris viszont márciusban lesz 30 éve, hogy igen. Nem sokkal azelőtt ért véget legutóbbi kapcsolata, abban egyébként már gyereket terveztek párjával, amikor egy búfelejtő egyéjszakás kaland során kiszakadt a gumi. Partnere a rákövetkező hónapban költözött ki Németországba, így egyikőjük sem vágyott egy következő találkozóra. Ábris elutalta az esemény utáni tabletta árának a felét, és ezzel pontot is tett volna életének egy igen rövid, mindössze néhány óráig tartó fejezetére.
„Amikor felhívott, arra gondoltam, hogy ez valami félreértés, nem lehet, ez velem nem történhet meg. Belegondoltam, hogy oké, akkor innentől kezdve ez a vadidegen nő lesz a párom, kiköltözök Németországba, vagy ráveszem, hogy maradjon, mondjon le az álmairól, és csináljuk ezt a gyereknevelést. Azt éreztem, hogy fölvágom az ereimet.
Ha meg már elkezd növekedni, és megvárjuk, míg megszületik, hát eszem ágában sem lett volna örökbeadni. Ha egyszer gyerekem lesz, azt szeretném jól csinálni, tudatosan, a legelső pillanattól kezdve. Kínkeserves úgy felnőni, hogy nem akartak a szüleid, hogy egy kétlábon járó »az indián neve Lyukas Gumi vicc« vagy, egyszerűen méltatlan így egy születés. Miközben lehet, hogy ez az ember nagyon akart élni, mi pedig richtig nem engedtük neki.
De tudom, milyen nagyon sérülten megszületni, szeretet nélkül felnőni. Hogyan garantáltam volna neki egy szép gyerekkort, amikor az anyját sem ismerem? Párkapcsolatban lettünk volna? Vagy úgy dönt, hogy legyek hétvégi apuka, aztán két ország közt ingázunk?”
Ábrison kívül egy másik férfi is megosztotta velem a történetét. Mátyás az ötvenes éveiben jár, egy fiú és lánygyermek édesapja. Épphogy bevonult katonának a nyolcvanas években, mikor a kaszárnyában megcsörrent a telefon: „Hívott, hogy mi legyen. Egy perc gondolkozás után – ami persze óráknak tűnt – mondtam neki, hogy vetesse el. Semmit nem válaszolt; elhagyott. Aztán, ahogy leszereltem, elkezdtünk újra összejárni, és megint terhes lett. Másodszorra már közösen jutottunk arra, hogy nem tartjuk meg. Akkor érettségizett, én pedig nem akartam gyereket. Vagyis akartam, de nem tőle. Éreztem, hogy ez nagyon fontos része az életnek, és elrontanánk valamit, ha együtt vágnánk bele. Amikor később a feleségem állapotos lett, nem volt kérdés, majd’ kiugrottam a bőrömből.”
Péntek – Sejt
„Az a kis folt már egy élet? Olyanok járnak a fejemben, hogy milyen lesz utána az élethez a viszonyom? Milyen lesz utána a viszonyom saját magamhoz, a szexhez, Mátéhoz, az egészhez? Hogy fogom bírni, hogy ezt magamban tartsam a családom előtt?” (Sára)
„Az agyamban már megformáltam azt az embert, aki belőlem származik. Elkezdett kialakulni. Arca lett, teste, személyisége. Elképzeled ilyenkor a gyereket, hogy ki lenne ő. Megtörténik egy kötődés, amit aztán a félelmeid vagy a tudatos éned végül legyőz. De valamit le kell győznie az elmédnek, ami ösztön. Szerintem az ösztön ezt csinálja, megformálja benned a gyereket, a gondolatát, akkor is, ha férfi vagy” – így látja Ábris, aki azóta sem biztos benne, hogy helyes volt-e, amit tettek – viszont ma sem döntene másként.
Volt, amikor elgondolkoztam azon, ez mennyire természetfeletti, milyen varázslatos. Egy gyerek, egy élőlény van benned, egy ilyen aprócska valami, ami ott növekszik, és egyszer csak lesz ebből a kedves kis dologból egy baba
– így Rebeka, aki párjával együtt úgy véli, az abortusz volt a megfelelő döntés, még ha ennek elfogadásához pszichológus és meditációs elvonulások segítsége is kellett.
„Ezek nagyon nehéz kérdések, nincs határozott válaszom. Nem tudom, honnan kezdődik. A megfoganástól? Lehet. Ha elkezd verni a szíve? Nem tudom. Miközben én nagyon gyerekpárti vagyok, szerintem az élet egyetlen valódi értelme csak ez, ez a pici sejt, aminek a DNS-e még ki tudja, hány nemzedéken át öröklődik. Talán ez az örök élet titka, hogy az utódainkban élünk tovább” – mondja Závodszky Zsuzsanna, aki a praxisában számos születést és vetélést kísért már végig testközelből.
Szombat – Trauma
„Nem merem megnyitni az e-mailjeimet. Megjött az eredmény. Megnyitottam véletlenül. Ez mi? Nem értem. Miért nem azt írják, hogy igen vagy nem?” (Sára)
Mikor azt a kérdést feszegettem, vajon hol kezdődik az élet, Kovács Ferenc válasza nem hangzott bonyolultan: „A foganáskor alakul ki a DNS-állományunk, és az a halálunkig nem változik.” A feleségével együtt nagyjából 400 nőnek segítettek már feldolgozni a magzat elveszítésével járó fájdalmat, és maguk is hét, természetes úton elvetélt gyermeküket gyászolják. Lelki gyakorlataikon nem feltétel a vallásosság, azonban a hozzájuk fordulók gyakran számolnak be rémálmokról és a bűntudatról, ezeket a fogalmakat szerintük nehéz lenne pusztán materiálisan értelmezni. Úgy tapasztalják, terhesség-megszakítás után a párok 40–50 százalékának véget ér a házassága vagy kapcsolata, ami további veszteség az életükben. Treer Máriáék célja, hogy a résztvevők megértsék, a múlton nem tudnak változtatni, be kell látniuk, hogy az adott helyzetben meghozott döntésük a képességeik és a lehetőségeik szerinti legjobb volt, és megbocsáthassanak mindazoknak, akikkel szemben gyakran jogos haragot éreznek.
Az életben nincs visszajátszás, de van gyógyulás. Sokan évtizedekig hordozzák ezt a szégyenként megélt traumát és annak következményeit anélkül, hogy feloldozást keresnének. Volt, aki már az abortusz után két héttel eljött egy lelki gyakorlatra, más negyven évet várt. A segítségkérés legtöbbször egy krízis miatt következik be. Egy idős hölgy akkor omlott össze, amikor meghalt a fia egy autóbalesetben, és tudta, a gyermekének lehetett volna egy testvére is. Van, akinél akkor érkezik el ez a pillanat, mikor beköszönt a menopauza, és úgy érzi, elpazarolta az életét. Baleset, válás, a sosem volt születésnapok évfordulói – bármi felszínre hozhatja ezt a mélyen elásott történetet.
Hanna a saját tapasztalataival igazolja a fentieket: „Szükséged van valakire, aki kihúz ebből, mert önmagadat nem tudod. És akkor elkezdesz keresni. Ez lehet pszichológus, lehet egy pap, mindenkinek a saját meggyőződésén múlik, milyen irányból fogad el segítséget. Én a lelki gyakorlat után könnyebbültem meg. Nem ítélkezett senki, hanem szeretettel, elfogadással, türelemmel fogadtak. Láttam, hogy vannak mások is, nem vagyok egyedül. Megbékéltem, hogy mégsem én vagyok a legrosszabb ember a világon, ettől még lehet élni tovább, és szerethetem önmagamat.” Ő még gyermekei megszületése előtt ment el a Kovács házaspár által tartott hétvégére, ahol felismerte, bár haragszik magára, nem táplálhatja örökké a szívében ezt az érzést.
Vasárnap – Megbocsátás
„Megjött. A spirál miatt nem tudott beágyazódni a petesejt. Nem tudok már ugyanúgy gondolni a szexre, mint eddig. Elmondjam egyáltalán Máténak?” (Sára)
A mára elvált, háromgyermekes Noémi is máshogy tekint vissza a döntésére: belátta, akkor nem tehetett másként, de hosszú utat járt be, míg eljutott idáig. „Én pontosan tudtam, hogy ez halálos bűn, amiért meg kell halnom. Nagyon közel voltam a halálhoz. Annyira beteg lettem, hogy csomókban hullt a hajam, elájultam az utcán, iszonyatos pánikrohamaim voltak. Azt hiszem, hogy ezzel büntettem magamat. Elmentem egy indiai orvoshoz, sokat zenéltem, jógáztam, próbáltam valahogy kigyógyulni ebből, de csak akkor sikerült, amikor megbocsátottam magamnak. Kurva nehéz volt.”
Van, akit viszont a máig kísért a múlt. Igaz, Mátyás csak ritkán gondol erre, hisz már nem változtathat rajta.
A mai napig lelkiismeret-furdalásom van. Hogy ez durva. Gyilkosság. Nem konkrétan kinyírsz valakit – az szerintem még becsületesebb, ezt annyira durvának tartom. Mert nem tud védekezni. Egy élő, külön létező valami. Az nem a nőé, mint a szíve vagy a mája. Egy ember van a hasában, aki nem tudja azt mondani, hogy nem. Ha valakit megölsz, az is súlyos, de az konkrét, azt leülöd a börtönben vagy menekülsz egész életedben. Ma már azt mondanám, hogy tartsuk meg. Száz százalék.
