Az adatokból egyértelmű, hogy nemcsak a civilizáció vagy az emberiség történetében, hanem a bolygó elmúlt több millió évében is példátlan körülményekkel kell szembenéznünk. A Föld kibocsátásunk hatására alapjaiban változik meg, a természet pedig aggasztó módon reagál. Az emisszió mérséklése továbbra is fontos feladat, de egyre több kutató látja úgy: el kell kezdenünk érdemben foglalkozni az alkalmazkodással is.
Haszpra László légkörfizikussal, a HUN-REN Atommagkutató Intézet munkatársával, A klímatudomány 10 üzenete egy élhető jövőért című nyilatkozat egyik aláírójával beszélgettünk adatokról, kilátásokról és lehetőségekről.
*
A klímapolitikában rengeteg a mozgó elem, sok szempontot kell mérlegelni. Pusztán a tudós szemével mire kellene alapozni a döntéshozatalt?
Legfőképp az adatokkal jól alátámasztott ismereteinkre. A világban régóta folynak az üvegházhatású gázokkal kapcsolatos mérések, bőségesen elegendő információnk van arról, hogy a kibocsátásunk mekkora része marad meg ténylegesen a légkörben, és hogy ez a maradék az, ami meghatározó az éghajlat szempontjából.
Ma már azt is látjuk, hogy a természetben is megjelentek a visszacsatolások, változik a természetes emisszió, és nem az előnyünkre. A jégmezők zsugorodása például szintén erősíti a felmelegedést, a legfőbb ideje lenne tehát visszafognunk a kibocsátásunkat.
Nagy probléma, hogy az óceánok miatt komoly késleltetés van beépítve a rendszerbe, amit most megtapasztalunk, az néhány évtizeddel korábbi tevékenységünk eredménye. Már ma is megszenvedjük a 35–40 Celsius-fokos hőhullámokat, az aszályokat, az árvizeket, el lehet képzelni, mi lesz itt 30 év múlva.
Valamit tenni kellene, de a személyes véleményem szerint egy nyolcmilliárdos társadalom túl nehezen mozdul.
A hatás már bent van a csőben, emiatt egyre fokozottabb figyelmet kellene fordítanunk a megváltozó helyzethez való alkalmazkodásra.
Érzékeny kérdésről van szó, mert sokan félreértik. Az adaptáció nem jelenti azt, hogy a kibocsátás csökkentéséről lemondunk, mert az emberiség alkalmazkodóképessége is véges.
Kanyarodjunk vissza a visszacsatolásokhoz. A klímakommunikációban hagyományosan a hangsúly azon volt, hogy a kibocsátásunk az üvegházhatás révén miként melegíti légkört, de manapság egyre több szó esik a bolygó egyéb reakcióiról. Mit tudunk ezekről a folyamatokról?
A visszacsatolásokat már a 19. század végén felfedezték, Svante August Arrhenius az 1890-es évek táján, mai szemmel primitívnek tűnő modelljébe bevette, hogy amennyiben melegebb lesz a légkör, úgy több vízgőz fér el benne, a vízgőz pedig a legerősebb üvegházhatású gázként egyből megsokszorozza a többlet szén-dioxid hatását. Azt is észrevette, hogy a melegebb klímában, ahogy olvadnak a gleccserek és a jégmezők, kevesebb napfényt vernek vissza, így több energia nyelődik el a felszínen, megint csak melegítve a környezetet.
Ma már tudjuk, hogy a természet, a bioszféra kibocsátása is változik. Az elmúlt bő egy évtizedben sokunkat izgalomban tartott a metán természetes emissziójának gyors növekedése, mint kiderült, ennek hátterében főként a közép-afrikai mocsaras területek időszakos kiterjedése, valamint a részben kiszáradó, más helyszíneken azonban éppen nedvesedő Amazónia áll, azaz maga az éghajlatváltozás.
Számtalan további visszacsatolást lehetne említeni. Egy idő után már hiába csökkentjük az emissziónkat, ha a természetben az üvegházhatású gázok többlete miatt elszabadultak ezek a folyamatok.
A laikusok körében talán a szibériai permafroszthoz kötődő visszacsatolási folyamat a legismertebb: ahogy a régió felmelegszik, a korábban tartósan fagyott talaj felolvad, ezáltal pedig kibocsátó lesz. Erről a jelenségről mit tudunk?
Ez is egy természetes folyamat, a permafrosztban hatalmas mennyiségű szerves anyag van megkötve, ezeknek a bomlási sebessége pedig hőmérsékletfüggő, sőt, a kapcsolat exponenciális. Erősen idézőjelbe tett szerencse, hogy oxidációs folyamatok is zajlanak ebben a melegedő talajban, ezért a metán egy része üvegházhatás szempontjából kevésbé hatékony szén-dioxid formájában kerül a levegőbe.
Miért éppen ez a két vegyület a legfontosabb üvegházhatású gáz?
A rövid válasz: közvetlenül ezeknek a légköri mennyiségét tudja az ember a leginkább befolyásolni. Valójában a vízgőz a legerősebb üvegházhatású gáz a légkörben, ám az önmagában nem okozhat éghajlatváltozást, hiszen a párolgás eredményeként kerül az atmoszférába, amennyiben pedig nem változik a hőmérséklet, akkor a vízgőztartalom sem módosul. A szén-dioxid ezzel szemben a rendszer termosztátjaként működik, ha elindít egy folyamatot, a vízgőz ráerősít.
Milyen módszerekkel mérhető az, ahogy a termosztátot csavargatjuk?
