Azt mondanám: »Ne félj. Most még sötét van, de ebből a sötétségből egyszer fény lesz.« Akkor, ott, az ember csak a gépek hangját hallja, és minden perc egy örökkévalóságnak tűnik. De, ha tudtam volna, hogy egyszer ebből az élményből egy egész országot mozdító »szeretetmozgalom« születik, talán egy kicsit könnyebben vettem volna levegőt. Most már tudom, hogy a legnehezebb pillanatokból születnek a legszebb küldetések.
A Plüss Kommandó – Alapítványok az Alapítványokért elnevezésű szervezet a koraszülött babák segítésére jött létre. A céljuk többek között, hogy segítsék a mentális jólétüket, az idegrendszeri és fizikai fejlődésüket, egyúttal a baba egészségének támogatásával a szülőket is segítsék. Nagy szükség van rájuk: évente több mint nyolcezer baba születik meg idő előtt hazánkban, és minden tizedik magyar családot érinti a koraszülés.
A segítség különleges módon érkezik. A szervezet ugyanis saját fejlesztésű textileket, úgynevezett inkubátorba tervezett, speciális koraszülött babafészek csomagokat, illetve koraszülöttek ellátását segítő egyéb textíliákat és életmentő orvosi berendezéseket adományoz a koraszülött osztályok számára 2020 májusa óta.
A fenti idézet Nyilka Ildikótól, az alapítvány kuratóriumi elnökétől származik. Ha visszamehetne az időben, ezt a tanácsot adná az akkori önmagának, amikor a kórházban a kislányát csak az inkubátorban láthatta. Ildikó egy pillanatra sem áll meg, találkozásunk első másodpercben kiderül, hogy nagyobb városok energiaellátását lehetne biztosítani a belőle áradó energiával. Még le sem ül, máris mutatja, mit hozott – egy pelenkát nyújt át. Fogjam meg, érteni fogom, miért. Egy 300 grammal született baba pelenkája. Olyan aprócska, hogy szinte elvész a tenyeremben.
Hozott persze egy babafészket is. Kicsomagoljuk, forgatjuk, helyére tesszük az elemeket. Büszkén mutatja a támasztókat, majd, ahogy minden a helyére kerül, felsóhajt: „ezekkel öleljük át országosan a babákat”.
Én arra gyűjtök, hogy megoldjam azt, hogy azokat a gyerekeket, akik nem kapják meg az ölelést, hogyan lehetne mégis átölelni.
Marosvásárhelyről származik. Felcsillan a szeme a város nevének hallatán. „Engem oda rengeteg csoda fűz.” Mélyek a gyökerei. Négyéves koráig – majd utána is minden évben az összes szünetben – a nagymamájánál lakott – különböző okok miatt került oda a szülőktől. „Én ott egy kis csodában éltem. Megszoktam, hogy engem ott mindenki szeret. Anya nem volt közel. Most igazán közel érzem magam hozzá.”
Az inkubátorban a babák ugyanígy éreznek. Hogy nincs közel senki. Ezt szeretné pótolni a sok különböző eszközével. Minden babát átölelni – ez a missziója. De vissza még kicsit Marosvásárhelyre – „én ott már hatéves koromban a kaláka élményt szívtam magamba, pénzt kerestem, kalapot kötöttünk, fontuk a szálakat, aztán eladtuk – tudtam, hogy az az én pénzem, mondtam, hogy majd ebből megyek nyaralni, kirándulni.”
A mai napig így fonja a szálakat a világban.
Aztán jött Magyarország – a költözés után három évvel megszületett a gyermeke.
Ikerterhesség volt. 1 kiló és 27 dekával született. Ikrek voltak, de csak egy baba maradt meg. Hat és fél hónapot voltam kórházban. Ez egy mély trauma volt. Akkor még nem tudtam, hogy ez trauma. Nem lehet felkészülni egy baba születésére, pláne arra, ha idő előtt születik. Lehetetlen felkészülni.
A terhesség hat és fél hónapját kórházban töltötte. Rengeteg injekciót kapott, hogy az egyik baba ne fertőzze meg a másikat. A hat és fél hónap alatt sokszor járt a szülőszobán. Úgy volt, hogy négy hónaposan fog szülni. Aztán öt. Majd hat hónaposan. „Az utolsó két hétben fekve, ágytállal tartottak, hogy meg se mozduljak. Mert, ha azt kibírom, akkor a babának jobb lesz, mondták. És kibírtam. Nagyon nehéz volt. Rettentően. Erről nem is lehet beszélni.”
A szülés után sok mindenből kimaradt. Neki nem volt aranyórája (a szülést követő első egy-két óra, amikor az újszülöttet az édesanyja mellkasára helyezik, hogy bőr-bőr kontaktus jöhessen létre köztük – a szerk.). Kislánya egy percet volt a kezében összesen a szülést követő két és fél hónapban, amikor a gyermek még kórházi felügyeletre szorult minden nap bejárt hozzá. Otthon minden nap a baba ruháit igazgatta. Csak várt és várt.
„Amikor megszületett, csak megmutatták és már futottak is vele. Másnap reggel, amikor megnézhettem, az a látvány fogadott, hogy a gyermekem ki van kötözve.
Hogy ne tépje ki a kanülöket a karjából. Ez szörnyű egy anyának. Kértem az orvosokat, hogy engedjék el, ők elmagyarázták, miért nem tehetik. A baba olyan zavart és stresszes, mondták, hogy az infúzió és a biztonsága érdekében van mindez.”
Könnyek szöknek a szemébe. Nem is nagyon tudja hirtelen, mit mondjon még erről.
Akkor nem úgy dolgoztam fel. 23 évig cipeltem ezt a traumát. Ezért is segítek ma már anyáknak is, ezért alapítottam az alapítványt. 23 év után jöttem rá a traumapontjaimra. Hogy miket láttam akkor.
Az inkubátorba csak kesztyűs kézzel nyúlhatott be. „Hozzáértem a lábához, és emlékszem, úgy felsóhajtott! Addig remegett, az érintésemtől pedig megnyugodott. Kékfény-terápia alatt volt, ami percek alatt vakságot is okozna, ezért le volt ragasztva a szeme. Egy sebtapaszból vágták ki a formát.”
Amikor végre hazavihette a gyermekét, boldogságot és félelmet érzett egyszerre. Nehezen tudta feldolgozni, mi történt. „A bölcsőhalál – ettől remegtem végig. Nehogy ez érjen. Nem voltak gépek mellettem úgy, ahogy előtte. Aztán láttam, ahogy fejlődik, és megnyugodtam, hogy végre minden rendben van. De mindig hiányoltam a textileket. Ezek a babák megszokják, hogy nagyon egyedül vannak.”
Sok-sok évvel később fogta fel: ahhoz, hogy gyógyulni tudjon a lelke, anyáknak és koraszülött kisbabáknak kell segítenie. „Először egy babát mentettünk meg, aztán százezer koraszülött baba mentését tűztem ki célul. Talán az fogja a lelkemet megnyugtatni, gondoltam, ha már az ikrek közül nem sikerült.” Megint könnyek a szemében. „Mégsem gyógyul annyira gyorsan. Nehezen gyógyul a lélek. És teljesen nem is tud.”
A veszteség mindent átírt benne.
Az ember ilyenkor szembesül azzal, mennyire törékeny az élet, és a legnagyobb fájdalomból is születhet valami, ami másokat gyógyít. Megtanított arra, hogy nem a mennyiség, hanem a minőség számít – egyetlen kis élet is teljes értékű, ha szeretet veszi körül. Mint nő, megtanultam újra hinni magamban. Mint anya, megtanultam, hogy a gyengeségben is erő rejlik. És mint segítő, megtapasztaltam, hogy a legnagyobb gyógyulás akkor kezdődik, amikor a saját fájdalmunkból hidat építünk mások felé.
Az összefogás segít. Missziónak tekinti. Olyan küldetésnek, amelyben sosincs megállás. Magyarországon már 40 városban vannak jelen, de nem állnak meg az országhatároknál: Romániában, Ausztriában és Németországban is ott vannak. A lelke akkor gyógyul igazán, ha azt érzi, valódi, fizikai segítséget nyújt.
Ott is segített már, ahol született: adományoztak már három székelyföldi kórháznak is, a gyergyószentmiklósi kórház szülészetére, Csíkszerda és Székelyudvarhely koraszülött osztályára is. Folytatni fogják: egy újraélesztő gépet is ígértek.
Kezdetben koraszülött osztályokat keresett fel. Egy orvossal beszélgetve megkérdezte, miben tudna legjobban segíteni. Napi textíliákban leginkább, kapta a választ, és az ezer gramm alatti babák – rajtuk tudna főként. Végigjárva az osztályt azt érezte, van annyira kreatív, hogy meg tudja álmodni a babák álmait. Hogy biztonságba tudja helyezni az álmaikat.
„Ölelés. Biztonság. Támaszok. Fizikai határok. Mint az anyaméhben. Ahogy bent, úgy kint. Úgy kezdtem el fejleszteni a babafészket, hogy az a hely legyen, ami a babákat az anyaméhre emlékezteti. Az évek alatt az egyszerűből lett nagyszerű, elemeire szedhető, 100 grammonként, majd centiméterre állítható. Különböző támaszokkal. Már a műtött babáknak is készítünk. Rettentően sok mindenre odafigyelünk.”
Nem véletlenek az elnevezések sem. A Plüss Kommandó név mögött az elhivatottság rejlik, hogy „minden apró életért tenni kell szervezetten, fegyelmezetten, összefogva.” A koraszülött babák segítése pedig a „koraszülött hadművelet” elnevezést kapta. Szándékosan választotta a „hadművelet” kifejezést.
A koraszülöttek világa valójában egy mindennapi, csendes harc. A babák életéért, a szülők lelki erejéért, a kórházi háttér megteremtéséért folyó küzdelem. De ez a hadművelet nem fegyverekkel zajlik, hanem szeretettel, textillel, hittel és közösséggel. Számomra a kifejezés a méhen kívüli anyaméh megteremtését jelenti. Azt, hogy a koraszülött baba is megkaphassa mindazt a védelmet, amit az anyaméh adott volna neki.
Ildikó minden város koraszülött osztályán ott van – a gyűjtés százforintos kávék árából és használt plüssök felajánlásaiból indult. Van persze egy jótékonysági oldaluk is, az ottani adományok teszik lehetővé, hogy anyagot vásároljanak, elkészítsék a csomagokat, és ajándékozzanak a kórházaknak. Immár több mint 30 ezer textilt adtak át országszerte.
Adományaik között nem csak kórházi textilek vannak, hanem életmentő gépek is. Ezeket sosem tudja üresen átadni. „Mindig ott kell lennie benne a babafészeknek.” Rengetegféle készült már belőle, nemrég egy olyat gyártottak, amin egy úszó figura van. A választás nem véletlen: „azt jelképezi, hogy van remény – minden babából lehet egy bajnok.”
Rettentően fontosnak tartja, hogy az anyák ne azt lássák az inkubátorban, amit ő látott egykor, hanem azt, hogy van remény. A közel kilencezer koraszülött baba mindegyikének. „Négyből egynek kevés az esélye a túlélésre.”
Megingathatatlanul hisz az összefogás erejében. Rengeteg energiája van, de ehhez egyedül kevés volna. „Hinnie kell ebben másoknak is, meg kell fogni a kezem, és együtt hamarabb tudunk nagyobb sikert aratni.” Az évek során létrehozott egy anyák történeteinek dedikált csoportot is. Szeretné, hogy minden érintett kiírja magából a saját történetét – és ezáltal azt érezze, hogy nincs egyedül. Egykor ő is kiírta magából a sajátját. Nem is gondolta, hogy olyan hatással lesz rá. Sokat sírt. Végigélte azt, ami és ahogy történt. Mégis hálás valahol – talán okkal történt minden, mondja, hiszen anélkül nem ezen az úton lenne most.
Nehéz kimondani, de azt gondolom, hogy azért lett egy gyerekem a kettő helyett, hogy tudjam segíteni a babákat.
Ma már előadónak is felkérik országszerte, előadásait pedig széleskörű érdeklődés övezi – legutóbb 50 helyre 110-en jelentkeztek egy kórházban. „Le kellett állítani a regisztrációt. Ők sem számítottak ennyi emberre. Ez óriási dolog.” Kicsit sajnálja, hogy orvosi képesítéssel nem rendelkezik – erre egykor nem volt lehetősége. Viszont ő alkotta meg a méhen kívüli anyaméh szemléletet. „Én álmodtam meg ezt. És ezek nem csak textilek, annál sokkal több. Egy megoldás, egy ölelés, egy segítség, egy támasz. Pont úgy, mint az életben.”
Jelenleg épp egy fülvédőn dolgoznak, amit inkubátorokban és mentőautókban is lehet majd használni – a cél, hogy kiszűrjék azokat a hanghatásokat, például a gépek különféle csipogó hangjait vagy a mentő szirénáját, ami által jobban tud a baba pihenni, és gyorsabban fejlődik. Szakemberek bevonásával épp azzal foglalkoznak, hogy MRI-ben is használható legyen majd.
Rengeteg üzenetet kap édesanyáktól. „Sokszor nem is tudják, mennyi babát ölelünk át, amíg ők traumában vannak. Aztán küldik a fotókat. Rengeteget kapunk. Rengeteget. Mindig tudom, melyik városból érkezik, látom a babafészek színeiből. Emlékszem, hogy mikor milyet használtam. Sokszor később jönnek rá, hogy tőlünk vannak. Írják, hogy »úristen, tényleg ti vagytok azok, akik az én babámat átölelték«. Jól meg szoktuk siratni egymást.”
„Nemrég, amikor Szegeden voltam, kaptam egy üzenetet egy anyától, akinek 450 grammal született a babája. Látta, hogy épp előtte lévő nap adtunk át ott inkubátortakarókat. Ha végighallgatnád az üzenetet, te is elsírnád magad.”
Ildikó hisz benne, hogyha az anyák összefognak, kő kövön nem marad. „Persze a jó értelemben.” Mindig azt hiszi, hogy már elég babát mentett meg ahhoz, hogy meggyógyuljon a lelke, de aztán rájön, hogy sosem tud eleget visszaadni. Rengeteg olyan anya csatlakozott már hozzájuk, aki maga is koraszülött volt, vagy, ha nem ő, akkor a gyermeke. Ettől is minden nap csak azt érzi, mennyire megéri.
Amit mi csinálunk, az nemcsak egy támasz, hanem kapaszkodó is.
Mint utóbb kiderült, az egész családjából hét ágra visszamenőleg csak ő született időre. Még az unokája is idő előtt, hét hónapra érkezett meg nemrég. Életmentő császárral. „2100 grammal született. Amikor kitolták, olyan életmentő gépben tolták ki, amilyenre én gyűjtöttem, és többet átadtam már az országban. El tudod képzelni, milyen érzés volt? Fentről megmutatták, hogy megéri.”
Nem mindig jut elég ideje a családjára, de amennyit csak tud, az unokájával tölt. „Az rettentően feltölt.” Anya-lánya alapítványról van szó egyébként, így bízik benne, hogy az unokája lesz majd az, aki továbbviszi ezt a küldetést. „Most ajánlottunk fel nemrég plüssöket, teszteltem én is, a lányom is, és a hároméves unokámnak mondtam, hogy »képzeld, olyan kislányoknak ajánljuk fel, akiknek nincs ilyen plüssük«. És megértette. Megkérdeztem, odaadjuk-e. Mondta, hogy igen – »csak azt az egy nyuszit ne adjuk oda«.”
Ha most lenéz a szívéhez, már nem csak a fájdalmat látja, amit az évek alatt elzárt. Akaratot és célt lát. „A babát látom a célban, ott villog piros zászlóval, nekem menni kell, segíteni kell. Egyre többen csatlakoznak városról városra, a csapattagok pedig mind küldetésüknek érzik ezt.”
Tudja, hogy a világot nem lehet megmenteni, de azt érzi, idős koráig tudná folytatni, amit most csinál. Büszkén mutatja a katalógusokat, amiben a babafészektől a takarókon át a plüssből készült ölelő kézig minden fejlesztésük megtalálható. Ott szerepel benne ő is – 31 évvel ezelőtt, ahogy tartja a kezében a gyermekét. Ahogy az unokája és az apukája is – egy cumisüveggel, ami egy játékbabáé volt, olyan kicsi. Meg is tartották emlékben.
Mindig valamit alkotni szeretne – és olykor úgy érzi, hogy „elég nagyok a szárnyai ahhoz, hogy tudjon szabadon szárnyalni, de visszahúzzák a papírok, az ügyintézések.” Nem könnyű az alapítvány fennmaradása, vallja be, sok mindennek kell megfelelni, nem is tudja mindig utolérni magát. Szeretné, hogy 24 helyett inkább 48 órából álljon egy nap.
Akkor talán még magamra is maradna idő. Így elég kevés jut.
Igyekszik valamennyi sportot beilleszteni a mindennapjaiba, hogy képes legyen töltekezni. Sokat gyalogol, rengeteg gondolata akkor születik. Ha pedig utazik valahova, hozzátesz legalább fél napot az ott tartózkodáshoz, hogy egy kicsit meg tudja élni, ami történik vele. „Néha úgy érzem, hogy napi 270 órát dolgozom, és mivel sokat utazom, olykor azt sem tudom, épp melyik városban vagyok, csak nézem a bútorokat reggel, amikor felkelek, hogy hol vagyok.”
„Régen nem ünnepeltem, de rájöttem, mennyire szükség van rá. Anélkül nem tudtam megélni. Átadtunk egy inkubátort, amire gyűjtöttünk, nagyon izgultam, úgy örültem, hogy valamit tudok adni a babáknak, hogy elsírtam magam, másnap meg jött a szomorúság. Évekig nem tudtam, mi az oka. Tudod, mi volt? Másnap céltalannak éreztem magam. Hogy akkor most mi a következő. Most már legalább egy ebédet vagy egy kávét hozzáteszek azokkal, akikkel ott vagyok az átadáson, mindig kérem, hogy üljünk le. Érezzük, hogy mi, együtt megcsináltuk. Legalább egy kis időt adjunk magunknak, hogy megéljük az örömöt, a sikert.”
Tudja azt is, hogy bár sok helyre még nem jutott el a hírük, de vannak, akiknek úgy feküdhetett a babája egy babafészekben, hogy nem tudta, kiknek a jóvoltából született meg az. „Sokan fel sem fogják, mikben fekszik a babájuk, lehet, hogy nekik az a természetes. Ha megélték volna, amit én, akkor tudnák, hogy ez nem természetes.” Ildikó a saját anyaságát is a nyitottságban, a közös összefogásban éli meg.
Amióta kibontottam a traumáimat, szép célt tudtam kovácsolni belőle. Van egy missziónk, amiben soha nem vagyok egyedül. Ott vagyunk egymás bizalmasainak. Ez rettentően fontos dolog.
Ha egyetlen dolgot üzenhetne a koraszülött babák szüleinek, azt mondaná: soha ne adják fel a reményt. „Minden apró lélegzet, minden mozdulat egy csoda. A koraszülött babák a legnagyobb harcosok, akik már a születésük pillanatában bizonyítanak. És ti, szülők – ti vagytok az ő pajzsuk, a szeretetük, a biztonságuk. Ne feledjétek: nem vagytok egyedül. Mögöttetek áll egy egész közösség – orvosok, nővérek, és mi, a Plüss Kommandó – akik hiszünk bennetek és a kicsikben. Nap mint nap dolgozunk és fejlesztünk, hogy minden koraszülött baba esélyt kapjon az egészséges, szeretetteljes fejlődésre, és hogy a szülők is érezzék: van remény, van támasz, van ölelés.”
