A modern Bulgáriának ugyanúgy megvan a maga „Kennedy-gyilkossága”, mint Amerikának, csak a bolgárok bizonyos szempontból még rejtélyesebbek: náluk ugyanis még az sem biztos, hogy gyilkosság történt. Így persze nehéz elkapni a tetteseket – ha egyáltalán léteztek. Mindenesetre a bolgár sajtóban hónapról hónapra, évről évre újabb és újabb teóriák jelennek meg arról, hogy mi is történhetett valójában 1981-ben, amikor az ottani kommunista diktatúra első emberének, Todor Zsivkovnak a lánya meghalt. Ráadásul a 39 éves, kétgyermekes családanya maga is politikus volt, miniszterként a bolgár kulturális élet legfőbb irányítójának számított 1971 és 1981 között.
A hetvenes évek Bulgáriájáról is ír Stefano Bottoni, a magyar-olasz történész A várva várt Nyugat című, Kelet-Európa-történetében. A Todor Zsivkov pártfőtitkár és államelnök által kialakított bolgár rendszert egyfelől a kádári Magyarország lassú társadalmi-gazdasági hanyatlásához hasonlítja a firenzei kutató, másfelől – ideológiai alapon – Ceausescu Romániájával állítja párhuzamba. Mindketten 1989-ben buktak meg – de Zsivkov elkerülte Ceausescu sorsát, akit feleségével együtt végeztek ki.
Bár a rendszerváltás után Zsivkovot is vád alá helyezték, a lakhelyelhagyási tilalmat nem tartotta be, és a kilencvenes években Bulgáriát járva felépítette a saját „második személyi kultuszát”. Hű kísérője és testőre nem volt más ekkoriban, mint a későbbi (jobboldali) miniszterelnök, Bojko Boriszov, akinek pártja, a GERB most is hatalmon van, és nagykoalícióban kormányoz.
Ceausescu feleségét, Elenát sokan szokták párhuzamba állítani Zsivkov lányával: mindketten komoly politikai ambíciókkal rendelkeztek, „tudományos” karriert is befutottak – legalábbis papíron. Ráadásul mindketten az első számú vezetőhöz fűződő rokoni kapcsolatnak, tehát a nepotizmusnak köszönhetik pályájuk felívelését.
Bottoni szerint, aki Todor Zsivkov uralmát leszűkíti az 1962 és 1989 közötti periódusra, Bulgáriában ekkor a kisebbségekkel, elsősorban a törökökkel és a muszlimokkal szembeni politikában megmutatkozott egy, a románéhoz hasonló nacionalista visszafejlődés. A bulgáriai törököket 1984-től súlyos represszió-sorozat érte: többek között névváltoztatásra kényszerítették őket, betiltották a török nyelvet, a tradicionális viseletet és még a népzenéjüket is. A határok megnyitása után, 1989-ben 300–360 ezren menekültek el közülük a különböző megtorló intézkedések miatt.
Ennek a nemzeti kommunizmusnak – amelynek ceausescui (román) és milosevicsi (jugoszláviai, szerbiai) változatai Magyarországon jobban ismertek – az előfutára volt Ljudmila Zsivkova, aki persze már rég halott volt, amikor apja hozzálátott a bulgáriai törökök erőszakos asszimilációjának.
Zsivkováról sosem tudjuk meg, mit szólt volna az erőszakhoz, hiszen egyik fő törekvése a harmadik világ és a fejlett országok egymáshoz való közelítése, és egyfajta békemozgalom kezdeményezése volt. Ennek része volt az úgynevezett „Béke Zászlaja” iniciatíva, amely az „Egység, Kreativitás és Szépség” jelszava jegyében egy nemzetközi gyermekparlamentet, gyermekgyűlést szervezett Bulgáriában, és a Vitosa hegyén egy hatalmas harangállvány, harangláb – voltaképpen négy hatalmas pilon – is emlékeztet az 1979-es rendezvényre.
A Béke Zászlaja elnevezés és a haranglábon használt szimbólumrendszer összefüggésben áll egy orosz emigráns ezoterikus író, filozófus, Nicholas Roerich tanaival, illetve az ő 1935-ös nemzetközi békekezdeményezésével. Bottoni a bolgár nacionalista törekvések feléledését részben Zsivkova tevékenységével hozza összefüggésbe, bármennyire is a békét és a szépséget hangsúlyozta – Roerich nyomán – Ljudmila, szemben Kelet-Európa más politikusaival, akik az osztályharcot ismételgették minduntalan.
A balkáni országgal foglalkozó történész, Miczov Jordán hasonló véleményen van, mint Bottoni. Szerinte a bulgáriai nacionalizmus hetvenes évekbeli felerősödésének legérdekesebb mozzanata Zsivkovához kötődik, aki
egészen az 1981-ben bekövetkezett haláláig az ország kultúrpolitikájának teljhatalmú irányítója volt.
Miczov szerint Ljudmila tevékenysége „jelentős kulturális olvadást hozott a közéletben”. Zsivkova „rendkívüli népszerűségnek örvendett az értelmiség körében”, mert „nagy érdeklődést tanúsított a bolgár történelmi múlt és a bolgár kultúra teljesítményeinek újraértékelése iránt.” Ráadásul „vonzódott a marxizmustól távol álló miszticizmushoz. Ő szervezte meg 1981-ben a bolgár államiság 1300 éves évfordulója alkalmából rendezett nagyszabású állami ünnepséget” – írja a Bulgária-szakértő.
Ez az év azonban nemcsak az ünneplés jegyében telt, hiszen Ljudmila „gyanús körülmények között bekövetkezett halála” szintén 1981-ben történt. Hogy mennyire rejtélyes az eset, azt az azóta is terjengő, ellentmondásos magyarázatok illusztrálják. Megbízható történelmi munka minderről nincs, így csak felvillantani tudunk párat a létező legendákból.
A Wikipedia angol szócikke azt írja például, hogy agytumorban halt meg Zsivkova. A magyar szócikk is átveszi ezt a verziót, de idézi a férjét, Ivan Szlavkovot, aki szerint ricinnel mérgezték meg a feleségét. A férj nem tudott arról, hogy a nő agytumorban szenvedett volna. A bolgár szócikk a hivatalos orvosi jelentésre hivatkozik, miszerint hirtelen agyvérzés végzett Ljudmilával, súlyos „keringési és légzési zavarok miatt”. A német szócikk szerint egyetlen törvényszéki orvosszakértő sem vizsgálta meg a holttestet, a hivatalos jelentést pedig többek között Todor Zsivkov sógora, Ljudmila nagybátyja, Maleev professzor írta alá. Méghozzá úgy, hogy utóbb kiderült: a halál bekövetkeztekor nem is volt Bulgáriában, hanem egy firenzei szolgálati úton vett részt.
Ilja Prokopov, a bolgár Nemzeti Történeti Múzeum volt igazgatója tavaly májusban azt mondta egy plovdivi internetes újságnak, hogy Ljudmilának
segítettek meghalni.
A bolgár kulturális életet felügyelő politikusnő haláláról a román Jurnalul.ro az orosz Arkagyij Vakszberg könyvére hivatkozva mérlegeli az esélyét annak, hogy a szovjet titkosszolgálatoknak lehetett-e köze Ljudmila halálához. A román cikk megjegyzi, hogy saját apja sem volt meggyőződve Zsivkova természetes haláláról. Így „külső beavatkozást” sem zárt ki utóbb, hatalmának elvesztése után maga Todor Zsivkov sem. A spanyol Wikipedia-szócikk szerint halála előtt depressziós lett Zsivkova, nem is ment be dolgozni, állítólag azért, mert a hivatalában egy korrupciós ügyet derítettek fel. A spanyol szócikk is Vakszbergre hivatkozva írja: a szovjetek nem bíztak Zsivkovában, attól tartottak, ha ő venné át Bulgária irányítását, kivezetné az országot a szovjet hatalmi zónából. Ám ezt a verziót is tovább csavarja a spanyol Wikipedia-oldal, amely szerint nem kizárt az öngyilkosság sem, amire a Kreml nyomása vihette rá Zsivkovát.
Ljudmila meggyilkolása tehát egyáltalán nem biztos, de az öngyilkosság teóriáját épp a napokban, 2023 októberében cáfolta egy bolgár publicista a Trud című lap online változatában. Jóllehet Borjana Gagova szerint ez a verzió az egyik legelterjedtebb, ő úgy véli, hogy Ljudmila Zsivkova aligha vett volna be halálos adag gyógyszert, amikor még mindig nagy terveket szövögetett.
Nem részletezzük tovább az egymásnak totálisan ellentmondó, megbízhatatlan vagy tudatosan összezavart információkat. Egy biztos, sokaknak érdeke lehetett Bulgárián belül és azon kívül is Ljudmila halála. Ugyanakkor a tragédia továbbra is foglalkoztatja a bolgár sajtót, ezért rendszeresen jelennek meg újabb és újabb magyarázatok a halálával kapcsolatban.
Ljudmila Zsivkováról Bottoni megállapítja, hogy
eklektikus műveltségű politikus volt, aki nem nézte jó szemmel a szovjetek által szorgalmazott ortodoxiát, sőt, más KB-tagokkal együtt részt vett egy »fehér testvériség« nevű spirituális közösségben, ahol olyan – hivatalosan tiltott – irányzatokról esett szó, mint a teozófia, az indiai tanítások, az asztrológia.
A kulturális miniszter Bottoni szerint ügyesen váltogatta a Nyugat irányába történő nyitást a háború előtti kulturális nacionalizmus támogatásával. Annyi bizonyos, hogy Zsivkova világra való nyitottsága a keleti blokk politikai vezetői között egyedülállóvá tette a gondolkodását. Megérintették ugyanis a keleti vallások és bizonyos ezoterikus gondolatok.
Zsivkova marxizmustól való „mentális menekülését” vizsgálja Victoria Vitanova-Kerber egy tanulmányában. A szerző általánosságban szembeállítja az elitek ezoterikus tanait a „népi ezotériával”, babonákkal, az „alsóbb” társadalmi rétegek hiedelmeivel. Ugyanakkor a „szocialista Bulgária” esetében a kettő keveredését észleli. A Darzsavna Szigurnoszt, az állambiztonság is használta például a jövőbelátókat, látnokokat, szerencsemondókat az információszerzésre.
Bulgáriában 1966-ban megalapították az oktatási minisztérium felügyelete alatt a Szuggesztológiai Állami Kutatóintézetet. Az intézet alapítója, Georgi Lozanov hipnózissal és telepátiával is foglalkozott. Az általa szuggesztopédiának nevezett módszer segítségével – az agy kihasználatlan területeinek aktivizálásával – véleménye szerint fel lehetett gyorsítani az emberi tanulást. Lozanov a „Shavasana” jóga relaxációs módszereit is alkalmazta a tanulássegítésre.
Lozanov közben kapcsolatba lépett annak az ezoterikus iskolának a még élő képviselőivel is, akik Peter Deunov, azaz felvett nevén Beinsza Douno Univerzális Fehér Testvériségének tanait képviselték. Deunov 1914-ben meghirdetett nézetei szerint egy új, „hatodik rassz” fogja hordozni, képviselni az új kultúrát az eljövendő Vízöntő Korában. Ez az új rassz nagyjából a szlávságnak felelt meg, azon belül pedig a bolgárok kaptak volna kitüntető szerepet Deunov ezoterikus, pogány, teozófiai és antropozófiai világképében. Ez az ezoterikus rasszizmus és a szláv messianizmus egyfajta keveréke volt Nicholas Goodrick-Clarke brit történész szerint.
Lozanov felkereste azt az Izgrev (Napfelkelte) nevű települést is, amelyet Deunov és követői alapítottak 1921-ben. Beinsza Douno művei a kommunista Bulgáriában is terjedtek. Ez Vitanova-Kerber szerint azzal is magyarázható, hogy a hivatalos bolgár ortodox egyházat rendkívül szigorúan ellenőrizték, így a népi ezoterizmus adott választ az élet, a születés és a halál olyan transzcendens kérdéseire, amelyre az államilag kontrollált papság nem tudott felelni.
Példa erre Baba Vanga (Vangelia Gusterova) vak jósnő kultusza, amely a rendszerváltás után kisebbfajta iparággá változott Bulgáriában, de a szovjet típusú rendszer idején is évente tízezrek keresték fel a jövendőmondó asszonyt. Ugyanakkor az állam rátelepedett a népi ezotériára, Baba Vangát például eredeti lakhelyéről egy másik faluba költöztették, és ott folytathatta tovább jóstevékenységét. Itt egy állami alkalmazott szedte be a díjakat a látogatóktól, akik akár hetekig is várakoztak, hogy bejuthassanak a jövendőmondóhoz.
Azt is tudjuk, hogy Leonyid Brezsnyev is járt Baba Vangánál, tehát nemcsak a bolgár, hanem a szovjet pártfőtitkár is felkereste a jósnőt.
Baba Vanga egyébként fizetést kapott a Lozanov Szuggesztológiai Állami Kutatóintézetétől is, ahol például „bőrlátással” is foglalkoztak. A Fehér Testvériség tanait hirdető Deunov művei egyébként azért is voltak megtűrtek a kommunista Bulgária idején (legalábbis a hatvanas évektől kezdve), mert ő a szófiai lakásában bújtatta a két háború között Georgi Dimitrovot, a bolgár kommunisták 1945 utáni vezérét, a második világháborúban pedig a vidéken rejtőzködő Todor Zsivkovnak adott menedéket.
A Fehér Testvériség „búvópatakként” túlélte a bulgáriai kommunista uralmat, és az ottani rendszerváltás után újraéledt a kultusz. Ljudmila azonban ezt már nem érhette meg. Todor Zsivkov tanult a lánya halálából – bármi is okozta azt –, és Ljudmila 1981-es elhunyta után maga a pártvezér váltott le több olyan vezetőt is, akik Zsivkovának köszönhették a kinevezésüket.
Ljudmila hatása azonban – ha nem is feltétlenül az ezoterikus tanokat illetően – máig érvényesül a bolgár kultúrában. A ceausescui Románia dáko-román elméletéhez hasonlóan egyfajta folytonosságot próbáltak kimutatni Zsivkova kedvenc történészei az ókori trák és a mai bolgár kultúra között. Ha nem is annyira „vér szerinti” kontinuitást, mint a románok, de legalább a kulturális örökség továbbvitelét, folytatását próbálták bizonyítani Szófiában. Ez az irányzat, illetve a misztikus trák kultuszok, vallások „kitalálása”, a bolgár középkori várak helyreállítási programja, az 1300 éves Bulgária kultusza, a műemlékek restaurálása ugyanakkor ahhoz a kulturális örökséghez tartozik, amit Ljudmila Zsivkova hagyott maga után.
