Nincs rá szó

„Ez egy szomorú sikerélmény” – életvégi ápolók az utolsó időkről

Kanjo Nada a Budapest Hospice Ház pszichológusa. Hudák Delila ugyanott ápoló. Mindketten rengeteget vannak a betegekkel. Tóth Szabolcs, zeneszerző, szitárművész, a Belga és a Carbonfools zenekarok egykori alapító tagja pedig magát ösztönös kísérőnek tartja, aki már számos családtagja mellett csinálta végig segítőként az utolsó heteket. Kinek mi az indíttatása, hogy ezt a társadalmilag meg-, de anyagilag alábecsült hiányszakmát választotta?

A 24.hu és a Magyar Hospice Alapítvány új podcastsorozata, a Nincs rá szó nyíltan beszél életvégről, halálról, gyászról. Közismert emberek, civilek, életvéggel foglalkozó szakemberek (orvosok, pszichológusok, ápolók) osztják meg tapasztalataikat és érzéseiket, és történeteket hozunk a gyermek- és felnőtthospice világából is.

Nehéz szavakat találni a veszteségre. A halált elidegenítjük, s így nem tudjuk a félelmeinket feloldani, a saját és mások elmúlását megfelelően feldolgozni – pedig mindenki érintett volt vagy lesz. A némaság helyett ebben a sorozatban Simonyi Balázs a téma magyar hangja.

„Van olyan, hogy végig ott ül a hozzátartozó, és csak kimegy a mosdóba, és akkor hal meg a beteg. Ez lehet véletlen vagy az, hogy csak így tud elmenni. Erre mondjuk: megszökött.”

Át kell-e élnie előzetesen az ápolónak a szenvedéseket és méltatlanságot, hogy utána az empátiát jobban tudja sugározni a beteg felé? Egyáltalán: hogyan tanulja meg egy ápoló, hogy milyen kiszolgáltatott, terminális betegnek lenni, mit érezhet és miként kell vele együttműködni?

Hogyan megy egy gyógyithatatlan beteg életvégi ápolása? Hogyan viselkednek a hozzátartozók? Mire koncentrálnak a végstádiumú ápoltak az utolsó időkben, hogyan reagálja ezt le egy profi vagy épp egy ösztönös kísérő? Miért nem érdemes görcsösen kapaszkodni a reménybe, és miért érdemes inkább helyette az utolsó pillanatok meghittségére figyelni?

A jó kísérő nem irányít, hanem a halálra készülő betegre összpontosít, fizikailag segít, beszélget, de leginkább hallgat, azaz csendben marad és figyelemmel fordul a távozó felé. Egy jó kísérőnek nem vagy nemcsak egészségügyi, vallásos vagy spirituális képzésben kell részesülnie: egyszerűen emberséget kell tanulnia. A betegnek a fájdalmak ellenére „át kell kelnie”. Ha a beteg elengedi az életet, elfogadja a halált, akkor nem összeomlásnak, hanem felszabadultságnak lehet tanúja a kísérő.

Mit akar még elmesélni, lelkünkre kötni a haldokló? Milyen audiovizuális emléket tud örökül hagyni és ez miért fontos neki és nekünk, hátramaradottaknak? Beszélünk tehát időkapszulákról, személyes üzenetekről, felvételekről az utókornak. Elengedésről és ragaszkodásról, méltóságterápiáról és a kiégés kezeléséről. A jó végről és a tibeti halottaskönyvről.

„Meg kell érteni, hogy ez a test működése, és le kell cserélni a kasztnit. Amikor ez megfogalmazódik, akkor történik az elengedés, ami nagyon nagy könnyebséget ad a kommunikációban és együttlétben. Egy felszabadult állapot.”

Legfrissebb epizódok
Háromharmad
Della
Első kézből
Ziccer
Buksó
Filéző
Reklámszünet
Zöldövezet
Nincs rá szó
Szintén zenész
Europoli
Ötkarikás szemek
Rendszerváltás30
Kilépők
Szerintem
Bárkiből valaki
Sorozatlövő
Határsértők
Olvasói sztorik