Az IPCC, avagy az ENSZ klímaváltozással foglalkozó tudományos kormányközi testületének augusztusban kiadott jelentése egyértelműen kimondja: az atmoszférában, krioszférában, bioszférában, óceánokban és klímarendszerben a globális felmelegedés hatására tapasztalt változások eddig soha nem látott mértéket öltöttek. A kutatók klímamodelleken keresztül próbálják megjósolni, hogy a különböző hőmérséklet-változások milyen hatással lesznek a bolygóra – könnyen lehet azonban, hogy az eddigi modellezések teljesen elcsúsztak, a klímaváltozás pedig még pusztítóbb eseményeket eredményez. Legalábbis erre figyelmeztetnek azok a tudósok, akik az óceáni körforgást és a világtenger szénelnyelő képességeit tanulmányozzák.
Az óceán szabályozza a klímánkat
„Az óceán változik, és nagy a kockázat, hogy a klímamodelljeink teljesen elcsúsznak miatta” – mondta a 24.hu-nak Anya Waite, az Ocean Frontier Institute tudományos igazgatója a COP26 klímakonferencián. „Jelenleg az óceánok tartják a bolygót számunkra élhető körülmények között, de ez gyorsan változhat.”
Pedig ezen állhat vagy bukhat az egész rendszer: könnyen lehet, hogy a most kimatekozott klímavállalások papíron hozzák a megfelelő számokat, az óceán azonban annyival kevesebb szenet fog felvenni a klímaváltozás hatására, hogy borul az egész modell. Az óceánok nyelik el a légköri szén-dioxid 40 százalékát, csakhogy ez jelenlegi adat – ahogy a globális felmelegedés megváltoztatja a vízkörforgást, úgy csökken majd ez a mennyiség.
„Az óceán szabályozza a klímánkat. Százszor annyi hőt nyel el, mint a légkör, ennek ellenére borzasztóan kevés adat áll a rendelkezésünkre róla” – mondta Waite. Az adathiány problémája egyébként is sokszor merült fel az ENSZ klímakonferenciáján: a tudománynak sokkal több adatra lenne szüksége, és egy olyan rendszerre is, amely összefogja a különböző mérési eredményeket, valamint rendszerezi azokat. Egyelőre azonban az adatgyűjtés is döcögős, főleg, ha az óceánokról van szó.
„Az, hogy a kibocsátások növekedésével az óceán szénelnyelő képessége változik, nem feltétlenül van benne az IPCC-jelentésekben, mert ezt egész egyszerűen nem mérjük” – mondta Waite. „Szükség van egy monitorozó intézetre és egy stratégiára.”
Ami információnk van az óceánok és a klíma kapcsolatáról, az is inkább a felső rétegek méréseiből derül ki. Csakhogy – figyelmeztet a kutató – az óceán nagyon mély, és ugyanúgy ismernünk kellene az alsóbb rétegek viselkedését, hogy számolni tudjunk velük a klímamodellekben. Óriási hiba lenne ugyanis csak a földfelszíni mérések alapján meghatározni és megpróbálni elérni a nettó nulla kibocsátást – azt, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy a 1,5 Celsius-fokos felmelegedést ne lépjük túl.
Lassuló körforgás, csökkenő szénelnyelés
Az Atlanti-óceán bonyolult körforgási rendszerének – atlanti áramlási rendszer (AMOC) – változása például nagy szerepet játszik a szénelnyelő képesség csökkenésében. Maga a körforgás lassul, a különböző hőmérsékletű és sótartalmú vizek pedig befolyásolják a széndioxid-felvevőképességet. A körforgás észlelhető gyengülése az észak-atlanti térség egyes részein a tengerfelszín hőmérsékletének lehűlésével járt. Ennek okozója vélhetően a sarkvidéki és grönlandi édesvízi jég fokozott olvadása, és a megolvadt édesvíz által az Atlanti-óceán körforgásának fontos elemét képező észak-atlanti sarkvidéki körkörös áramlás egyes részeire gyakorolt hatás. Az óceáni áramlatokat, és ezzel a víz széndioxid-felvevő képességét olyan tényezők befolyásolják, mint a vizek különböző mélységeken keresztüli áramlásának módja, lesüllyedésük helye, gyorsasága és mélysége a felsőbb rétegekbe való elmozdulás előtt.
Anya Waite szerint még az IPCC sem foglalkozik megfelelően az óceánok és a klímaváltozás kapcsolatával, és főleg nem az AMOC-ban bekövetkező változásokkal. Szó van a tengerszint növekedéséről, de arról, hogy maga a vízkörforgás változása milyen következményekkel jár, nagyon keveset beszélünk. „Valószínűleg ennek egyik oka, hogy a szárazföldön élünk, és a légkört »nézzük«, a víz kisebb szerepet játszik a mindennapi életünkben. Az óceán nem tartozik a szoros élőhelyünkhöz” – mondta a szakértő.
„Még a legutóbbi IPCC-jelentés esetében is küzdenünk kellett nekünk, óceánkutatóknak, hogy a vizek széndioxid-felvevő képességének változásai belekerüljenek a szövegbe” – mondta Waite. Ez annak ellenére van így, hogy évek óta tudni lehet a jelenségről. Az egyetlen probléma, amivel valóban még mindig szembe kell nézni, az a mérések hiányából következő adathiány.
„Látom a változást, de még mindig nem vagyunk ott, ahol lennünk kellene. A glasgow-i klímakonferenciát kék COP-ként is emlegetik, mert végre szó esett az óceánokról is, de ez még mindig nem elég.” A konferencián egyébként sokszor elhangzott más kontextusban, hogy a klímaváltozás ütemét lassító, természetalapú megoldásokra kellene fektetnünk a hangsúlyt, de annak ellenére, hogy ez valóban központi témája volt a COP26-nak, a természetalapú megoldások közé nem sikerült bevonni az óceánokat.
Mi lenne a megoldás? A szakértő szerint szükség lenne egy olyan kutatóállomásra, mint amilyen a világűrben a Nemzetközi Űrállomás, csak ennek a vizekről kellene adatokat gyűjtenie. A legnagyobb probléma ugyanis – mint sok más területen a környezetvédelemben – a kínzó adathiány: nincs elég mérés, nincs elég számadat arról, hogy megfelelően meg lehessen becsülni azokat a változásokat, amelyek még azokat is érintik, akik messze élnek bármilyen tengertől vagy óceántól. A közérdeklődésben már megvan a lelkesedés, de Waite szerint hiányzik a kezdeményezés: egy olyan országra lenne szükség, amely a kezébe veszi az irányítást, és azt mondja, elkezdi építeni. Amíg ez nem történik meg, a klímamodelljeink teljesen félrecsúszhatnak – ez pedig katasztrofális következményekkel járhat.