Hogyan jut eszébe egy idegkutatónak olyan elvont témával foglalkozni, mint a sors?
Úgy gondolom, hogy ez minden neurológust érdekel. Amikor próbáljuk megérteni a biológiai okait egy-egy rendellenességnek. A pszichológia és a neurológia is foglalkozik azzal, hogy mi lehet az olyan betegségek idegi forrása, mint a skizofrénia, a bipoláris rendellenesség, vagy a depresszió például. Több ezer tudós kutatja világszerte ezeknek az állapotoknak a forrásait, hogy milyen folyamatok játszódnak le az agyban, amik aztán ezeket a viselkedésmintákat kialakítják.
Ugyanehhez kapcsolódik például, hogy miért szeretünk bizonyos ételeket és italokat, és ez hogyan kapcsolható az elhízáshoz. Azon is rengetegen dolgoznak, hogy megértsük, hogyan hozunk bizonyos döntéseket, hogyan alakítjuk ki a saját valóságunkat, milyen szempontok alapján nézzük a világot. Ezek olyan alapkérdések, amelyekben a neurológusok érdekeltek. De persze nem arról az oldalról közelítik meg, ahonnan én, nem a sorsot vagy a végzetet kutatják, csak a koncepciójukat.
Milyen módszerekkel lehet az ilyesmit kutatni? Gondolom, többféle megközelítése is létezik a témának, tudna pár példát mondani?
Nagyon nagyon sok DNS-szekvenálást végzünk. Mindenkinek 3,6 milliárd DNS-bázispárja van, ezt már szekvenálni lehet kevesebb, mint 30 perc alatt. Ezzel gyakorlatilag egy kódokkal teli könyvet kapunk, ami azt mutatja meg, hogy az agyunk és a testünk hogyan dolgozik együtt, ez mindenkinél nagyon egyéni lenyomatot jelent. Ezt tudjuk elemezni, és megfigyelni, hogyan függ össze a különböző életmódbeli és örökölt faktorokkal, mindegy, hogy a magasságról, súlyról, szemszínről, impulzivitásról, az élettartamról, vagy akár az intelligenciáról van szó.
A terhes nőnek egy MRI gép alá kell feküdnie hozzá. Már a huszadik héttől elkezdhetők a megfigyelések, ami azt jelenti, hogy a terhesség felét végig tudják követni. Jól lehet látni, hogy egyes örökölt gének hogyan változtatják meg az agy neurális hálózatát.
Aztán vannak olyan furcsább kutatások is, amikor kisegereket raknak mókuskerékbe, és virtuális valóság segítségével mindig mást mutatnak nekik a képernyőn. Mesterségesen stimulálják az állatok agyának egy-egy részét, hogy megnézzék, befolyásolja-e a döntéshozatalukat.
Tíz évvel ezelőtt pedig a Stanford Egyetemen felfedezték az optogenetikát, ami összegyúrja a génszerkesztés és a fény erejét, hogy a kutatók fel és le tudjanak kapcsolni előre meghatározott agyi áramköröket. Ennek segítségével a tudósok meg tudják mondani, hogy milyen idegi körök miért felelősek az agyban. Nagyon pontosan fel lehet térképezni, mi történik. Ennek a feltérképezésnek az eredményét már most is használják – vannak betegek, akiknek implantátumot raktak az agyukba, hogy a megfelelő területet stimulálják elektromos sokkal, ez bekapcsolhat vagy kikapcsolhat különböző tüneteket a depressziónál, a szorongásnál, az evési zavaroknál, vagy a Parkinson-kórnál.
Tudna példát mondani arra, milyen tulajdonságok, viselkedésminták vannak előre belénk programozva, úgy, hogy nem is hinnénk?
Az intelligencia is ilyen, az, hogy milyen sokáig élünk, sőt az ideológiánk is, azaz hogy milyen politikai pártot támogatunk. A hitrendszerünk egy részét is örököljük, vagy a szocioökonómiai státuszunkat, sőt a mentális zavarainkat is úgy kapjuk. Mindezek olyan összetett viselkedésminták, amelyeknek komoly biológiai örökségük van.
Az ideológiánkat és a hitrendszerünket is úgy örököljük, vagy nagyon kicsi gyerekként belénk programozzák, ezért maradnak bennünk felnőttkorban is?
A jelenlegi becslés az, hogy mindkettőt nagyjából 44 százalékban örököljük a felmenőinktől, azaz genetikai okai vannak. Ez egy elég magas szám, én úgy gondolom. Az intelligencia 54 százalékát örököljük.
Hogy lehet az, hogy egy olyan elvont dolog, mint a vallás vagy ideológia, örökölhető?
Nem hiszem, hogy tudjuk a pontos mechanizmusát annak, ahogyan ez működik. Az ideológia szempontjából például a konzervatívabb vagy jobboldali embereknek általában jóval aktívabb az agyuk amygdala és insula nevű régiója, ami azt jelenti, hogy kevésbé alkotnak együttműködő társas kapcsolatokat, és nem a jövőre koncentrálnak, hanem a jelenre, és az azonnali fenyegetésekre érzékenyebbek.
Valószínűleg a társadalom számára mindkét fajta ember nagyon hasznos, hiszen szükségünk van olyanokra, akik a jelenre koncentrálnak, és megvédik azt, de ugyanúgy szükségünk van olyanokra, akik a jövőbe tekintenek, és arra koncentrálnak, hogyan tudnánk azt jobbá tenni.
Tudunk változtatni ezeken a hitrendszereken, az ideológián, annak ellenére, hogy jórészt örököljük őket?
Mindig számolhatunk plaszticitással, de van, amikor nagyon nehéz feladatról beszélünk – főleg akkor, ha az ideológia például nagyon szorosan összefügg az öntudattal, és akár még a baráti társaság, a munkahely is ehhez kapcsolható. Ahhoz, hogy az alapvető ideológiát vagy hitrendszert megváltoztassuk, rengeteg változást kellene kialakítanunk az agyunkban. Ennek ellenére lehetséges: most egy könyvet olvasok egy olyan férfiról, aki csatlakozott egy szélsőjobbos mozgalomhoz, aztán kitört belőle. Szóval, van van bizonyíték arra, hogy lehetséges megváltoztatni ezeket a hitrendszereket és az ideológiát is, de valószínűleg nehéz folyamatról van szó.
Könnyebb lehet még akkor a változás, amikor fiatalok vagyunk, és nincs annyira az egész lényünkbe épülve a hitrendszerünk?
Amikor fiatalabbak vagyunk, egyébként is sokkal könnyebb az agyban változásokat létrehozni, nagyobb a plaszticitás. Ahogyan idősödünk, sokkal nehezebben fogadunk el új információkat a külső világtól. Sokkal jobban a saját, egyedül összegyűjtött tudásunkra hagyatkozunk. Szó szerint kiválogatjuk azokat a jeleket, amelyek alátámasztják a korábbi elképzeléseinket, vagy beleillenek azokba. Idősebb korban sokkal nehezebb megváltoztatni ezeket a belénk ivódott, begyakorolt sémákat, mint fiatalon.
Kiemelt kép: Facebook/Dr Hannah Critchlow
