Van nekünk egy Matiné rovatunk, melyben vasárnaponta egy-egy kortárs, jobbára magyar regényből közlünk cikkméretű szemelvényt, hol szomorú, hol vidám, hol vérbő történeteket.
Most, mivel december van, ami köztudottan a top10 cikkek hava, az idei eresztésből összegereblyéztük tíz kedvenc hazai kötetünket, pár sorban összefoglaltuk, miről szól a mű, aztán kiemeltünk egy rövid szakaszt az aktuális Matinénkból. Mind végén ott a link, lehet továbbolvasni. Aztán, ha tetszett, irány a könyvesbolt: a legjobb ajándék, tudja mindenki, a könyv.
1. Kováts Kriszta – Nyáry Krisztián: Játékok és szerelmek
A Corvinánál jelent meg a magyar könyvvilág fészbukpápája, Nyáry Krisztián tizennégy kultúrtörténeti miniesszéje a játék témakörében magyar írókról, művészekről, szerencselovagokról. A könyv melléklete egy CD Kováts Kriszta dalaival, Fábri Péter dalszövegeivel.
A Babaház című fejezetet Ilyen volt 74 évesen a legismertebb magyar kurtizán címmel matinéztuk. Szereplője Pilisy Róza , kinek vendége volt Krúdy, Heltai, VII. Edward, Ferenc Ferdinánd, a szerb Milán király és még sokan mások.
És akkor a szemelvény:
A 74 éves asszony látszólag könnyed testtartásban nyúlt el a kopott pamlagon, pedig erősen koncentrált rá, hogy a félhomályban alig látszódjon az arca. Kifestve, félig fekvő testtartásban várta, hogy a férfi belépjen az ajtón. A Magyar utca 20.-ban ritkán fogadtak vendéget, a tucatnyi szobából már csak egyben volt élet, a többiben fehér lepedők alatt várták a bútorok a jobb időket. 1931 kora nyara volt, a Károlyi-kert kertészei behúzódtak a napsütés elől az árnyékba, de a kis palota falai még nem engedték át a meleget. A küszöbön álló magas, ősz bajuszú férfi sem vette le a felöltőjét. Fáradt öregembernek nézett ki, pedig húsz évvel fiatalabb volt vendéglátójánál. „Hozattam abból a pilisi karcosból, amit szeret. Pezsgő helyett is ezt itta” – mondta köszönés helyett az asszony. A férfi leült, jócskán töltött a borból, és a kikészített szódásszifonból is spriccelt hozzá egy keveset. „Látja, egyedül maradtam! Nincsen senkim, és nagyon beteg vagyok. Nagyon szeretnék meghalni, azért kérettem ide, hogy maga írja meg rólam a nekrológot” – szólt a nő a félhomályból, majd nevetni kezdett saját fennkölt stílusán, és áttért a tegezésre:
„Tudom, kutya mód le fogsz kutyapicsázni, de ha a nagy Krúdy írja, mindenképpen szép lesz.”
A férfi mosolyogva hunyorgott: „Annál jobban tisztelem én magát, de hát ezt úgy is tudja. Meg ezt a babaházat is, hiába rejtegeti vásznak alatt, ismerem minden szegletét.” „Akkor hát megírja?” – kérdezte az asszony. „Írtam már magáról eleget. Csak akkor van értelme, ha most elmeséli az egészet őszintén, úgy, ahogy valójában volt” – válaszolta az író, és szivart vett elő. Pilisy Róza pedig elkezdte a történetét.
2. Jolsvai András: A napok színe; Scolar Kiadó
Ha már Krúdy bukkant föl az 1. pontban, nem folytathatjuk mással, mint országos kedvencünkkel, hovatovább a mi Krúdynkkal, Jolsvai Andrással (aki alighanem jobban járt volna, ha Krúdy kortársának születik, így viszont, hogy a mi kortársunknak született, mi jártunk jobban).
Szóval Jolsvai a minap megjelent regényében egy a rendszerváltás történelmi hónapjaiban virágzó („legyen bimbózó, ha szabad kérni”, szólna a szerző, ha szólhatna, de nem szólhat) hetilap sztoriját meséli el csodás poénokkal, könnyes szerelmekkel.
Vonatkozó Matinénknak a kattintásvadász A „budai csikló” felújításáról tudósít a hetilap címet adtuk.
Sipos Cili újságíróként is a csetlés-botlás nagymestere volt, nem volt olyan sajtótájékoztató, ahol ő ne esett volna át a mikrofon zsinórján, nem volt olyan interjú, ahol időben el tudta volna indítani a magnóját, s ha valamit sürgősen fel kellett volna jegyeznie, biztosan nem találta a tollát sem. És ha sikerült valahogy leírnia valamit, hát abban sem volt sok köszönet.Tőle származott a később legendássá lett „értem, hogy gőzgép, de mi hajtja?” mondat, de ő tudósított a budai csikló felújításáról éppúgy, mint az észak-déli metró nyugati szakaszának átadásáról.
Nála háromszázhatvan fokos fordulatot vett egy kalandos történet, és Sampras nyerte a New York-i nyílt opent. Voltak, akik csak legyintettek, ha róla volt szó, voltak, akik a butaságot siposciliben mérték, és voltak, akiket végképp kihozott a sodrukból. „Vigyétek előlem ezt a nőt, mert keresztüllövöm, mint egy kutyát” – ez még egy szelídebb, idézhető mondata volt vele kapcsolatban Barnának, aki minden Sipos Cili-kézirat láttán idegrohamot kapott.
Senki se tudta, hogyan került a Cili a laphoz: Thewrewkre gyanakodtunk, de ő úgy tett, mintha semmi köze nem lenne az egészhez. Szakmai múltja nem volt a lánynak, annyi bizonyos: ha kérdezték, valami propagandaosztályról beszélt, mint korábbi munkahelyéről. Eredetileg a belpolrovatot boldogította, de amikor Dienes Frici elküldte valamiért a Fehér Házba (a pártközpontot hívta így a szakma, mely épp ekkoriban alakult át képviselői irodaházzá), és ő rögtön benyújtotta vízumkérelmét az USA nagykövetségén, átpasszolták a Zádorhoz, ott kevesebb kárt tehet. Zádor az első cikkei olvastán azt javasolta, küldjük valami bentlakó iskolába, lehetőleg minél hosszabb tanfolyamokra, de aztán (noha előttünk tovább ekézte, ahogy mindenki mást is) az ismert, ám nem nyilvános okokból némileg megenyhült iránta. Ami persze leginkább abban nyilvánult meg, hogy elnézte neki, ha hetekig, néha hónapokig elpiszmogott egy-egy cikken.
„El nem készült írásból még soha nem lett baj!” – mosolygott bölcsen, amikor Cili az értekezleten előjött valami egészen új magyarázattal, miért nem írta meg a cikkét.
3. Pető Péter: Leshatár; Kalligram
Bár ez a top10 egyáltalán nem értékerősorrend szerint szerveződik, a sose volt dobogóról nem csúszhat le kollégánk, Pető Péter dolgozata. És erre magyarázatul nem csupán az az egzisztenciális szorongás motiválta érv szolgál, hogy szakmai főnök ő itt a 24-nél.
Pető futballbírónak készült, kölökként állt be megye három meccseken a kezdőkörbe, tűrte a (használt) szotyihéj szagú szurkolói gyalázkodást, s közben az lebegett közvetlenül a szeme előtt, hogy egyszer NB1-es métán „dudálhat” majd, kicsit távolabb, nem annyira közvetlenül a szeme előtt meg az lebegett, hogy idővel a puhli, kassai internacionalista útra fütyülheti föl magát. A skribler irodalmi munkásságából tudjuk, hogy bár egészen kicsin múlott, de csak elfújta a szél az álmot; így most büntetők helyett cikkcímeket adhat, s azzal vigasztalódhat, hogy Kapufái olykor több olvasót produkálnak, mint a magyar futballélvonal egy-egy komplett fordulójának nézőszáma, s nívóban sem a Balmaz-Mezőkövesd szintjét hozzák, a meglepő fordulatok számáról, szellemességéről nem is beszélve.
A Leshatár Pető szétfújt álmáról szól, meg persze (még inkább) a mi elcseszett kis országunknak a szétfújt álmairól.
Áll már a farka ennek a hurkalének? Ezzel a címmel matinéztuk a parádés kötetet.
Mi a kurva anyádat intettél, baszd meg ? Ez a kérdés nyugtatott meg, amikor a játékoskijáróban álltam.
Mindig ezt ismételgettem magamban. Már vagy tíz éve, valamikor 2001 tavaszán érdeklődött nálam ilyen kevéssé árnyaltan az a kis faszfej. Vagy két méterre volt tőlem, egy padon ült, a korláton kívül. Akkor partjeleztem életemben először, egy ifimeccsen, tele volt a pálya boldogtalanul másnapos kamaszokkal, akik „Megbaszlak !” kiáltással ijesztgették egymást minden szabálytalanság után. Én tizennégy voltam. Amikor elüvöltötte magát az a pattanásos barom, már tudtam, hogy kár volt belemenni ebbe az egészbe. Apám meg a futballbírói tanfolyam oktatója beszélt rá, hogy ki kell próbálni, hátha megtetszik.
Persze, poénnak biztosan jó lesz, gondoltam, aztán eltelik három perc a tetves meccsből, és verítékezem, mint szűz gyerek a szaunában, ha nyolcvan fokban belép hozzá a meztelen Charlize Theron.
Nem is értettem, miként mondhattam igent erre a cirkuszra. Világvégi faluban állok kockás mezben, kezemben egy zászlót fogok és integetek, mint speeddel pörgetett falusi bakter. Ha van nálam mobiltelefon, még onnan, a mészcsíkról telefonálok apunak, hogy jöjjön értem, vigyen innen. Egyáltalán minek odamenni, ahol sohasem dicsérnek, mindig csak baszogatnak?
Ez a nagyfejű bohóc is ötméteres lesnél kezdett ugatni. Nyilván, mert ott pihent a lábán a kis menyecskéje fehér topban meg nadrágban, menőzött kicsit a faluvégi dámának. Ha nem vagyok akkora barom, hogy elvállalom ezt a próbameccset, komfortosabban telt volna a vasárnap délutánom. Tanulok, lógok a haverokkal, olvasok, vagy legalább kiverem valami pornófilmre. Minden jobb lett volna, mint mozgó céltáblává lényegülni, rohangálni egy fehér csíkon és némán tűrni, ahogyan porig aláznak. Még szerencse, hogy a partjelző háttal van a nézőknek, így nem látták az arcomat.
4. Karafiáth Orsolya: Szirén; Scolar
Karafiáth Orsolya mellékesbe’ a mi Poszt itt rovatunk lehengerlő publicistája, jelzőitől retteg minden gonosz, okkal, joggal. Főállásban szépirodalmat alkot, most épp családregénnyé jegecesedő novellafüzért írt (melyet a szerkesztőség számos tagja olvasna, amennyiben Katz kolléga végre visszahozná közös recenziós példányunkat).
A Szirénben Orsi a függés lélektanát járja körül három generáció nőtagjainak életén keresztül, megmutatja, hogyan cipeljük tovább a korábbi nemzedékek, anyáink terheit, szorongásait és függőségeit.
Szenzációs fotók a hullák szépségkirálynőjéről címmel matinéztuk.
Hajat kiengedni, legszebb ruhánkat felvenni. Ezután következik a minimum két telefon, hogy egy óra múlva találka a parton, a szokott helyen. És irány a nádas. Ott szépen ki kell pányváznunk magunkat a legvastagabb szálhoz, ami elég erős, hogy megtartson minket. Ekkor kell bevenni a gyógyszereket, a kedvenc whiskynkkel.
Majd arccal a víztükör felé, és jön is az álom hamar. A találkára percre pontosan érkeznek, akiket meghívtál, és így találnak rád, teljes pompádban. A széklet, a nedvek, a gázok már eltávoztak belőled, de még nem kezdtél el puffadni. A szép halott. Az leszel. Nagyon sokat gondoltam erre a gyönyörű hullára, mindig más ruhában, más sminkkel képzeltem el magam. Hol rózsákkal a hajamban, hol apró gyöngyökkel, kagyló nyakékkel, egy rég elhagyott aranymedállal. Rózsaszín körmökkel, színjátszós körmökkel, vérvörös rúzzsal, duzzadt ajakkal, a halál engem ne sápadtra csókoljon. Erős pirosítót képzeltem magamra, ebbe a nőbe bele kell szeretni. Máskor nagyon körülményesnek tűnt az egész, és hirtelen túl sok hibát találtam magamon, el kell menni pedikűröshöz is, egy halottnak nem lehet csorba a lábkörme, és a szőrökre is ügyelni kéne, nini, szúr a tetem lába, a sátán se feküdne le szívesen egy ilyen jetivel. És fogyni is kellene még egy kicsit, ez a has nem túl esztétikus, ha nem húzom be, olyan, mint egy napon felejtett strandlabda, lifeg majd a víz tetején, pfuj, mindjárt elokádom magam. Nehéz feladatnak tűnt a legszebb halottá válni, a hullák szépségkirálynőjévé.
Buzgón jártam a fogyasztószalonba, mindennap egyre bőszebben tapasztgattam a romosnak ítélt homlokzatot, de hiába, csak pattogzott a festék. Őrjítő volt, ahogy a szépen pedikűrözött láb két hét alatt megint egy köpedelem lett; vissza a rosszarcú asszonyhoz, reszelgesse már még egy kicsit a kemény bőrt, de akkor meg az arcom esett szét; egy szó, mint száz, kezdtem belefáradni a hiábavaló és végtelen küzdelembe. Ajaj, böngésztem tovább elfelhősödött tekintettel a mellékhatások hosszú jegyzékét, bőrkiütések, pattanások, akné. Ami egy szernél előjöhet, rajtam elő is jön, az fix. Vagyis megint csúszik az Ophelia-projekt, ragyaverten csak nem úszkálhatok, ez agyrém.
5. Mikecs Anna: Altató; Gerlóczy Márton regénye; Scolar
Kortárs íróink közül számosat sikerült lehorgonyoznunk emlegetett publirovatunkban. Alapító posztittes, mondhatni posztittfundamentum Gerlóczy Márton, akinek (szinte) kívülről fújjuk korábbi regényeit a Check-intől A csemegepultos naplójáig.
Gerlóczy most családregényt írt; a mű elbeszélője a múlt századi rokonságból egy leány, Mikecs Anna, ki a valóságban korán meghalt, ám a szerző fantáziájában tovább él, s mesél egy regénnyit.
Idézünk egy friss kritikából: „Példásan gazdag regény ez: erőteljes hangon szól a nő kiszolgáltatottságáról, akinek tehetségét „zseniális” férje elfojtja, és megeszi az életét reggelire. És nagyon finoman van mögé szőve a magyar és erdélyi XX. század történelme – olyan finoman, hogy nem is tűnik történelemnek, csak szimplán életnek. Az egyik legjobban megírt szöveg az idei évből. Tűnjön ez fel másnak is.”
Föltűnt.
Elhagyni Erdélyt – mintha itt kellene hagynia egy darabot a testéből. Ezzel a címmel matinéztuk.
Márta nem szereti a babákat. Nem érdekli, hogy milyen ruhába öltöztetnek egy élettelen tárgyat, a játék babákat valahogy hazugságnak érzi. Az enyedi kertben ül a nagy diófa alatt Ida ölében, nézegeti az Endrétől kapott babát, aztán a fűbe hajítja és túláradó gyermeki jókedvében hangosan és önfeledten énekelni kezd. Amikor befejezi, a szomszédjuk, Knöpffler rajztanár emeleti ablakából kihajol egy nő és megtapsolja, amitől nagyon megrémül, és szégyenében az anyjához bújik. Itt érzi magát biztonságban, Ida ölében, és a nagy konyhában a kályha mellett, amikor Berta tejbegrízt főz neki, és közben a cselédlánnyal mindenféle kísértethistóriákat mesélnek.
Ma délután éppen egy lányról, aki estefelé kimegy a temetőbe, hogy egy karót szúrjon az anyja sírjába, de véletlenül a szoknyáját is odatűzi, és mikor távozna, azt hiszi, az anyja húzza lefele és ijedtében szörnyethal. Márta eddig félelem nélkül élt, de ez a rémhistória olyan szorongásokat kelt benne, hogy ettől kezdve mindig reszketve megy kis körgallérját magára borítva a folyosó végi vécére, és elalvás előtt remegve bújik az ágyba. Az udvaron Kukkó nénitől fél a legjobban. Van egy kicsi esőkunyhó, és azt mondják neki, ott lakik Kukkó néni, és ha rossz leszel, elvisz téged. Retteg tőle, pedig sohasem látta, de ha rá gondol, kis lelkében valahogy a temetővel és halál fogalmával kapcsolja össze. Gyakran lemegy a mély és tágas nagyenyedi pincébe Bertával, aki ritka haja miatt az álla alatt megkötött fehér batisztkendőt hord a fején. A pincében gyertyával világítanak, és Márta hiába fél a félhomályban, csalogatja a csudálatos jó hűvös, a pónyik alma, a nyár, az élet illata. Nagy kirándulásokra mennek az Őrhegyen, ahol a tavaszi esők után egész nagy bocskorként tapad lábukra a sár. Ekkor veszi észre először, hogy messziről milyen kicsik az emberek odalent a városban, ahol a csudálatos, langyos enyedi záporok után patakokban csobog le a Bethlen utcán a víz, és ők boldogan tapicskolnak benne mezítláb. A Hójában alig győzi a járást a nagy kamasz fiúk után, akik sokszor tíz-tizenöten összeverődve kalandoznak a folyó mentén. Úsznak a jó hűs vízben az országúton túl, boldogságuk legfőbb helyén, a Szamos gyönyörű kanyarjainál, a túlsó parton legelésző nyájjal, zöld rétekkel, fentebb szigetekkel, sziklás partokkal. Márta már hatéves korában megtanul úszni, megizmosodik, és a nyár bronzával ékesen lassan a bátyjaihoz edződve boldogan kalandozik a sziklás szakaszon, ahol a csodálatos kis szigetükön, az összeboruló zöld fák alatt épített kunyhójuk körül indiánjátékaik igazi tanyára lelnek.
6. Moldova György: Kegyelemkenyéren; Urbis
A hazánkban a messze a legtöbb eladott könyvvel büszkélkedő Moldova György bármit csinál is, nálunk (ferencvárosi koktélon és Mandarinon és mozdonyfüstön és Lakinger Béla zsebcirkálón és pénz szagán és Őrség panaszán és bűnazéleten és negyven prédikátoron felnőtt, lakótelepi, büszke proletárok között) simán befér az aktuális topba.
Egy ideje a nyugdíjasokról riportozik a Mester, a minap jött ki e témában a harmadik kötete; mi még a másodikat helyeztük Matinéba, a következő címmel: Olyan nyomorultak a nyugdíjasok, hogy már kétszáz forintért nekivágnak az útnak.
A szombathelyi Széll Kálmán úti épület kettős rendeltetéssel bír: a földszinten a Szociális Központ irodái, a klubhelyiség, a konyha helyezkedik el, az emeleten a „Bérlők Házát” alakították ki, itt helyezik el a gondozottakat. Jelenleg minden szoba foglalt.
— Mikor meghallottuk, hogy ellátogat hozzánk, Moldova úr — mondja a vezetőnő —‚ arra gondoltunk, hogy bizonyára akar beszélni valamelyik gondozottunkkal. Többeket megkérdeztünk, hajlandók-e a rendelkezésére állni, kitértek előle, de Erzsike vállalkozott rá. Ő egy 82 éves egykori ápolónő, teljességgel a tudatánál van, de a fizikai állapota megrendült. Arra kérem, ha fáradtságról panaszkodik, engedje megpihenni.
A szobák mérete különböző, Erzsike egy viszonylag nagyobb, 24 négyzetméteres alapterületűben él. Hazulról hozott tárgyaival rendezkedett be: nagyképernyős televízió, rádió, vízforraló, fényképek, otthonos csecsebecsék töltik ki a teret. Krónikus betegségei miatt már a szobáját sem tudja elhagyni.
Az ápolónők mosdatják, öltöztetik, hozzák fel neki az ételt, a szélesebb körű szolgáltatásért magasabb gondozási díjat számítanak fel neki. Elhelyezkedett, bár közel ülünk egymáshoz, nem látja az arcomat.
— A televíziót nézi?
— Csak azért szoktam bekapcsolni, hogy tudjam, nappal van vagy éjszaka.
— Sokat van egyedül?
— Nem szeretem, ha zavarnak a szomszéd asszonyok. Jó volna beszélni velük hitről, Istenről, könyvekről, de ők csak azt hajtogatják: itt fáj, ott fáj, ettől pedig senkinek sem lesz könnyebb. Egy embernek megpróbáltam segíteni, pénzt adtam neki, hogy szokjon le az alkoholról és a cigarettától, de most újra iszik és dohányzik. Csak a családomat fogadom szívesen: két lányom van, négy unokám és három dédunokám. A lányaim, sajnos, nehéz körülmények között élnek, mind a ketten gyógyszertári szakasszisztensnek tanultak, a fiatalabb itt dolgozik Szombathelyen, az idősebbik nem tudott elhelyezkedni, átment Ausztriába, de ott sem kapott állást. Nem tudom, hogy számolok el a sorsával az apjának odafenn.
7. Pataki Éva: Még egy nő; Athenaeum
Egy csajos, szerelmes regénynek is itt a helye a tízben, jók benne a sztorik. Matinézni azt a szakaszt választottuk, melyben Ötdolláros kirgiz prostikba futott bele a magyar stáb.
A helyiségben furcsa, felfokozott hangulat uralkodott, a szomszéd asztalnál a német stáb fetrengett elázva, vezetőjük, Tomas csendben horkolt az asztal alatt, fejét gondosan eligazítva laptopján. A többi asztalnál kínai, pakisztáni bizniszmenek ültek gyönyörű, miniszoknyás kirgiz kurvák társaságában, valamint egy olasz hegymászótársaság. Különböző nyelvek és nyelvcsaládok hangfoszlányai úsztak a levegőben, és erősítés gyanánt az orosz tévé esztrádműsora. Az operatőr finom ujjai elindultak fölfelé Annamari gerincén, egyenként végigmasszírozva a csigolyákat, lassú, türelmes mozdulatokkal. Közben a másik kezével a cigarettáját egyensúlyozta. Annamari azt kívánta magában, álljon meg az idő, maradjanak örökre itt, ebben a kirgiz bárban, együtt ezekkel az ismeretlen emberekkel, mert neki az életben ilyen jó többé nem lesz. Pipi rózsás arccal jelentette, hogy a helyi szexmunkások, akikből újabb felhozatal jelent meg a bárban, öt dollárért kaphatók.
Zolika akadozó nyelvvel, de önérzetesen közölte:
– Én még sosem fizettem nőnek.
Ebben a pillanatban a dagadt kínai lépett be a bárba, Annamari repülőgépszomszédja. Annamari már korábban mesélt az élményről az operatőrnek, most csak rámutatott, hogy ez ő, mire mindketten iszonyatosan elkezdtek röhögni. A kínai a régi barátnak szóló szívélyes mosollyal üdvözölte Annamarit, és ezt már tényleg nem lehetett kibírni. A többiek nem értették Annamarit és az operatőrt, vagy talán éppen hogy nagyon is, mindenesetre nem sokat törődtek velük. Karina mellé két helyi nehézfiú telepedett, de Pipi és Zolika felsorakoztak, ha dülöngélve is, a védelmére. Pedig Karina ezt nem is kérte tőlük. Ekkor lépett be Dános Miki két kirgiz haverja társaságában, gyanúsan pirosló orcákkal, hóna alatt egy üveg Kara-kul márkájú vodkával.
8. Egressy Zoltán: Júlialepke. Harminckét vallomás; Európa
Látták filmen vagy a Katonában a Portugált? Na, azt Egressy Zoltán írta. Most meg Júlialepke címen harminckét vallomást adott közre. A téma a szerelem, a szerelem fantomja, akarása, elmúlása, átalakulása. Hallhatunk mesét mások mellett a méregkeverő asszony, a pusztába vágyó kisfiú, az álomátadó, a halhatatlan költő, egy őrzőangyal, valamint a világmindenség valaha élt legnagyobb árulója szájából.
Apa megpuszilta gyerekét, mosolygott, elaludt, aztán hajnalban kiugrott a harmadikról címmel matinéztuk.
Apuka állt az ajtóban, csak nézett és mosolygott rám.
Nem ijedtem meg, nem tudom, ez túl emberi vonás, vagy csak az álom miatt, úgy tudom, abban minden képtelenség elfogadható. Szóval ott állt, és én azt gondoltam, mégiscsak elutazott, nem volt igaz ez a szörnyűség, a borzasztó történet. Sokáig állt, gyönyörködött bennem, nem szólt, csak mosolygott. Aztán csendben, majdnem suttogva azt mondta:
– Hagyjuk aludni őket. Gyere velem.
Kiléptünk az ajtón, nem tudom, ruhában voltam vagy pizsamában, csak mentünk, fogtam a kezét, csimpaszkodtam bele, szinte lógtam a karján, boldog voltam, ő is, sétáltunk az utcán, nem emlékszem, éjszaka volt-e, arra sem, mit mesélt, csak az érzésre, hogy milyen jó. Azt kívántam, maradjon így minden. Egyszer csak valami tó partjára értünk, és ő azt mondta, csónakázzunk.
Volt ott egy csónak, igen, mégiscsak sötét volt, éjszaka, besegített, beszállt ő is, fogta a lapátokat, és erős csapásokkal, mégis csendesen hasítva a vizet, beevezett velem a tó közepére. Kicsit akkor már kezdtem fázni, de tele volt csillaggal az ég, és én nem adtam volna semmiért oda ezeket a pillanatokat. Aztán váratlanul abbahagyta az evezést, letette a lapátokat, felállt a csónakban. Néztem, mit csinál, nem értettem, csak mosolygott, és felemelte a kezét. Tett egy hívó mozdulatot.
– Gyere velem, megmutatom az én világomat – mondta, és lassan kilépett a csónakból.
Dermedten néztem. Utána akartam kapni, de elkéstem, viszont nem süllyedt el, a víz akkor már mocsár volt. Nagyon lassan kezdett merülni. Kiáltani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Fokozatosan süllyedt, miközben mosolygott, hívott a kezével, és azt ismételgette szelíden, hogy menjek vele, megmutatja az ő világát.
Nem tudtam, mit csináljak, rettegtem, láttam, ahogy tűnik el menthetetlenül a szemem előtt,
borzalmas érzés, egy örökkévalóságig tartott, nyilvánvaló volt, hogy nem segíthetek. Mielőtt elvesztettem, még mondott valamit.
– Kardvirágot vegyünk anya sírjára.
Nem tudom, mennyi idő után tértem magamhoz, felkaptam a lapátokat, evezni kezdtem, a mocsár közben megint víz lett, őrületesen kapkodtam, aztán kiértem a partra, kiugrottam a csónakból. Erdő kezdődött ott, ahol földet értem, és én rohanni kezdtem, bele a sűrű feketeségbe, a sötétbe, ágak, gallyak, égig érő fák fekete rettenetébe.
9. Kácsor Zsolt: A harminckét bolond; Pesti Kalligram
Kácsor Zsolt műve a hivatalos ajánló szerint „elvarázsolt regény egy mániás depressziós festőművészről, akiben a saját bolond nagyapja azért született újjá, hogy jóvátehesse a család bűneit”. Mi Pöcslimbálás és ablakból kirepülő téliszalámi fogadta a magyar srácot Marseille-ben címmel matinéztuk a letehetetlen regényt.
A La Canebière és a Saint-Ferreol sarkán várakoztam a nagybátyámra, mert a levélváltások során abban egyeztünk meg vele, hogy oda jön majd értem. Erről a kereszteződésről Pierre bácsi még egy kicsinyke térképet is firkantott az utolsó levelébe, s arra kért, hogy a nap folyamán bármikor érek is oda, el ne mozduljak onnan. Így hát üldögéltem ott a bőröndömön, élvezettel szívtam magamba a jólesően egzotikus szagokat, s jobb időtöltés híján a kocsikat bámultam, a híres nyugati autókat, amilyeneket otthon ritkán láttam. A szemem Zsigulikhoz, Trabantokhoz, Wartburgokhoz, Daciákhoz és Zaporozsecekhez szokott, a francia sofőrökre úgy néztem hát, mint megannyi milliomosra, nem értettem, honnét lehet pénzük olyan kocsikra, amilyeneket nálunk csak a krimikben látni. Nézelődés közben úgy éreztem magam, mintha egy párizsi krimi mellékszereplője lennék, körülöttem pedig mindenki azt játszaná, hogy nagyon-nagyon francia – meg sem lepődtem volna, ha a tömegben Belmondo bukkan föl csőre töltött pisztollyal a kezében, hogy elvegye tőlem a kevéske százötven márkámat. A pénzt persze be kellett volna váltanom frankra, ám el sem mertem elmozdulni a sarokról, nemhogy váltani tudtam volna, de ha el is mozdultam volna: fogalmam sem volt, hogy hol és hogyan kell pénzt váltani, ráadásul külföldi pénz életemben először akkor volt a kezemben, pontosabban: a zoknimban, mert minden eshetőségre számítva oda dugtam el.
Korgott a gyomrom és kiszáradt a szám, egyre dühösebb lettem, s minden mellettem elhaladó férfiban a nagybátyámat véltem fölfedezni. De helyettük este kilenc felé egy huszonéves, hosszú, sötétbarna hajú, gyönyörű nő lépett oda hozzám, rám mosolygott, s kérdezett tőlem valamit.
Habár odahaza a marseille-i nagybácsi miatt már egy éve magántanárhoz jártam franciából, fogalmam sem volt, hogy ez a nő mit beszél. Nem értettem a hadarásából semmit. „Kérem, legyen szíves megismételni lassabban”. Ez volt a jó előre bemagolt, biztonságos mondatom, mire lassan megismételte a kérdését, amelyben meglepetésemre másodjára már fölfedeztem a saját nevemet. „Igen, én vagyok Mazurka Flórián”, bólintottam. Erre kinyújtotta a kezét. „Jó estét, kedves Florian, Nicole-nak hívnak, önöknél dolgozom, az úr küldött le magáért.”
Legalábbis így értettem.
De nem tudtam, hogy ki lehet ez a Nicole. Azt pedig végképp nem értettem, miképpen dolgozhat „nálunk”. A levelekben egy szó sem esett róla. Nem értettem azt sem, hogy miért nem a bácsikám jött el értem. „Hol van Pierre bácsi?” Mire Nicole megvonta a vállát, s nevetve mondott valamit, de nem értettem. Elindultunk, s alig tíz perc múlva meg is érkeztünk. „Itt lakik az úr”, mondta Nicole egy magas, emeletes társasháznál, amelynek bejárata előtt egy szemetes konténer bűzlött.
Amikor odaértünk, egy rongyos, szakállas, fekete ember állt az épület mellett, hugyozott, s lóbálta felénk a faszát. Nem tudtam elképzelni a bácsikámról, hogy itt lakik.
10. Zsolt Béla: Gerson és neje
Zömmel kortársakat matinézunk, ebbe az összeállításba is kizárólag a 2017-ben megjelent művekből válogattunk, de olykor, ha egy régi regény nagyon a szívünkbe talál, kivételt teszünk: így voltunk nyáron Zsolt Béla 1930-ban megjelent Gerson és neje című kötetével.
Ahogy Zsolt Béla ismerte a démonainkat, nem ismeri úgy senki.
Matinénk címe: Akkora stréber volt a beosztott, hogy kezet akart csókolni a nagyfőnöknek, csúnyán beégett.
Ez a vezérigazgatói vacsora most minden mozzanatában fölelevenedik Gerson előtt. Ohrnstein délelőtt behivatta és azt monda neki:
— A feleségem szívesen látja vacsorára.
Gerson alól kiszaladt es lába. Hebegő boldogsággal mondott valami köszönésfélét és kihátrált a szobából, mintha attól tartott volna, hogy a vezérigazgató közben meggondolja magát. De ahogy visszatántorgott az íróasztalához, a boldogság helyét nyomban elfoglalta a riadt bizonytalanságérzet. Még sohasem volt úriháznál vendég. Otthon mindenki úgy viselkedett az asztalnál, úgy evett, ahogy jólesett. Az apjának volt egy régi zsebkése, feketenyelű, a nikkel fénye rég lekopott a fokáról, azzal nyeste, vágta az ételt vagy húsz év óta. Ebéd után megtörölte a terítőben, ott, ahol az asztallap szélén szegletesen megfeszült. A kést nem tette zsebre, étkezés előtt oda kellett készíteni a tányérja mellé. Ha az öreg raktárnok vidékre ment átvételre, a mama evett a késsel. Afféle családfői jelvény volt a zsebkés, mint régen, a harcos időkben, az apa fegyvere. Gersonnak gyerekkori kevés vágya között szerepelt, hogy egyszer ehessék az apja késével. Egyéb emléke az otthoni kosztolásokkal kapcsolatban alig volt. Csak vendéglői étkezései kezdetén tudta meg, hogy a húst általában nem eszik a leveses tányérból s az evőeszközt nem kell megtörölni az asztalkendővel a következő fogáshoz, mert minden ételhez újra adnak kést és villát.
A késsel és villával való szabályos bánásmódot vendéglői szomszédaitól leste el.
Bár nem volt általános szokás, megfigyelte, hogy a vendéglői étkezők nagyrésze, mielőtt hozzáfogott volna az evéshez, kitörölte az üres tányért a szalvétával és végigsimította vele a késeket és a villákat is.
Kiemelt kép: MTI/Marjai János
