Kultúra

Többször ölt az erdész, de néhány áldozata csodával határos módon túlélte a késelést

A föld alól jött a segítség. Elképesztően izgalmas könyv jelent meg az erdők titkos életéről. Matiné.
Korábban a témában:

Aki tisztában van azzal, hogy a fák éreznek fájdalmat, hogy van emlékezetük, és hogy a faszülők együtt élnek utódaikkal, az nem képes csak úgy kivágni őket, és nem fog nagy gépekkel garázdálkodni közöttük. A gépeket az én területemről már két éve száműztük, és ha olykor-olykor mégis ki kell vágnunk egyes törzseket, akkor az erdei munkások lovaikkal együtt ezt kímélettel teszik. Egy egészséges, akár még boldognak is nevezhető erdő lényegesen termékenyebb, ami gazdaságilag is megtérül. Ez az érv győzte meg munkaadómat, a hümmeli önkormányzatot, így aztán ebben az Eifel-hegységben fekvő parányi faluban a jövőben szóba sem jöhet semmilyen más gazdálkodási forma. A fák fellélegeznek, és még több titkot árulnak el, különösen azok a csoportok, amelyek az újonnan kialakított védett területeken teljesen háborítatlanul élnek. Életem végéig tanulni fogok tőlük. Már az minden képzeletet felülmúl, amit eddig felfedeztem ott, a lombsátorban.

Most arra invitálom az olvasót, ossza meg velem a fák nyújtotta örömöket. És ki tudja, talán legközelebb, amikor az erdőben sétál, ön is felfedez néhány csodát.

Évekkel ezelőtt a hozzám tartozó erdészkerület egy régi bükkös rezervátumában különös, mohával benőtt kövekre bukkantam.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Utólag már nyilvánvaló számomra, hogy sokszor elmentem mellettük, ügyet sem vetve rájuk, egy nap azonban mégiscsak megtorpantam és lehajoltam. Formájuk szokatlan volt, görbe, üreges, amikor pedig valamennyire megemeltem a mohát, alatta fakérget fedeztem fel. Egyszóval mégsem kő volt az, hanem egy régi fadarab. Mivel azonban a bükkfa nedves talajon néhány év alatt elkorhad, meglepődtem, hogy ez mennyire kemény.

A legmegdöbbentőbb az volt, hogy nem tudtam felemelni, szemlátomást szilárdan összenőtt a talajjal. Zsebkésemmel óvatosan lekapargattam valamennyit a kérgéről, mígnem egy zöld rétegre bukkantam. Zöld? Ez a színanyag csak klorofillból származhat, ahogyan az a friss levelekben előfordul, és tartalékként az élő fák törzsében is elraktározódik. Ez csakis azt jelenthette, hogy ez a fadarab mégsem volt halott! A többi „kődarabból” aztán gyorsan kirajzolódott a logikus kép, ugyanis azok egy másfél méter átmérőjű körön belül helyezkedtek el. Egy hatalmas, ősrégi fatörzs göcsörtös maradványai voltak. Csak egykori pereme maradt meg csökevényesen, míg belseje már régen humusszá korhadt szét – nyilvánvaló jeleként annak, hogy a törzset már vagy 400-500 évvel ezelőtt kellett hogy kivágják.

De hogyan maradhattak fenn ilyen hosszú ideig az élő maradványok? Utóvégre a sejtek cukor formájában tápanyagot használnak el, lélegezniük és legalább egy keveset nőniük kell. Márpedig levelek, így fotoszintézis nélkül ez lehetetlen. Több évszázados koplalókúrát bolygónk egyetlen lénye sem bír ki, és ez érvényes a fák maradványaira is. A fatuskókra legalábbis, amelyek csak magukra számíthatnak. Ennél a példánynál azonban mindez nyilvánvalóan másképpen volt. A szomszédos fáktól kapott támogatást, mégpedig a gyökerek segítségével. Olykor csak laza kapcsolat létesül a gombafonalak hálózata révén, amely beburkolja a gyökércsúcsokat, és segít nekik a tápanyagcserében, olykor azonban vannak közvetlen összenövések is. Hogy esetünkben mi volt a helyzet, azt nem sikerült megtudnom, nem akartam ugyanis az öreg fatönknek az ásással kárt okozni. Egyvalami azonban egyértelmű volt: a környező bükkfák – hogy életben tartsák – cukoroldatot pumpáltak át neki.

Fotó: Thinkstock

Azt, hogy a fák gyökérzetük révén összekapcsolódnak, olykor megfigyelhetjük a rézsűkön. Az eső ott elmossa a földet, és szabaddá teszi a föld alatti hálózatot. Hogy valóban összefonódó rendszerről van szó, amely egy faj és egy állomány legtöbb egyedét összekapcsolja, a kutatók a Harz hegységben derítették ki. A tápanyagcsere, a szomszédok segítségnyújtása szükséghelyzetben minden jel szerint megszokott dolog, és arra a megállapításra vezetett, hogy az erdők szuperorganizmusok, vagyis hasonló képződmények, mint például egy hangyaboly.

Természetesen feltehetnénk azt a kérdést is, hogy vajon a fák gyökerei nem egyszerűen érzéketlenül és céltalanul nőnek-e a földben, és mindig akkor kapcsolódnak össze fajtársaikkal, amikor találkoznak velük? Ettől kezdve törvényszerűen folyik közöttük a tápanyagcsere, mintha egy feltételezett társas közösséget építenének ki, miközben véletlenszerű adok-veszeknél mégsem élnének meg többet. Az aktív segítség megkapó képét ezzel felváltaná a véletlenszerűség elve, jóllehet még az efféle mechanizmusok is előnyösek lennének az erdő ökoszisztémájának működése szempontjából. Ennyire azonban nem egyszerű a természet működése, mint azt Massimo Maff ei a Torinói Egyetemről a Max Planck Forschung magazinban megállapítja: a növények – következésképpen a fák is – nagyon jól meg tudják különböztetni a gyökereiket más fajok, sőt a saját fajuk más egyedeinek gyökereitől is.

De vajon miért ennyire társas lények a fák, miért osztják meg táplálékukat fajtársaikkal, nagy gonddal felnevelve így saját konkurenciájukat? Az okok ugyanazok, mint az emberi társadalmakban: közösen jobban megy. Egy fa nem erdő, nem képes kiegyensúlyozott, helyi klímát kialakítani, védtelenül ki van szolgáltatva szélnek-viharnak. Együttesen ellenben sok fa ökoszisztémát alkot, amely csillapítja a szélsőségesen magas vagy alacsony hőmérséklet hatásait, nagy mennyiségben tárolja a vizet, és igencsak párás levegőt hoz létre. Ilyen környezetben a fák védetten élhetnek, és nagyon magas kort érhetnek meg. Hogy ez megvalósuljon, a közösséget mindenáron fenn kell tartaniuk. Ha minden egyes példány csakis önmagával törődne, akkor jó néhányan nem érnék meg az öregkort. Az állandó pusztulás eredménye az lenne, hogy sok nagy lyuk tátongana a koronasátorban, ennek folytán pedig a viharok mélyebbre hatolhatnának, és további fákat dönthetnének ki. A nyári forróság benyomulna egészen az erdő talajáig, és kiszárítaná. Ettől mindenki szenvedne.

A közösség számára így minden fa fontos, és megérdemli, hogy amíg csak lehetséges, megmaradjon. Ezért aztán a beteg egyedeket is támogatják, ellátják őket tápanyaggal mindaddig, amíg helyre nem rázódnak. Könnyen megeshet, hogy legközelebb fordítva lesz: a támogató fa szorul rá a támogatásra. Engem az így viselkedő vastag, ezüstszürke bükkök elefántcsordára emlékeztetnek. Az is törődik a tagjaival, talpra állítja a betegeket és a gyengéket, és még az elhullott csordatagokat sem hagyja szívesen hátra.

Minden fa tagja ennek a közösségnek, ugyanakkor mégiscsak vannak fokozatok. A legtöbb fatönk lassanként elkorhad, és néhány évtized alatt (a fák életében ez nagyon rövid idő) eltűnik a televényben. Csak kevés példány akad, amelyet – akárcsak az imént leírt „mohával benőtt követ” – évszázadokon át életben tartanak. Mi az oka ennek a különbségtételnek? A fák is osztálytársadalomban élnének? Nagyon úgy tűnik, de az „osztály” kifejezés mégsem igazán helytálló. Inkább az összetartozás, sőt a rokonszenv foka az, ami a társak segítőkészségét meghatározza.

Fotó: Thinkstock

És ezt mi magunk is felmérhetjük akár a lombkoronára vetett egyetlen pillantással. Egy átlagos fa addig terjeszkedik ágaival, míg el nem éri egy hasonló magasságú szomszédja ágvégződéseit. Tovább nem megy, mert a lég-, pontosabban a „fénytér” már foglalt. Ennek ellenére a kinyúló karok határozottan megerősödnek, úgyhogy az az érzésünk, ott fenn szabályos harc folyik. Egy igazi baráti páros ugyanakkor eleve ügyel arra, hogy ne fejlesszen túlságosan vastag ágakat a másik fa irányába. Egyik fa sem akar a másiktól elhappolni semmit, a lombkorona erőteljesebb részeit ezért kifelé, azaz a „nem barátok” irányába fejleszti. Az ilyen párok a gyökerek révén olyan bensőségesen összekapcsolódnak, hogy olykor még együtt is halnak meg.

Ilyen, egészen a tönkök ellátásáig terjedő barátságok rendszerint csak természetes erdőkben tapasztalhatók. Talán mindegyik faj ezt teszi, jómagam megfigyeltem már kivágott fák hosszan tovább élő tönkjeit a bükkök mellett tölgyeknél, jegenyefenyőknél, lucfenyőknél és duglászfenyőknél is. A telepített erdők – ilyen Közép-Európa legtöbb tűlevelű erdeje – szemlátomást úgy viselkednek, mint az utcagyerekek. Mivel az ültetés révén a gyökerek tartós sérülést szenvednek, úgy tűnik, már aligha képesek hálózattá összeszerveződni. Az ilyen mesterséges erdők fái rendszerint magánzóként lépnek fel, és így különösen nehéz nekik. Mindamellett a legtöbb esetben amúgy sem vár rájuk hosszú élet, mert a törzsük fafajtától függően nagyjából száz év alatt kivágásra érettnek minősül.

Gyakran kérdezgettek kerttulajdonosok, hogy fáik nem állnak-e túlságosan közel egymáshoz? Végtére is elveszik egymástól a fényt és a vizet. Ez az aggodalom az erdőgazdálkodásból ered: ott a fatörzseknek a lehető leggyorsabban meg kell vastagodniuk és kitermelésre érettnek kell lenniük, márpedig ehhez sok helyre és egyenletesen kerek, nagy lombkoronára van szükségük. Hogy ez így legyen, ötévente rendszeresen megszabadítják őket állítólagos konkurenseiktől, mégpedig úgy, hogy kivágják őket. Mivel a fák nem öregednek meg, hanem már százesztendős korukban a fűrésztelepre kerülnek, ennek az eljárásnak a fák egészségére gyakorolt kedvezőtlen hatásai alig mutatkoznak meg.

Miféle kedvezőtlen hatások? Vagy talán nem az tűnik logikusnak, hogy egy fa jobban nő, ha megszabadul a kellemetlen versenytársaktól, és koronája sok napfényhez, gyökérzete pedig rengeteg vízhez jut? Az eltérő fajokhoz tartozó példányokra ez valóban igaz. Azok harcban állnak egymással a helyi erőforrásokért. Az egyazon fajhoz tartozó fák esetében azonban más a helyzet. Azt, hogy például a bükkök képesek a barátkozásra, mi több, még táplálni is képesek egymást, már említettem. Az erdőnek nyilvánvalóan nem érdeke, hogy elveszítse gyengébb tagjait. Ezzel ugyanis hézagok keletkeznének, amelyek megzavarnák a félhomályból és a magas páratartalomból adódó érzékeny mikroklímát. Egyébként azonban minden egyes fa szabadon kibontakozhatna, és önállóan élhetné életét.

Fotó: Thinkstock

Feltételes módban! A bükkök ugyanis – ők legalábbis mindenképpen – szemlátomást nagy gondot fordítanak az egyensúlyteremő igazságosságra. Vanessa Bursche, az aacheni Rajnai–vesztfáliai Műszaki Főiskola munkatársa kiderítette, hogy a még érintetlen bükkösökben a fotoszintézist illetően egy egészen különös felfedezést tehetünk. A fák szemmel láthatóan egymásra hangolódnak azért, hogy mindegyikük teljesítménye ugyanolyan legyen. És ez nem magától értetődő dolog. Minden bükkfa egyedi helyen áll. Az, hogy a talaj köves vagy nagyon laza, hogy sok vizet tárol-e vagy szinte semmit, hogy gazdag vagy szélsőségesen sovány tápanyagkínálattal rendelkezik-e – e feltételek néhány méteren belül is erősen eltérőek lehetnek. Eszerint minden egyes fa különböző növekedési feltételek közé kerül, és ennek megfelelően gyorsabban vagy lassabban gyarapodik, vagyis több vagy kevesebb cukrot és faanyagot képes termelni. Annál meglepőbb a kutatómunka eredménye: a fák kiegyenlítik egymás között a gyenge és erős tulajdonságokat. Mindegy, hogy a fa vastag-e vagy vékony, a fajtársak egy-egy levélre számítva hasonló mennyiségben állítanak elő cukrot a fény segítségével. A kiegyenlítődés a föld alatt, a gyökérzet révén következik be. Minden jel szerint élénk csere folyik itt. Akinek bőséggel van, az lead, aki szegény éhenkórász, az segélyszállítmányokat kap. A folyamatban ismét részt vesznek a gombák: hatalmas hálózatukkal gigantikus újraelosztó gépezetként működnek. Mindez kissé a szociális segélyrendszerre emlékeztet, amely éppen így akadályozza meg, hogy társadalmunk egyes tagjai mélyre zuhanjanak.

A bükkfák „túl sűrűn” sosem állhatnak, épp ellenkezőleg. Csoportos összebújásra törekednek. A törzsek gyakran kevesebb mint egy méter távolságra állnak egymástól. A fakoronák ezáltal kicsik és tömörek maradnak, és sok erdésznek az a véleménye, hogy ez nem tesz jót a fáknak. Ezért aztán fakitermelés útján szétválasztják őket egymástól, vagyis a feleslegesnek vélt fákat eltávolítják. Lübecki erdészek ellenben arra a következtetésre jutottak, hogy az a bükkerdő, amelynek tagjai szorosan egymás mellett állnak, hatékonyabban működik. A biomassza, mindenekelőtt a fatest számottevő évi többletnövekedése az, ami a facsoportok egészségét bizonyítja. Nyilvánvaló, hogy a tápanyag- és a vízelosztás optimális valamennyi fa között, úgyhogy az összes fa a legjobb formáját hozhatja. Ha „rásegítünk”, és megszabadítjuk az egyes példányokat vélt versenytársaiktól, akkor a megmaradt fákból remeték lesznek. A szomszédokkal fenntartott kapcsolataik üresben futnak, hiszen ott már csak tönkök állnak. Mindegyik fa magában küzd, a következmény pedig az lesz, hogy nagy különbségek keletkeznek produktivitásukban. Akadnak egyes példányok, amelyek vadul fotoszintetizálnak, és csak úgy bugyog bennük a cukor. Ezáltal erőteljesebben növekednek, jó formában vannak, mégsem élnek különösebben sokáig. Egy fa ugyanis csak annyira lehet jól, amennyire az őt körülvevő erdő is jól van. Ott azonban sok vesztes is áll. A gyengébbek, amelyeket korábban az erősebbek támogattak, egyszerre hátrányos helyzetbe kerülnek.  Legyen az ok akár a hely, akár a hiányos tápanyagellátás, akár időleges gyengélkedés vagy a genetikai állomány – ezek a fák könnyebben esnek a rovarok és a gombák áldozatául.

Fotó: Thinkstock

Vajon nem az evolúció jegyében történik mindez, amelynek során csak a legerősebbek maradnak életben? A fák erre csak ráznák a fejüket – pontosabban a koronájukat. Jóllétük a közösségtől függ, és ha az állítólagosan erőtlenek eltűnnek, azzal a többiek is veszítenek. Életük során még az erős fák is többször megbetegszenek, és gyengébb szomszédjaik támogatására szorulnak. Ha ők már nincsenek, akkor egy ártalmatlan rovarfertőzöttség is megpecsételheti akár az óriások sorsát is.

A „segélynyújtásnak” egy rendkívüli esetét egyszer én magam indítottam el. Erdészpályafutásom kezdeti éveiben fiatalabb bükkfákat gyűrűztettem meg. Az eljárás során egyméteres magasságban eltávolítunk egy kéregcsíkot, hogy meginduljon a fa fokozatos elhalása. Végső soron ez is a gyérítésnek egy módja, amelynek során nem fűrészeljük ketté a törzset, az elszáradt fák holtfaként, állva maradnak ott az erdőben. Mégis több helyet biztosítanak az élőknek, mert koronájukon nincs levél, és sok fényt átengednek szomszédjaikhoz. Brutálisan hangzik? Én is úgy találom, a halál ugyanis néhány év késleltetéssel következik be, ezért a jövőben soha többé nem tennék ilyet. Láttam, mennyire küzdöttek a bükkök, mindenekelőtt pedig azt, hogy egyik-másik mind a mai napig életben maradt. Rendes körülmények között ez egyáltalán nem lenne lehetséges, hiszen kéreg nélkül a fa nem tudja eljuttatni a cukrot a levelektől a gyökérzetig. Így az utóbbi éhen marad, leáll a szivattyúműködés, és mivel nem jut víz a törzs faanyagán keresztül a koronába, az egész fa elszárad. Sok példány azonban többé-kevésbé elevenen növekedett tovább. Ma már tudom, hogy ez csak az érintetlenül hagyott szomszédok segítségével volt lehetséges. Föld alatti hálózatukon keresztül ezek vették át a gyökerek megszakított ellátását, lehetővé téve ezzel társaik túlélését. Ráadásul egyesek még a kéregben keletkezett hézagot is újbóli növekedéssel hidalják át, és bevallom: minden alkalommal kissé szégyenkezem, ha látom, mit tettem egykor. Mindenesetre megtanultam ebből, mennyire erőteljes lehet a fák közössége. „Minden lánc olyan erős, mint a leggyengébb láncszeme” – ezt az ősi kézművesmondást akár a fák is kitalálhatták volna. És mivel ők ezt ösztönösen érzik, feltétel nélkül kisegítik egymást.

Peter Wohlenneben: A fák titkos élete

Park Könyvkiadó, 2016

Ajánlott videó mutasd mind

Mérő László: Úgy döntöttünk, hogy elhisszük a történetet a vírusról

Még ha csak vaklárma is a magyarországi koronavírus-járvány, akkor is rengeteg haszna van a védekezésnek, állítja Mérő László matematikus, pszichológus. A professzor lapunknak arról is beszélt, hogy Orbán szélkakas, és 2022-ben megbukik, de szó volt a távozó indexesek előtt álló lehetőségekről is.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.