Reif György néven születtél. Miért cserélted le?
Mert ilyen névvel nem lehet írni. Illetve lehetni lehet, csak nem illik. A Steingaszner is Tömörkény lett, és a Ziegler is Gárdonyi, sorolhatnám. A Moldova szónak jó a hangzása, „megy a cica Moldovába”, ilyesmi asszociációk jönnek, meg ott van Csokonainál, hogy „Inkább laknám Moldovába, Bukarestbe, Mintsem a candra, pénz-sípos, fene Pestbe”.
Mondtam, Péter bácsi, keresek valamit.
Nem fájt elhagyni édesapád nevét?
Amikor Esterházy megírta a Javított kiadást, amiből ugye megtudtuk, hogy az apja besúgó volt, arra gondoltam, engem egyetlen meglepetés érhetne az apámmal kapcsolatban: ha kiderülne, hogy tagja volt az antialkoholista klub elnökségének. Ugyanis nagy piás volt, ráadásul négy vagy öt feleséget elfogyasztott. Az ország legnyomorultabb nyomortelepein, az Augusztán és a Kőbányai út 42-ben laktunk, a négy gyerek közül csak a bátyámat tudta taníttatni az anyám. Ezzel együtt úgy emlékszem a gyerekkoromra, hogy mindig sütött a nap. Nagyapám sofőr volt, kommunista, emiatt feketelistás, többet utcán, mint állásban, ha volt pénze, kuglófot kaptunk tőle, és tavasztól őszig minden vasárnap kézen fogott engem meg a bátyámat, úgy sétáltunk ki a Népligetbe.
Csupa gyönyörű emlék.
Mindenkit megvertél?
Azért nem mindenkit.
Nem is volt semmi baj, míg ki nem tört a háború. A gettóba kerültünk ’44 karácsonya előtt, tízen zsúfolódtunk össze a Klauzál tér 11 vagy a 12 alatti ház egyik lakásában. Apám is ott volt, megjátszotta a vakot, nem egészen alaptalanul, ezzel úszta meg a munkaszolgálatot. Én kifejezetten jól éreztem magam, mert a korábbi bérlő csomó könyvet hátrahagyott, köztük sok Tamási Áron művet, ami hatalmas élmény volt, mert nekünk odahaza két könyv állt a polcon, a Petőfi összes és egy riportkönyv, aminek az volt a címe, hogy Röptében a világ körül. Szintén háborús emlék, szintén negyvennégyből, hogy töltött puskát szegez rám egy katona. Konkrétan belenéztem a csőbe, és az olyan, mint az indiánoknál a meszkalinkúra: egyszer megijedsz, és ha túléled, többé sose félsz.
1952-ben bekerültél a színművészetire, dramaturg szakra. Hittél a rendszerben, szívjóságból lapátoltál a nagy építkezéseken, Sztálinvárosban, Kazincbarcikán, Inotán.
Amikor csak jutott rá időm.
Jártál népnevelni is. Hogy nézett ki belülről egy agitálás?
Úgy, hogy bementél, és utáltak. Elmondtam az embereknek, hogy a Béke-kölcsön jegyzése az ő érdeküket szolgálja. Néztek rám. Nem hiszem, hogy túl sokan csatlakoztak az én gyújtóhangú beszédeim nyomán.
Élvezted?
Nem. Mert a lelkem mélyén éreztem, hogy ez nagyon simlis valami. Ráadásul Magyarország sose volt kimondottan baloldali hely, Kőbányán néhány zsidót leszámítva baloldali ember nem lakott, és ez engem mindig is nyomott. Ráadásul utóbb Nagy Imre 1953. júliusi programja lényegében károsnak minősítette minden buzgóságomat, ami teljesen kiábrándított.
Ma mit gondolsz az ’53 előtt történtekről?
Hatalmas időszak volt. Kegyetlen és teremtő. Én ’53-ban érettségiztem a Szent Lászlóban, a 4.b osztályban huszonnyolcan voltunk, mindenféle származású gyerek, és abból huszonheten egyetemre kerültünk.
Ötvenhatban, még főiskolásként és még mindig kommunistaként fegyvert fogtál a forradalom és az általad nem kedvelt Nagy Imre mellett. Miért?
Úgy volt, hogy október huszonnegyedikén, szerda reggel Novák Marci filmrendezővel és még egy sráccal fegyvertelenül gyalogoltunk a Múzeum körúton, amikor egy szovjet tankoszlopból ránk lőttek. Volt ott egy építkezés, kézzel bevertem a téglafalon az ablakot, és beugrottunk mindhárman. A földön hevert legalább húsz géppisztoly meg puska, köztük egy dobtáras davajgitár, azt magamhoz vettem, és csak amikor győztek az oroszok, november nyolcadikán vagy kilencedikén dobtam el Óbudán, a Régi Sípos környékén.
Lőttél vele?
Persze.
Találtál is?
Emberre nem lőttem.
Hanem mire?
Dobozra, gyakorlásból. És tankra, ami illúzió.
Nem féltél, hogy visszalőnek?
Sokat nem háborúztam, jobbára az akkori nagy szerelmemnél lógtam, tőle ki-kinéztem az utcára.
A főiskoládnál őrködtél a fegyvereddel, mindenki láthatta, hogy Moldova a felkelők oldalán áll. Utóbb, a megtorlás alatt hogy dumáltad ki magad?
Már a korábbi években is nagy Vasas-drukker voltam, a Fáy utca környéki kocsmákba jártunk heten-nyolcan a haverokkal, köröket fizettünk, fél rum, korsó sör. Volt köztünk egy pali, érdekes srác, egyetemista, svédül tanult. Amikor ötvenhat lefutott, bár az oktatás még nem indult újra, én szépen bejártam a főiskolára, diákszállós szobák épültek, culágerkedtem a kőműveseknek, aztán haza Kőbányára, fürdés, pihenés. Egyik este kopognak, szólok muternek, nézz már ki, kinéz, mondja, két bőrkabátos, téged keresnek, fiam.
Egyikünknek sem volt könnyű szituáció, nem egy korsó sört ittunk meg közösen, most meg hirtelen ellenségek lettünk.
Szóval fölvettem a stílust, volt mire, akkor már megjelent a Mandarin, a híres vagány, ismertek. Aztán más főiskolások után kérdezősködött a svéd, azzal fenyegetőzött, hogy két ajtó van a szobán, az egyik a börtönbe, a másik a szabadba vezet, de egyre csak azt feleltem: uram, nem mondok semmit. Kiengedtek.
A csoporttársadat, Csurka Istvánt, és az osztályfőnöködet, Háy Gyulát lecsukták.
Én pedig tiltakozásul, közvetlenül a diploma előtt leléptem a főiskoláról, nem tartottam ildomosnak, hogy beüljek egy szerkesztőségbe vagy a filmgyárba, inkább mentem kétkezi munkásnak. Hozzátartozik a történethez, hogy közvetlenül a balhé előtt írtam egy darabot a Rajk-pörről, és a tanáraim, köztük Bacsó Péter, tomboltak a haragtól. Én meg azt mondtam nekik, uraim, ne hasogassuk a szőrszálat, ígérem, távozom, csak intézzék el, hogy megkapjam az utolsó havi ösztöndíjamat.
„Ezután egy-két évig fizikai munkát végeztem. A talicskázás, cipekedés nálam jól hatott az elvont gondolkodásra, este, mikor hazamentem, leültem a konyhaasztalhoz, és teleírtam néhány füzetet novellatöredékkel, ötletekkel, kompozíciós megoldásokkal.” A Negyven prédikátor utószavában emlékezel így. Voltál bányász, kertész, konzervgyári munkás, javítóintézetben nevelő.
Sőt kazánszerelő is. Úgy éreztem, az élet túl érdekes ahhoz, hogy egyetlen dologra fordítsam.
Ötvenhatot megúsztad, viszont 1974-ben dolgozni kezdett rád a III/III, és a titkosszolgálati érdeklődés egészen 1980-ig tartott. Az aktákban Bolygató néven emlegettek. Miért lettél te nekik Bolygató?
Nagyon megtisztelő és találó név.
Mikor tudtad meg, hogy figyeltek?
Csak ’90 után. Az egyik legjobb barátom III/III-as tiszt volt, megyei főkapitány-helyettes, derék ember. Szólt, hogy Gyuri, biztosan van aktád, én meg mondtam, kizárt, hiszen kommunista vagyok, a Magvető igazgatójának, Kardos Györgynek a neveltje, sokat tettem a rendszerért. Végül csak beadtam az igénylést a hivatalba, mire összeszedtek nekem két-háromszáz oldalt. Onnan tudtam meg, azért kaptam telefont már akkor, amikor épült ez a ház, és még a víz sem volt bekötve, hogy le tudjanak hallgatni.
Volt mit lehallgatni?
Sose volt semmi titkom, ebben a lakásban nincs se lőszer, se drog, nem is volt soha. Ha házkutatást tartanának, megkérdezném, mire kíváncsiak, odaadnám, nem kell rendetlenséget csinálni. Amikor megírtam a Szent Imre indulót, nem volt biztos, hogy kiadják, mert a Magvető főnökének, Kardos Györgynek akadtak vele fenntartásai. Azt mondta nekem Scheiber Sanyi bácsi főrabbi, aki világmárka volt, hogy van Amerikában egy tanítványa, ha kijuttatjuk neki a kéziratot, megjelenteti. Én meg azt válaszoltam:
Valamelyik III/III-ast utólag számon kérted a megfigyelésedért?
Persze, fölhívtam a volt górét, árulja már el, miért lettem én gyanús. Azt felelte, jobb, ha nem kutatja azt, Moldova elvtárs. Erre mondtam valami gorombát, és leraktam. Nem vagyok túl jó modorú ember, a fontosságokkal szemben se válogatom meg a szavaimat.
Állítólag cionista szervezkedés gyanújával kezdtek dolgozni rád.
Ami abból jöhetett, hogy Izrael őszinte híve vagyok. Tisztességes zsidó nem is lehet más.
Ha cionista vagy, miért nem költözöl ki?
Jártam ott nem egyszer, nem kétszer.
Pedig amikor írtam a Ki ölte meg a Holt-tenger című könyvet, találkoztam a legnagyobbakkal, köztük Ariel Sharonnal. Még nem kormányfő, csak mezőgazdasági miniszter volt, jót dumáltunk, hatott rám az aurája, tán az enyém is rá, mert miattam megváratta az amerikai nagykövetet, és amikor elköszöntünk, azt mondta, ha arra járok, nézzek be. Találkoztam Rabinnal is, ő nem tett rám ilyen mély benyomást. A belügyminiszter, Joszif Burg viszont jó figura, ránézett az órájára, hogy uram, tizenöt percem van, mire én életem legzseniálisabb riportbevezetőjét tartottam angolul. You are told to be, the most clever jewish on over the world, vagyis: azt mondják, ön a legokosabb zsidó a világon. Na, ez tetszett neki, és maradhattam egy teljes órát. Szóval simán disszidálhattam volna, előttem mindig nyitva volt a magyar határ, mégis maradtam. A feleségem mostohaapja, a Dady gazdag kanadai üzletember. Hívott annak idején, hogy Gyuri, gyere ki, vettem az egyik vőmnek egy gyárat, a másiknak egy másikat, neked is jó sorod lesz itt.
A cionizmust támogatom, de nem teszek érte, nem járok a hitközséghez, nincs miről beszélnünk. Zsidó barátom nincs, ami értékelhető akár kiforgatott antiszemitizmusként is, persze nem az.
Nálad van sorrendiség a magyar vagyok és a zsidó vagyok között?
Nincs. Kiegészítés viszont van hozzá:
És ezek szuperponálják egymást. Mindhárom teremt ellenzőket, de nem zavar.
Mi az, hogy magyar? Mi az, hogy zsidó? Mi az, hogy kommunista?
Minek a definíció? A lényeg, hogy számomra mindhárom meghatározó.
Tartod a vallásodat?
A vallás olyan, hogy vagy vállalod, vagy nem vállalod. Lehet mellébeszélni, azt válaszolni emelt hangon, amikor rákérdeznek, hogy „ugyan mit számít ez?!”.
Egyetlen ünnepet tartok, a böjtöt, az a merengési napom, lezárom vele az évet. Mondjuk kicsit magamra szabom a szabályokat, az élet előbbre való, mint a vallás: elvileg vizet inni, gyógyszert bevenni se szabad, de ezzel nem törődöm. Jobbról ritkán támadnak, még Csurka sem bántott, pedig őt aztán igazán igyekeztem kinyüstölni, én ragasztottam rá a zsírtáltos jelzőt. Balról, pontosabban az úgynevezett baloldalról, meg a belvárosi zsidó értelmiségtől viszont csőstül kapom a letolást, a gúnyolódást. A magyar sajtóban egyedül a Népszabadságban zsidóztak le. Rendben van. Nehéz közös hangot találni.
Legalább azt áruld el, mit jelent ma az, hogy kommunista.
A lényeg az elnyomottakhoz való viszony. Aki a termelőeszközök birtokában van, az jobboldali. Aki meg nincs a birtokában, akit kizsákmányolnak, az baloldali. Hogy adott személy mit gondol, ebből a szempontból mindegy, ahogy a régi nemesi országgyűlésben fogalmaztak: szándékokról nem szavazunk. Példaképeim – Kádár János, Kardos György s még néhányan – kommunisták voltak, a szó legigazabb értelmében.
Lehet hithű kommunista valaki azt követően, hogy megbukott a kommunizmus, vagy inkább a „létező szocializmus”?
Dehogy bukott meg a kommunizmus!
Hanem mi történt vele?
„Nem halt meg egészen, csak olyaténképpen, mint mikor valaki elszundított mélyen.” Arany, Toldi. Mondjuk én már nyilván nem élem meg, hogy lássam a visszatértét.
„Boldog aki nem éri meg.”
Hogy mondod?
„Halomra halnak miatta s érte / most is s ha lenne visszatérte / boldog aki nem éri meg.” Kányádi Sándor, Kuplé a vörös villamosról.
Az is egy vélemény. Az biztos, hogy az emberek nem szeretik se a kommunizmust, se a szocializmust, de egy ilyen egyre jobban leszakadó országban, mint a miénk, nem lehet más a megoldás. Egyébként nem volt itt kommunizmus soha, Kádár a szocializmus kifejezést használta, a kommunizmust leginkább Ceausescu. A kádárizmusnak nincs sok köze a kommunizmushoz. A kádárizmus igazából kínlódott, a Kádár körül lévők ölték meg. Jani bácsinak lényegében nem volt saját csapata, miközben ültek a térde mellett, lényegében ellene játszottak az olyanok, mint Marosán. Nem értették őt, nem véletlen, hogy nem támadt utódja.
Még a követőiből is hiányzott az ő nagyvonalúsága, tisztasága, anyagiaktól való teljes érintetlensége. Ráadásul nem voltak gyerekei se neki, se Mariska néninek, aztán neki a csontjait, Mariska néninek az urnáját is ellopták. Hihetetlen nagy ember volt, büszke vagyok, hogy a kortársa lehettem. Távol állt tőle minden hiúság, amikor meglátta magát a televízióban, kiment a szobából.
Hányszor váltottál szót vele?
Párszor.
Melyik volt a legmélyebb?
Pozsgayról beszélgettünk elég hosszan, nem sok jót gondolt róla. Felemlegette, hogy egyszer azzal állt elé, Magyarország milyen szomorú hely, ha Párizsból érkezik az ember. Mire Kádár: érkezz tán Románia felől, mindjárt más lesz a véleményed. Elmesélem egy másik találkozásunkat is. A hatvannyolcas cseh bevonulás után egy héttel kijött az írószövetségbe, voltunk vagy húszan. Kamondi Laci, jó novellista volt, fölállt, így szólt: Kádár elvtárs, mondja meg nekem őszintén, kötelező volt részt vennünk ebben az akcióban? Mire Kádár: Nem volt kötelező, ez a dolog az én felelősségem, de ha nem megyünk, ugyan nem foglalták volna el a szovjetek Magyarországot, de például az olajárakban megmutatkozik a kimaradásunk.
Később Tömpe András ment be hozzá azzal, hogy Kádár elvtárs, nem értek egyet ezzel a döntéseddel, neki meg azt válaszolta Kádár: Ha te tudnád, én magam hány döntésemmel nem értek egyet!
Kádár születésének századik évfordulóján te beszéltél a sírjánál, te avattad fel a szobrát.
Nagy megtiszteltetés volt.
Mert az is.
Proletár és szent? Ez olyan, mint a békeharc.
Valamelyik francia írta, hogy igazából két harcra kész, önfeláldozó csapat dolgozott az ellenállásban: a kommunisták és a katolikusok. Néha nincs is olyan messze egymástól ez a két világ. Akár itthon sem: nagyra becsülöm a szegényekért következetesen kiálló Iványi Gábor lelkészt éppúgy, ahogy azt a Vajnai Attilát, aki kommunistaként végigcsinálta a harcot arról, hogy önkényuralmi jelkép-e a vörös csillag. Minden július első szombat-vasárnapján összegyűlünk Kádár sírjánál, egyszer a szemem láttára fogták meg Vajnait a rendőrök, lerántották, húzták végig az úton, csak úgy kopogott a feje Attilának.
Nem vicces, hogy van két félmaréknyi magyar kommunista, és képtelenek szót érteni egymással?
Thürmerék nem kommunisták, sokkal inkább rákosisták. A kommunista jelen van az emberek életében, kiáll, hitele van, Thürmeréknek nincs ilyen. Vajnainak viszont igen, vele tartok.
Sajnos egyre kevésbé divat emlékezni rá. Az első évfordulón tizennyolcezren gyűltünk össze, legutóbb kétszázan se, a Kádár János Baráti Társaság is megszűnt.
Ő volt az utolsó baloldali politikus ebben az országban.
Horn Gyula már nem balos?
Áh. Nem is kedveltem. Annak idején a Központi Bizottság ülésein folyton magasztalta Kádárt, míg a főnök elunta, és ráförmedt: „Mit ajánlgat engem maga, Horn elvtárs? Nincs nekem erre szükségem!” És nem is volt.
Te dolgoztál Hornnak.
Kétségtelenül benne voltam a ’94-es választási győzelmében, hiszen az egymillió példányban kinyomtatott szóróanyagára én írtam a szöveget az ő fényképe alá.
Íróként szabad ilyet?
Arra azért vigyáztam, hogy pénzért csináljam, ne társadalmi munkában, nehogy nekem is kelljen vállalni a felelősséget a későbbi tetteiért.
A mai balosokról, Gyurcsányról, Mesterházyról, Molnár Gyuláról mit gondolsz?
Semmit. Nem baloldaliak.
Milyen árulásban?
A szocialista politikus, aki nekimegy Kádár szellemének, az áruló. Hogy kerültek ezek oda?
Ehhez képest már Gyurcsány is azt üvöltözte, hogy neki nem Kádár, hanem Nagy Imre a szellemi elődje. Miért mond ilyet? Nem várom el, hogy hitet tegyen Jani bácsi mellett, de legalább hallgasson. Ehelyett olyan hülyeséget hord össze, hogy Horthy miniszterelnöke, Bethlen nagyobb politikus volt, mint az Öreg. Lelke rajta.
A szelleme már most erősödik, különösen a kocsmákban, egyenes arányban az elfogyasztott féldecik számával.
Tényleg te voltál Kádár sakkpartnere?
Elterjedt pletyka, de sajnos nem igaz, sosem játszottunk. Igen erős játékos volt, maradtak fenn játszmalapjai, elvert volna, pedig én is első osztályú sakkozó voltam.
Interjúkötet a 24.hu szerzőjétől
