Kultúra
A silhouette of a Father lovingly kissing his young child on the head at sunset.

Apa megpuszilta gyerekét, mosolygott, elaludt, aztán hajnalban kiugrott a harmadikról

24.hu
24.hu

2017. 09. 24. 09:00

Angyal vigyáz mindenkire, ez tuti. Matiné Egressy Zoltánnal.
Korábban a témában:

Jössz, mint az élet

 

Egészen magasan áll a ház, amelybe megérkeztél, a domb tetején, amely nagy terpeszkedésében maga is majdnem az ezüstfehér felhőkig ér, pedig csak domb. Merészen, meredeken emelkedik onnan, ahol a földút véget ér. Erdő széle ez, a fák itt kezdenek fogyogatni, balra, amerre ellátsz, a fenyők már kilométerek óta ritkulnak, ereszkednek, mintha tornasorban állnának, a lejtés végén indul az égig érő domb. Messze tőled kis házak az erdő szélén egymás mellett szorosan, előttük, már a domb oldalán szőlőültetvények; sötétzöld sávok a világoszöld, lejtős mezőn. Jobbra is erdő, pici levelű akácfák, alattuk,

a dombon egyetlen magányosan álldogáló karcsú fenyő, árva nagyon, mintha elkódorgott volna a többiektől.

Mögötte, nem túl közel hozzá, ezen az oldalon is szőlőtőkék, azok mögött, még az akácfák előtt sűrű, sötét, kibogozhatatlan bokrok, látod, milyen érdekesek, mintha magukra záródtak volna.

A mélyzöld térség közepén szarvasaganccsal ékesített egyszerű házat látsz, fala frissen vakolt, fehér. Tetejének meghatározhatatlan a színe, talán sárgásbarna,

a világ legunalmasabb sárgásbarnája.

Alul nyitott ajtó, mióta megjöttél, nyitva van, az ajtó mellé valaki gereblyét támasztott, amellett két vödör áll. Az erkélyed egy magasságban van a ház egyetlen ablakával, melyen belülről függöny védi a szoba titkait, nem láttad még megmozdulni. Alattad öt méterrel indul a kavicsos, meredek út, egy darabig egyenesen halad, aztán ott, ahol már nem látod, elkanyarodik balra, majd jobbra, megint balra, ezen jöttél, ez vezet majd vissza téged az emberek közé.

Az agancsos ház úgy százötven méternyire van tőled. Ahogy eddig sem, a jövőben sem észlelsz majd mozgást benne, vagy körülötte. Nem tudom, meddig maradsz – ne is számíts rá. Esténként nem látsz fényt, nem gyújt senki lámpát, nappal sincs jele életnek, mégis biztos vagy abban, hogy van ott valaki.

Sötétben ül, vagy áll, halkan lélegzik, figyel.

Hallgatja az erdő, a domb, a tőkék csendjét, figyelmesen nézi az égi felhőszaladgálást, azt gondolod legalábbis, mikor gondolkodsz róla. Ablakából rálát a házra, amelyben pár napja élsz egyedül, te sem tudod még, meddig maradsz, a házad fölé kell néznie, ha érdeklik az ezüst felhőgubancok. Ma egész nap sok volt belőle, borús az idő, nem mozdultál ki, fenn reszkettek a felhők az égen, láttad ugye, mintha még magasabbra kellett volna törniük, várná őket valaki még feljebb, és ők idegesen várakoznának a jelenésükre.

Fotó: Thinkstock

Most megy le a nap, csupa fátyol a hold. Sűrű a csend, testes, olyan minden, mint amikor nagyon készülődik valami, talán egy jó vihar jön, vagy valami más. Még egy kis ideig zöld minden, a percről percre gyengülő fényben még fürdőzget a térség, fülledt, fojtogató pára telepszik mindenre. Légy szálldos az erkélyed körül, egy darabig kerülget, aztán dönt, megérkezik melléd, ott vagy neki, mert már az erkélyen ülsz, ahogy esténként szoktál, a zümmögés bántja a füledet, zavarja a csendet, mégis hálás vagy, valami élet füllel fogható jele, kezdtél félni a csendtől, nyomaszt a mozdulatlan ház is, amelyben pontosan tudod, van valaki, nem kizárt, hogy miattad.

Én vagyok ott, a függöny mögött állok.

Becsukom a szemem, van olyan kollégám, aki azt gondolná, most adom neked a láthatatlan halhatatlanságot. Egy másik társam nyilván azt szeretné, ha megtanítanám neked, a másik önzésén keresztül hogyan győzd le az egódat. Neki ez a specialitása, mindig olyanok mellé osztják, akiken gyakorolhatja szakértelmét. Nem adok rád halhatatlanságot, nem bántom az egódat sem, nem is tehetem, nem vagy az ügyfelem, én csak mesélni jöttem neked, ehhez gyűjtöm az erőt.

Hányszor gondol rád, nem tudod.

Egyszer azt akarta mondani neked, őt szeresd, ne magadat, az sok, téged majd szeret ő, elég lesz az neked.

Kinyitom a szemem, itt bocsátja le magát előttem egy pók. Lassan megy, vigyázva halad szegény. Teszi a dolgát, ahogy tettem én is az őrző-védést, amíg kudarcot nem vallottam. Túl sok minden történt. Valaki majd átveszi a helyemet talán, ha más döntés nem születik.

Amit közlök, gondolat útját bocsátom rád, máshogy én nem tudom, meg fogod érteni. Nem is képzelnéd, miféle mellékösvények zavarognak bennem, üzenetek jönnek, kérések, vágyak, jelek, életről és halálról, piciken múlik minden, figyelnem kell az apróságokra, miközben muszáj súlyoznom, tudnom kell, merre segítsem, mégiscsak az ő angyala vagyok, fő tevékenységként vele kell foglalkoznom, rá kell vigyáznom, bár ez az egész inkább már csak múlt időben igaz.

Mielőtt betelepedtem az agancsos házba, látom, most is mereven nézed,

bementem a kocsmába, lenn, ahol kezdődik az út, ahol véget ér a falu,

emlékszel, arról jöttél. Néztem az embereket, ketten voltak a kocsmároson kívül, részegek, azt mondta az egyik, az ágrólszakadtabb:

– Akkor csináltál csak egy nagy szart. Jobb lett vóna inkább vegyél egy motrot.

Azt mondta a másik, a szebb ruhás:

– Figyejjé, most ezt neked elmondom, mer te okos vagy. Van nekem egy lányom. Ottan van három gyerek. Most ha én azt nem, most úgy mondom, ponzorálnám, érted, nem lenne ott semmi se. Ennek meg mityubityi kell. Most gondold el.

Bólogattak. Bólogatott a kocsmáros is. A szebb ruhás vásárolt a lányának egy húszéves autót, ezt meséli azóta mindenkinek. Akinek elmondja, azzal összebólogat. Nem tudom,

én úgy elszomorodtam, pedig a magamfajtának ezt nem szabad.

Alkalmatlan vagyok, ebből is nyilvánvaló.

Fotó: Thinkstock

Közben milyen sötét lett. Még mindig nem mozdul semmi, a szél elaludt, ne félj, nincs baj, nem készülődik semmi rossz.

Mindjárt elmondom, mit csináltál vele, vagy mit küldött rá az angyalod, nem tudom, csak előtte egy álomfélét szeretnék elmesélni, hátha te érted, neked mégiscsak vannak szüleid. Gyereked is lesz majd, remélem. Mondom, mit láttam, álomféle, olyan ez, mint amikor ti álmodtok.

Az emberem éppen félálomban volt, egyedül élt akkor már, egyedül ébredt,

a mondat járt a fejében, amelyet álmodott: „Ribancnak érzem magam, mert megbetegszenek tőlem a reggelre a nők.”

Nem értette. Ribancnak, hogyhogy, ő férfi, és egyébként is, milyen nők? Valakinek a nevében álmodta a mondatot? Tűnődött rajta, értetlenkedett, én is meg akartam fejteni, csak közben jött a látomásom. Pedig az őrzött személy félálmaira mindig figyelni kell, tanítják nekünk, az az egyik legveszélyesebb időszak, a félálom, de most meg kellett osztani a koncentrációmat.

Emberálmot láttam. Nehéz lesz elmondani. Megpróbálom, figyelj. Az álmom első felében tízéves kislány voltam. Teljesen lánnyá váltam, nem volt idegen érzés, mi bele tudunk helyezkedni abba, akibe kell. Már tisztában voltam azzal, mi történt négy évvel korábban. Nemrég tudtam csak meg, addig

azt mondták, Apuka elment messzire, elutazott,

nem tudom már, dolgozni, vagy miért, a lényeg az volt, hogy majd visszajön egyszer. Ahogy az évek teltek, egyre kevesebb szó esett róla, egy ideje szinte már semennyi. De pár hete, mondom, tízéves vagyok az álomban, a szomszéd gyerek, aki idősebb nálam két évvel, agresszív kis patkány, bár ilyet álomszereplőről sem mondok szívesen, kis mosollyal a szája szegletében elmesélte, amit aztán anyám sem tagadott tovább. Hatéves koromban apám hazajött a munkájából. Megvacsoráztunk, feldobott hangulatban játszott velem. Apukának hívtam őt. Anyut Anyunak, de Aput Apukának. Mi hárman nagyon szerettük egymást. Pontosan éreztem, átéltem, mennyire tudja egy kislány szeretni az apját. Tökéletes teljességében éreztem hatéves önmagam érzését, hogy a szívem szakad meg, úgy szeretem, hogy sírni volna jó, annyira. Másnap, amikor felébredtem, most a hatéves koromat mondom, Anyu ideges volt, mindenki kapkodott, riadt tekinteteket láttam a ház lakóinak szemében, mintha mindenki került volna engem, Anyu pedig azt mondta, Apuka elment. És most megtudtam, tízévesen, hogy mi történt akkor igazából. Lefeküdtek ők is, Apuka előtte megpuszilt, már aludtam, aztán bebújt Anyu mellé az ágyba, mosolygott, mielőtt elaludt. Aztán hajnalban felkelt, felvette a papucsát szépen, anyám hallotta, azt hitte, a fürdőszobába megy.

De ő kiment az ajtón, a gangra, a függőfolyosóra, a papucsait gondosan egymás mellé helyezte, pizsamában felállt a korlátra, és kiugrott a harmadik emeletről.

Fotó: Thinkstock

Ezt tudtam meg most, tízévesen. Anyu elmesélt mindent részletesen. Volt ott valami szerelem.

Nem tudom, veletek hogy van ez, létezik-e olyan, ami velem történt, van-e az álomban időmúlás. Mert az enyém úgy folytatódott, hogy tizenkét éves lettem. Anyám lefektetett, betakart, megpuszilt. Akkor már egy másik férfivel élt, hárman laktunk együtt. Azt hiszem, szerettem őt is valamennyire. Nem tudtam elaludni. Egyszer csak meghallottam, hogy motoz valaki az előszobában. Nem féltem, nem is izgultam, kimentem.

Apuka állt az ajtóban, csak nézett és mosolygott rám.

Nem ijedtem meg, nem tudom, ez túl emberi vonás, vagy csak az álom miatt, úgy tudom, abban minden képtelenség elfogadható. Szóval ott állt, és én azt gondoltam, mégiscsak elutazott, nem volt igaz ez a szörnyűség, a borzasztó történet. Sokáig állt, gyönyörködött bennem, nem szólt, csak mosolygott. Aztán csendben, majdnem suttogva azt mondta:

– Hagyjuk aludni őket. Gyere velem.

Kiléptünk az ajtón, nem tudom, ruhában voltam vagy pizsamában, csak mentünk, fogtam a kezét, csimpaszkodtam bele, szinte lógtam a karján, boldog voltam, ő is, sétáltunk az utcán, nem emlékszem, éjszaka volt-e, arra sem, mit mesélt, csak az érzésre, hogy milyen jó. Azt kívántam, maradjon így minden. Egyszer csak valami tó partjára értünk, és ő azt mondta, csónakázzunk.

Volt ott egy csónak, igen, mégiscsak sötét volt, éjszaka, besegített, beszállt ő is,

fogta a lapátokat, és erős csapásokkal, mégis csendesen hasítva a vizet, beevezett velem a tó közepére. Kicsit akkor már kezdtem fázni, de tele volt csillaggal az ég, és én nem adtam volna semmiért oda ezeket a pillanatokat. Aztán váratlanul abbahagyta az evezést, letette a lapátokat, felállt a csónakban. Néztem, mit csinál, nem értettem, csak mosolygott, és felemelte a kezét. Tett egy hívó mozdulatot.

– Gyere velem, megmutatom az én világomat – mondta, és lassan kilépett a csónakból.

Dermedten néztem. Utána akartam kapni, de elkéstem, viszont nem süllyedt el, a víz akkor már mocsár volt. Nagyon lassan kezdett merülni. Kiáltani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Fokozatosan süllyedt, miközben mosolygott, hívott a kezével, és azt ismételgette szelíden, hogy menjek vele, megmutatja az ő világát.

Nem tudtam, mit csináljak, rettegtem, láttam, ahogy tűnik el menthetetlenül a szemem előtt,

borzalmas érzés, egy örökkévalóságig tartott, nyilvánvaló volt, hogy nem segíthetek. Mielőtt elvesztettem, még mondott valamit.

– Kardvirágot vegyünk anya sírjára.

Nem tudom, mennyi idő után tértem magamhoz, felkaptam a lapátokat, evezni kezdtem, a mocsár közben megint víz lett, őrületesen kapkodtam, aztán kiértem a partra, kiugrottam a csónakból. Erdő kezdődött ott, ahol földet értem, és én rohanni kezdtem, bele a sűrű feketeségbe, a sötétbe, ágak, gallyak, égig érő fák fekete rettenetébe.

Ennyi volt.

Felébredtem, vagy hogy mondjam ezt, ő még ismételgette a ribancos mondatát.

Fotó: Thinkstock

Nem találtam magyarázatot sem arra, sem az én álmomra. De megéreztem, hogy lanyhul a koncentrációm, elkalandozik a figyelmem, nem fogok tudni tovább vigyázni rá, ráadásul ő sem könnyíti meg a helyzetemet. Addigra már elfáradtam.

Vészhelyzet esetén nekünk nagyon erősen kell az emberünk mellett állnunk. És én akkor már sejtettem, hogy nem tudom ellátni tovább a védelmét. Majd jelenteni fogom, nekünk ilyenkor jelenteni kell a problémát, hátha más tud segíteni. Kérdés, milyen döntés születik, ebbe nem vonnak be. Minden trükköt be kell vetni, ha baj van, a figyelem elterelése a legalapvetőbb, de vannak más praktikák is. A szerelem a legnehezebb ügy. Többnyire három hónap a kilábalás, ez a tapasztalatom. Szép feladat ezen átsegíteni a pácienst, szoktam beszélgetni erről a kollégákkal, mindenki büszke, ha sikerül.

Az én kudarcom a magam számára ekkor már nyilvánvaló volt. Dühös voltam, rá is, de elsősorban magamra.

És a legrosszabb még csak azután következett.

Nem tudom, talán nem is tudsz róla. Talán igen, akkor nem látomás volt. Ha tényleg ott voltál, emlékszel rá. Ha nem, elmesélem, mi történt a szakításotokat követő negyvenkettedik napon.

Amit te érzel, azt én nem, de amit ő, arról tudok. Csak azt vagyok képes megosztani veled, amit átélt. Van egy sarok a belvárosban. Ott azon a csütörtök délutánon én is éreztem vele együtt, hogy ment ki a vér belőle egy pillanat alatt, hogy hagyta el az erő a lábait, hogy lett halálosan hűvös a karja, a szíve tájéka, hogy nehezedett el a kistáska, ami a jobb karján lógott, mikor szembementél vele az utcán. Tapasztaltam már egyet s mást, mióta a szakmában vagyok, de

ilyen hirtelen kiszáradt szájat, ilyen összezuhanást még nem érzékeltem.

Mert hát én is éreztem, én is odacövekeltem, mint ő. Azt persze nem tudod, milyen hat hetet bukdácsoltunk át előtte. Kísértem az ostoba, céltalan sétákon, néztem, ahogy vodkázik, ezt nem is mesélem, nem érdekes. A saroknál, ahol jöttél, látomásként, vagy tényleg, én se tudom, azon gondolkodott, beforduljon jobbra, vagy menjen tovább egyenesen, nem volt dolga, ez is csak egy értelmetlen séta volt, és nem is merem elmondani neked, mert el se hiszed, még az én létezésem is hihetőbb, sőt szükségszerűbb a jelen ismert körülményei közepette, mint ez, de hát tényleg, ez az igazság, tényleg rólad gondolkodott akkor is. Hogy mi lenne, ha találkoznátok. Vagy hogy mit szólna, ha egy ismerős jönne szembe, ha látná, ahogy kóvályog, ez részeg vagy hülye, nem is tudtam, hogy alkoholista, biztos ezt gondolná, meg hogy nem kell odanézni. Pedig nem látványosan részeg ő ilyenkor, mondjuk dúdolgat, de csak azért, hogy kiszakadjon a gondolatokból, belőled, pörgősebb dalokkal próbálkozik, most nem jut benne sokáig, jössz. A forgatagban, amely színesebb a megszokottnál,

megakad rajtad a szeme, nem akarja elhinni, lassít,

Fotó: Thinkstock

ugye, nem, nagyon rossz vicc, megnyílik a föld, elsüllyed mindjárt, mert te vagy, tarka ruhában jössz, magasabbnak lát, mint ahogy benne élsz, és szépnek, pont, ahogy élsz benne, egy gyalogátkelőn jössz vagy mi az, te nem látod még őt, eszébe jut, hogy most mi lesz, ámul és hitetlenkedik, vége a gondolatoknak, bármi lehetséges, fogalma sincs, milyen bolygón van. Nagyon, nagyon szép vagy, jössz, mint az élet, és megint nincs semmi kívüled. Megáll, nem tud lépni. Meglátod őt – észrevettem, mikor, azt is, hogyan –, nem torpansz meg, ő az ezüstszürke kandeláber előtt áll, az óra-ékszer bolt előtt, ott éri a sokk, neked mintha enyhülne a picit megfeszült arcod, ez csak egy pillanat, nem is az arcod, a szemed enyhül, a tekinteted, nem lassítasz,

biztos te is gondoltál rá, milyen lesz, ha találkoztok,

egyáltalán, hogy hol fogtok és mikor, a szerelmed, meghaltatok egymásnak már, vagy mégsem, ezt senki se tudja, most érsz mellé, nézitek egymást, te is nézed, most kell megállnod vagy nem megállnod, ezek tizedmásodpercek, mindenen múlhat minden, mellette vagy, ott voltál, mellette, kimerevedett a pillanat, már nincs enyhülés, mosoly, belülről jött, de legyőzted, és már tudod, hogy továbbmész, helyes biztos, megoldják az idegeid, az ösztön megoldja az agy helyett, a sebesség is marad, picit sem kapkodó,

nyugodt mozdulattal ráteszed jobb karjára a kezedet, egyetlen pillanatra, csak egy érintés,

és közben nemet intesz a fejeddel, amiben annyi minden van, azóta is szedegetem össze a jelentéseket. Már ott se vagy. Megfordul utánad, te nem nézel vissza, de tudod, hogy ő igen, erős vagy, erősebb, mint ő, aki most nem hall semmit, csönd van a fülében, teljes süketség, én hallom az autókat, meg hogy dobog a szíve, arra mindig figyelnem kell, ver, ahogy még sohasem, csak áll, már nem utánad néz, maga elé, visszafordul, eltűntél a kavarodásban, mindjárt a mozinál leszel, ahol voltatok egyszer, annyira jó volt, beleszagoltál a nyakába, ez nem most jut eszébe, ez mindennap, most lépnem kell, segíteni,

nézd, mit csináltál, összegörnyed, ráhajol az oszlopra,

szerencséje van, azt meg lehet fogni, át lehet ölelni, bele lehet kapaszkodni. Több mint fél óráig áll majd ott, nem a jelenést nem érti, az egészet nem érti, kezdik nézegetni a járókelők, még mindig alig kap levegőt, nem nagyon lát semmit. Liheg. Én nem tudom, tényleg ott voltál-e, vagy nem. Ő sem tudja.

Harminc perce állt ott, amikor érintést érzett a jobb vállán. Odakapta a fejét, majd’ kiszakadt a szíve. Alacsony, derűs, kopasz ember szólította meg.

– Nem tudom, uram, ismerős-e errefelé. A Dohány utcát keresem.

Kómában mutogatta el, meddig egyenesen, honnan balra. Még állt néhány percig, aztán amikor visszatért belé az erő – nem volt kis munka a részemről –, továbbindítottam.

Szép volt nagyon, ahogy nem tudtatok megszólalni.

Azt sugalltam neki utána, gondoljon egy olvasott mondatra:

az elmaradt élet mindig olyan szép, abban nem csalódunk soha.

Azt hiszem, ő azt gondolja erről, az a baj az olvasott mondatokkal, hogy olvasott mondatok.

Jelentést készítek róla nemsokára, az egészről. Nem vállalom tovább az őrzését. Azt hiszem, nyugdíjaznak majd. Nem tudom, meddig leszel itt ebben a házban, nem tudom, mi lesz vele, találkoztok-e még, nézd, ott egy hullócsillag, talán látja ő is, vajon meddig kíván még kettőtöknek ilyenkor valamit.

Tudod, mi jutott eszembe? Ha találkoznátok egyszer igazából, nem így, látomásként, vagy hát nem tudom persze, mi volt ez, énekelj neki valamit. Mindegy, mit, olyat, amit nem ismer. Énekelsz majd neki? És figyelj nagyon, mondom, mit szeretne. Azt szeretné, hogy mindenképpen ő haljon meg előbb. Jó? Ezt megígérhetnéd. Meg hogy ha lesz valakid, akit szeretsz, ne add neki a démonjaidat. Egyébként

ha mégis úgy alakulna, ahogy én szeretném, végül is itt vagytok ezen a világon, a gyereketeket nevezzétek el Hangának.

Szeretem ezt a nevet, talán ennyi nekem is jár, sok mindenen mentem keresztül mellette.

Leért a pók, el is fáradt. Ez már az este, mindjárt itt az éjszaka. Én elbúcsúztam tőle, most elbúcsúzom tőled is. Már nem vigyázok rá, csak ezt akartam elmondani.

 

Egressy Zoltán: Júlialepke. Harminckét vallomás

Európa, Bp., 2017

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Kommentek

AUCKLAND, NEW ZEALAND - AUGUST 29:  Phil Taylor engages with his fans during the Auckland Darts Masters at The Trusts Arena on August 29, 2015 in Auckland, New Zealand.  (Photo by Michael Bradley/Getty Images)
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.