Ha megkérjük az utca emberét, hogy helyezze el Kiribatit a térképen, nem biztos, hogy sikerrel jár. A mindössze 120-130 ezer lelkes, 32 atollból és egy korallszigetből álló ország a Csendes-óceán közepén, az Egyenlítő mentén, Mikronéziában található, távol a kontinentális szárazföldektől. A teljes állam területe csupán 811 négyzetkilométer – népsűrűsége tehát igen nagy –, szigetei viszont egy hatalmas, több mint 3,4 millió négyzetkilométeres régióban vannak szétszóródva.
Az elmúlt években ez a kicsiny ország rendre felbukkant a nyugati világ híreiben, mégpedig nem éppen pozitív előjellel. A pálmafákkal, homokos partokkal, korallzátonyokkal tarkított, kifejezetten mélyen fekvő, apró állam a klímaváltozás hatásainak egyik legsúlyosabb elszenvedője, a globális tengerszint-emelkedés hatalmas fenyegetést jelent a helyiek megélhetésére, biztonságára, sőt az egész ország fennmaradására.
Fallal védekeznek
A tanár végzettségű Teaote Davies a Tarawa nevű atollon, az ország fővárosában és egyben legnagyobb népességű településén, South Tarawában nőtt fel, gyerekkora idilli volt. A környék és Kiribati egészének lakói szoros viszonyban állnak környezetükkel, hagyományaikra büszkék, őseik nagy hajósok, felfedezők voltak. A helyieknek az óceán generációk óta az otthont jelenti, nem pedig veszélyforrást.
Davies ausztrál férjével egy időre ugyan Ausztráliába költözött, később mégis visszatértek Tarawára, ahol a parthoz közel, gyönyörű kilátás mellett építették fel házukat. Rövidesen egészen új problémával, a tengerszint emelkedésével kellett szembenézniük.
„Elkezdett feltűnni, hogy a tenger közeledik, elnyeli a partjaimat. A földem egyre kevesebb és kevesebb lett” – elevenítette fel az ABC-nek a helyzetet. Ahogy közeledett a víz, árasztotta el az otthonokat, úgy kerekedtek fel többen és többen biztonságosabb helyet keresve.
Bár Kiribatin a nők ritkán válnak közösségi vezetővé, Davies úgy döntött, lépnie kell. Annak ellenére, hogy nem volt mérnöki tapasztalata, nekilátott egy fal felépítésének, hogy megvédje a saját és mások otthonát. „Fogalmam sincs az éghajlatváltozásról, a problémám viszont létezik” – nyilatkozta.
Az asszony törekvései ma sokakat inspirálnak, lánya még egy gyerekkönyvet is írt a fal történetéről. Davies meggyőződése, hogy a struktúra folyamatos karbantartása és a közös erőfeszítések elengedhetetlenek a lakók megóvása érdekében, ám kérdés, hogy önerőből, közösségi szinten meddig védekezhetnek hatékonyan a helyiek.
Évtizedei lehetnek hátra az országnak
Mióta Kiribati az 1970-es években függetlenedett Nagy-Britanniától, South Tarawa és az állam más települései népességrobbanást tapasztaltak, a falvak sok helyen folytonos, urbanizált területekké álltak össze. A föld kevés, a mezőgazdaság minimális, a lakosság többnyire importra szorul. A külső szigetekről az évek során sokan költöztek be South Tarawába, többnyire gazdasági vándorlásról van szó, de egyéb tényező, az óceán is szerepet játszott a folyamatban.
Az ország kiszolgáltatottságának oka, hogy földjének egyetlen része sem emelkedik 2 méternél magasabbra az óceán fölé. A tenger fokozatosan falja fel a szigeteket, egyes atollokat már el is nyelt, az időjárási szélsőségek is hevesebbé, gyakoribbá válnak, a viharok, az áradások és az erózió állandó pusztítást idéz elő, miközben az infrastruktúra, az édesvízkészletek és a mezőgazdaság is veszélybe kerül. Egyre csak csökken a banán- és kenyérfák, illetve a kókuszpálmák számára elérhető terület és víz.
„A külső szigeti közösségek is érintettek, van egy falunk, amelyik már eltűnt, van néhány közösségünk, ahol a tengervíz betört az édesvizű tóba, és most az élelmiszernövényeket érinti” – mondta a BBC-nek még 2013-ban Anote Tong akkori kiribati elnök. Az azóta eltelt tíz évben a helyzet még drámaibbá vált, az előrejelzések alapján évtizedeken belül élhetetlenné válhat az ország.
A szigetek lakói többnyire nem mérnöki, hanem laikus megoldásokkal, kövekkel, homokzsákokkal védekeznek, ám egyes helyeken komolyabb betonfalat is látni. A hasonló struktúrák ugyanakkor csak rövid távon nyújtanak védelmet, mivel a tengerszint-emelkedés nem áll meg, az erőforrások pedig végesek.
A gátak ráadásul elzárják a víz áramlását a lagúnák és az óceán között, újabb környezeti problémát okozva, a hulladék felhalmozódásához és a fertőzéskockázat növekedéséhez vezetve. A kedvezőbb megoldást a tengerben kiépített rendszerek, illetve a mangrovetelepítések jelenthetnék, csakhogy az ilyen projekteket koordináltan, központi költségvetésből kellene megoldani. Kiribati számára azonban korlátozottak a lehetőségek, az ország a bolygó egyik legszegényebb állama.
Nagyhatalmak élnek vissza a kiszolgáltatottsággal
Nagy általánosságban elmondható, hogy a globális felmelegedés legfőbb előidézői a fejlett, iparosodott országok és azok lakói, míg az elmaradottabb, szegényebb területek kevésbé járulnak hozzá a klimatikus átalakuláshoz. Egy fejlettebb térségben gyárak, járművek pöfékelik az üvegházhatású gázokat, a populáció nagy mennyiségű, jelentős ökológiai lábnyomú ételt fogyaszt, miközben épületeit fűti vagy hűti, megvilágítja, telefonokat, laptopokat tölt, sokat utazik, évente cseréli ruhatárát. Egy szegényebb országban ezzel szemben kevesebb az emissziót kiváltó tevékenység.
Az ökölszabály Kiribati esetében is megállja a helyét: az állam éghajlati felelőssége eltörpül, mégis a globális felmelegedés legsúlyosabb kárvallottjai közé tartozik, szegénysége és korrupciója pedig nem kis részben épp a nyugati országoknak, a gyarmatosítás örökségének tudható be. Ily módon az állam esete a klímaigazságtalanság egyik legszembeötlőbb példája.
Adódik a kérdés, hogy a bajok valódi okozóinak, a gazdagabb országoknak nem lenne-e feladatuk a problémák orvoslása. Az elnöki tisztséget 2016 óta betöltő Taneti Maamau kormányai a korábbi időkhöz képest ugyan nagyobb hangsúlyt fektettek a belső programokra, ám így is szem előtt tartják a külső kommunikációt. Az elnök, elődje, Tong és más politikusok, sőt a civilek is azon vannak, hogy felhívják az emberiség figyelmét Kiribati szorongatott helyzetére.
Csak azt szeretném, hogy a világ tudjon erről. Az a kérésem, hogy segítsenek a földünk megóvásában, mert hiába próbálunk olyasmit építeni, mint egy partfal, a hullámok erősebbek, és nem tudjuk, milyen lehetőségünk van még
– mondta a The Guardiannek Maria Tekaie, az Abaiang atollon található Tebontebike lakója.
A relatív közelség miatt Kiribatin a segítséget hagyományosan Ausztráliától és Új-Zélandtól várják, és bár korábban kaptak is jelentős támogatást fejlesztésekre, ezek nem bizonyultak elegendőnek.
Az ázsiai ország több infrastrukturális fejlesztést is meglebegtetett az elmúlt években, többek között Kanton szigetén élesztenének újjá egy második világháborús repülőteret. A csendes-óceáni kínai előrenyomulás már Washington figyelmét is felkeltette, a közelmúltban az Egyesült Államok Ausztráliával közösen jelentette be, hogy fejleszteni fogja a tengeri infrastruktúrát az érintett Kantonon. Úgy tűnik, a nagyhatalmak meglátták a lehetőséget Kiribati kiszolgáltatottságában, és támogatások révén vonnák befolyásuk alá az államot.
Országok, nemzetek, nyelvek tűnhetnek el
Nem Kiribati az egyetlen ország, amely hasonló helyzettel küzd, az Indiai-óceán és a Csendes-óceán több szigetállama is végveszélyben van. Az ENSZ számításai alapján a tengerszint-emelkedés 1900 óta már elérte a 15-25 centimétert, egyes helyeken, főként a trópusi régiókban pedig a növekedés gyorsuló ütemet mutat.
Amennyiben a globális felmelegedés folytatódik, az Indiai-óceán és a Csendes-óceán esetében az emelkedés az 1 métert is elérheti a század végére. Noha a tenger ilyen szintnövekedés mellett még nem borítaná be teljes egészében az érintett országokat, a fokozódó hullámbetörések, a sós víz beáramlása pokollá változtatná a korábbi földi paradicsomokat. Az ENSZ szerint a folyamat következtében 2100-ra a Maldív-szigetek, Tuvalu, a Marshall-szigetek, Nauru és Kiribati is lakhatatlanná válhat. A lista itt nem ér véget, többek között Kelet-Timor és Mikronézia is fenyegetett.
A tengerszint-emelkedése beláthatatlan, példa nélküli következményekkel járhat, és egyelőre nagyon úgy tűnik, hogy az emberiség nem tesz eleget a globális felmelegedés féken tartásáért. Egyrészt klímamenekültek százezrei kerekedhetnek fel elmerülő otthonaikból, a populációk fokozatos szétszóródásával, későbbi asszimilációjával pedig egész kultúrák, nyelvek, népek tűnhetnek el.
Ezen probléma áthidalására indult el 2022-ben a Rising Nations kezdeményezés, melynek célja, hogy az ENSZ az elsüllyedt nemzeteket is elismerje. „Lehetne valahol a föld, valahol az emberek, a kormány pedig egy harmadik helyszínen” – mondta az AFP-nek Kamal Amakrane, a Columbia Egyetem Globális Klímamobilitási Központjának igazgatója. Ehhez persze nemcsak a létező nemzetközi jogot szükséges átírni, hanem olyan befogadó országokat is kell találni, amelyek segítenek az eltűnés szélére került államok fennmaradásában.
Az elsüllyedő országok jelenleg elkeseredett küzdelmet vívnak, Vanuatu már jogi útra terelné az ügyet. Idén szeptemberben az ENSZ Közgyűlésén több csendes-óceáni vezető közösen próbálta ismét felhívni az emberiség figyelmét a végveszélyre, a cselekvés fontosságára. Az efféle felszólalások rendszeresen együttérzést váltanak ki a nemzetközi közösségből – az érdemi fellépés azonban egyelőre várat magára.
