Mintha a Marson járnánk: kietlen, barátságtalan vidék, sehol egy fa vagy bokor, csak sziklák, homok és kavics, ameddig a szem ellát. A Chile és Peru területén húzódó Atacama a világ egyik legszárazabb térsége, egyes pontjain évente csupán 1–3 milliméter csapadék hullik. A sivatag könyörtelen, emberek szinte alig élnek erre, a gyér településhálózat a Csendes-óceán partjaihoz közel koncentrálódik. Mégis fajunk – ha kis létszámban is, de – ősidők óta jelen van ezen a környéken.
Amikor 12–15 ezer évvel ezelőtt az első emberek megérkeztek az Atacama területére, a régió egy sokkal csapadékosabb periódusát élte. A nedvesebb időszakok során a mai sivatag magjában vizes ökoszisztémák jöttek létre, a vízben és növényekben gazdag élőhelyek vonzották az állatokat, a környezet pedig kedvező volt a vadászó-gyűjtögető csoportok számára.
A holocén kezdetén, mintegy 10 ezer éve aztán az éghajlat elkezdett átalakulni, a fokozódó szárazság pedig alaposan átformálta a régió településszerkezetét és kultúráját. A környezeti nyomás hatására az emberek kedvezőbb területeken, például a partok közelében kerestek maguknak új otthont. A korabeli leletek társadalmi-környezeti szempontból diszkontinuitást mutatnak, a szakirodalomban erre régészeti csendként szokás utalni. Rövidebb csapadékos periódusok még a későbbiekben is jelentkeztek, ezen termékeny korok nyomai jól kirajzolódnak a sivatag régészeti emlékeiben.
Nem csak az atacamai leletekből tudjuk, hogy a tartós vízhiány erőteljesen hat az emberi közösségekre. Az írott történelemben és a történelem előtti időkből is ismerünk több vonatkozó példát, a szélsőséges aszályoktól vagy az átgondolatlan vízhasználattól egész társadalmak omlottak össze. A vízkészleteket érintő problémákon napjainkra sem sikerült felülkerekedni, ahogy azt egyre több esetben látjuk.
A vízgazdálkodási hiányosságok és az extrém szárazság okozta nehézségekkel Chile jelenleg is küzd: a helyi vízügy évtizedek óta vár a reformra, az ország középső részén pedig 13. éve tart az aszály – a jelenségre a szakértők immár megaszárazságként hivatkoznak. A válság a közel hatmillió lelkes Santiagóban kifejezetten mély, a fővárosban példátlan helyzet előtt állnak a döntéshozók.
Halcsontok egy tó helyén
A közép-chilei Laguna de Aculeo, pontosabban annak nyoma, a fővárostól néhányórányi autóútra található – írja az i. „Egész nap hallottam a madáréneket, a tó növény- és állatvilága lenyűgöző volt. Látni lehetett, ahogy a halak úsznak a víz alatt, annyira tiszta volt” – nyilatkozta a 30 éve a környéken lakó Viola Gonzalez Vera a Deutsche Wellének.
A Laguna de Aculeo 2018-ban tűnt el végérvényesen, a folyamatban az emberi tevékenységnek óriási szerepe volt.
„Az Aculeo megmutatja, hogy mi történik egész Chilében” – mondta az i-nak Pablo Garcia-Chevesich, a Coloradói Bányászati Főiskola és az Arizonai Egyetem munkatársa. A kutató kollégáival idén januárban erősítette meg, hogy a tó antropogén tényezők, így a folyószabályozások és a meggondolatlan vízhasználat következtében száradt ki. A rossz vízgazdálkodás a tartósan lecsökkent csapadékmennyiséggel együtt végül elhozta a tó többezer éves történetének végét.
Chile az egyetlen ország a világon, amely alkotmányos szinten határozottan védi a vizet, mint magántulajdont. Augusto Pinochet idején, 1981-ben született meg a vízügyi törvénykönyv, amely lehetővé tette, hogy az állam vízjogokat osszon ki magánszemélyeknek és vállalatoknak. Ily módon egy egészen egyedi vízpiac született meg, az országban ma a vízipar elsőbbséget élvez a közösségekkel szemben. A privatizáció óta Chile vizeinek 80 százalékát túlhasználták veszélybe sodorva ezzel a lakosságot és az emberek megélhetését, esetenként egész ökoszisztémákat pusztítva el.
Az avokádófák árnyékában
A Laguna de Aculeo évezredeket vészelt át, bő egy évtizede viszont a cseresznye- és avokádótermesztés, illetve más hatalmas vízigényű mezőgazdasági szektorok megtelepedésével a tó környezete és helyzete gyökeresen átalakult. A gazdaságok eltérítették a folyókat, valamint kimerítették a talajban lévő vízkészletet. A problémát súlyosbította a nyaralók fogyasztása: a medencék feltöltése és a kertek locsolása szintén rengeteg vizet követelt.
A fenntarthatatlan vízhasználat, illetve a klímaváltozás miatt egyre gyakoribb szárazságok kombinációja Chile-szerte krízishez vezet, sok helyen a lakosság alapvető igényeit sem tudják kielégíteni. „Láttam már embereket az utcán sírni amiatt, hogy a fogmosáshoz sincs elég vizük” – nyilatkozta Gonzalez Vera. Estefania Gonzalez, a Greenpeace Chile kampánykoordinátora szerint a bajok legfőbb okozója a rossz vízügyi modell.
Az Aculeóéhoz hasonló helyzet az ország más pontjain is kialakult.
A vízhiány ellehetetleníti a hagyományos és a kisipari mezőgazdaságot, és már a lakosságot érintő korlátozások sem számítanak ritkaságnak. A közép-chilei Petorca városában, az avokádótermelés egyik központjában például a családok napi 50 liter vizet fogyasztanak – az utánpótlás teherautókkal érkezik hetente kétszer. Összehasonlításképp: az Egyesült Államokban egy átlagos, nem egészen nyolcperces zuhanyzással megközelítőleg 60 liter vizet használnak el.
Elzárhatják a csapokat
A körülmények Santiagóban is lesújtóak, a fővárosban fél évezredes története során először korlátozhatják a vízfogyasztást. A 13. éve tartó aszály és a helytelen vízgazdálkodás hatására látványosan lecsökkent a Maipo és Mapocho folyók szintje, ami veszélybe sodorta a térség ellátását. Claudio Orrego, a santiagói nagyvárosi régió kormányzója a helyzetet példátlannak nevezte.
A hatóságok egy négyfokozatú vízkorlátozási tervet dolgoztak ki, ennek első szintjén csak figyelmeztetést adnak ki, a legszigorúbb fokozaton viszont már rotációs alapon, akár 24 órára is elzárhatják a csapot egyszerre mintegy 1,7 millió embernél. A helyi folyók vízszintjétől függ majd, hogy milyen sűrűn fognak elrendelni korlátozásokat.
Jelenleg Chilében ősz van, a vízigény alacsonyabb, mint nyáron – olvasható a The New York Times cikkében. Ha viszont novemberben emelkedni kezd a hőmérséklet, és télen nem töltődnek fel a készletek, drámai év várhat a fővárosra. Orregónak rövidesen komoly politikai döntést kell hoznia, hiszen a legnagyobb fogyasztók Santiago régiójában is a mezőgazdasági és ipari szereplők – a féken tartásuk pedig nem éppen könnyű.
Hosszú távon a megoldást egészen biztosan csak a vízgazdálkodás teljes átalakítása hozhatja el. Fokozni kell a szennyvíz újrahasznosítását, szigorúbban kell szabályozni a gazdasági célú felhasználást, de a lakosságot is a fogyasztás mérséklésére kell ösztönözni.
Több mint tíz éve nem esik elég csapadék
Mint fentebb írtuk, a rossz vízgazdálkodás mellett a szárazság szerepe is megkerülhetetlen a kialakult vízhiányban. Chile középső részén bő egy évtizede minden esztendőben az átlagnál jóval kevesebb csapadék hullott, a hőmérsékleti értékek pedig csúcsokat döntöttek. A hasonlóan tartós aszályra a kutatók megaszárazságként hivatkoznak.
Annak megítélése kifejezetten nehéz, hogy a globális felmelegedés pontosan miként járul hozzá egy-egy konkrét időjárási szélsőséghez, éppen ezért arról is megoszlanak a vélemények, hogy a chilei aszályban mekkora szerepe van az éghajlati átalakulásnak. Egyre több ugyanakkor az adat arra vonatkozóan, hogy, bár természetes folyamatok is segítik, a megaszárazságot a klímaváltozás erősíti fel.
Egy tavalyi vizsgálat alapján a jelenségért egy, a Csendes-óceán déli részén, Új-Zélandtól keletre található meleg víztömeg a felelős. Az érintett folt napjainkban 1,5 Celsius-fokkal melegebb, mint 40 évvel ezelőtt. A térség feletti magasabb hőmérsékletű levegő a szárazföld felé áramlik, befolyásolva a csapadék mennyiségét.
Az ország különösen sérülékeny az éghajlati átalakulással szemben, gleccserei egyre zsugorodnak, vízkészletei apadnak, élőhelyei pedig pusztulnak. Maisa Rojas klímakutató és chilei környezetvédelmi miniszter a Nature-nek azt mondta, egy 2011-es kormányzati jelentés szerint az ország az ENSZ éghajlatváltozási keretegyezményében megfogalmazott kilenc sebezhetőségi kritériumból hétnek felel meg.
Egy fiatal elnök nagy vállalkozása
A 2022 márciusában beiktatott baloldali, mindössze 36 éves Gabriel Boric egyik legfontosabb kampánytémája éppen a környezeti átalakulás elleni küzdelem volt. Míg Brazíliában Jair Bolsonaro az áltudományosságra és a klímaszkepticizmusra épít, addig Chile történetének legfiatalabb elnöke kutatókat vont be a kampányába, több tudós ráadásul utóbb vezető pozíciót kapott az adminisztrációjában. Közéjük tartozik a már említett Rojas is.
Az ország kutatói a három évvel ezelőtt megindult demonstrációk hatására kezdtek el komolyabban érdeklődni a politika iránt. A 2019 októberében kirobbant, több tucat halálos áldozatot követelő tüntetéssorozat fő követelése a diktatúra idejében született alkotmány átírása lett. A demonstrációk mozgatórugója a társadalmi egyenlőtlenség volt, amelyet a globális felmelegedés és a kritikus vízügyi helyzet tovább mélyít.
A kutatók és a politika kapcsolatát még szorosabbra fűzte Boric kampánya, akinek csapata tavaly civileket kért fel a jelölt kormányzati javaslatainak megtervezésére és felülvizsgálatára. Maga Boric is támogatja az alkotmánymódosítást, elnöksége pedig tudományos és környezetpolitikai fordulattal kecsegtet. A tudósok abban bíznak, hogy a fiatal elnök kihirdeti majd a klímavészhelyzetet, ami elősegítheti a hatékonyabb védekezést.
Mivel Chilében egy személyt nem választhatnak meg két egymást követő ciklusban, Boric kormányának csupán négy éve lesz, hogy megvalósítsa ambiciózus céljait. Amennyiben kudarcot vallanak, annak beláthatatlan társadalmi következményei lehetnek, és ismét jelentős megmozdulások kezdődhetnek. A környezetpolitikai fordulat elmaradása ráadásul még mélyebbre lökheti az országot a klímakrízisben.
