Sport

„Éjjel kicsit meggyilkoltam magam, de reggelre megtaláltam az elvesztett fonalat”

Jónyer István, Gergely Gábor és a zseni, Klampár Tibor mellett 1979-ben ünnepelt sztárként kezelték. 55 évnyi hazai és nemzetközi sportpályafutást követően momentán kemény diagnózis olvasható a februári öngyilkossági kísérletét követő orvosi zárójelentésben. Annyi sztorija van, hogy abból sorozatregényt lehetne írni. Takács János, az utolsó magyar férfi világbajnok asztalitenisz csapat tagja arról mesél, honnan indult, hogy ért fel a csúcsra, és miként jutott odáig, hogy harmadik öngyilkossági kísérlete után azt mondja: szerencsére még élek.

Valahol az ébrenlét és az alvás határán kattog az agyam. Miközben belülről hangosan hallom a gondolataimat, úgy érzem, az éjszaka csöndje azon fáradozik, hogy szétfeszítse a mellkasomat. Az agyamat hetek óta zabálja a gond. A svájci adótartozás, meg a többi problémám. Nem tudok felülkerekedni rajta, folyamatosan rág belülről. Pedig nálam nagyobb dumás, életigenlőbb gyerek kevés van. Mégis, az elmúlt hetekben egyre inkább magamba fordultam. Az évek alatt pánikbeteggé váltam az alkoholtól. Négy hónapja nem iszom, ezért most a depresszió kínoz.

Felébredek, kiülök az ágy szélére. Lógatom a fejem egy darabig. Kimegyek a konyhába. Villanyt nem kapcsolok, mert az is csak zavarna. Az agyam csak nem nyugszik, összevissza cikáznak benne a gondolatok.

Kész. Nem bírom én ezt tovább. Ennyi volt. Kiveszek egy kést a fiókból.

Eleinte csak markolászom, nézegetem. Aztán valami hirtelen, dühös ötlettől vezérelve húzok egy csíkot a bal csuklómon. Meg még egyet. Egyre vörösebb a helye. Aztán a nyakamba mélyesztem. Megrántom. Nem vagyok ura önmagamnak, de érzem a fájdalmat, a vér melegét és ezzel együtt az agyam is kitisztul annyira, hogy behúzzam a féket. Visszafekszem, elalszom. Reggel arra ébredek, hogy tiszta vér körülöttem minden. Hívom Oszit, a haveromat. Amikor meglát, azonnal tárcsázza a mentőket, jön velük a rendőrség is. Utóbbiak érnek oda hamarabb. Kérdezi a tiszt:

– Neve?

– Takács János, jó reggelt kívánok. Az 1979-es asztalitenisz-világbajnokságon győztes férficsapat tagja.

– Mit csinált, jóember?

– Éjjel kicsit meggyilkoltam magam, de reggelre megtaláltam az elvesztett fonalat.

Fotó: Mohos Márton/24.hu

Szegénység, futball, pingpong

Belvárosi csodagyerek vagyok. A Régi posta utca 7-9. szám alá születtem. 1954-ben, a világháború után kilenc évvel ez a hely messze nem azt jelentette, amit ma. A háború előtt egy tehetős ember tulajdonolhatta azt a nagypolgári lakást, amit a komcsik szépen feldaraboltak több kicsire. Anyám, apám vidéki emberek, nekik is jutott egy csipetnyi a jóból. Így lakhattunk négyen 25 négyzetméteren. Bátyámmal a fürdőszobát nem ismertük, amikor mosakodni kellett, egy nagy lavórba öntötte anyám a tűzhelyen melegített vizet. Ha már ellepett a szutyok, a közös mosókonyhában, a ház egyetlen fémkádjában oldottuk meg a fürdést. Ha pedig ránk jött a szükség, mínusz húsz fokban is a gangon lévő közös WC-ig kellett kigyalogolni.

Rettentő szegényen éltünk. Anyám villamoskalauzként dolgozott, másodállásban takarított. Apám teherautót vezetett álló napon át. Betonkeverő kocsin ült az I. számú ÉPFU-nál. Olykor bejött a nagy géppel a Régi posta utcába és olyankor elvitt minket magával. Tátott szájjal ültünk a bátyámmal, hallgattuk a nagy kocsi dübörgését, figyelhettük, hogyan forog hátul a betonkeverő, hogyan folyik ki a massza, ahova apánknak öntenie kellett.

A csóróság nem egyenlő a rossz emlékű gyermekkorral. A sajátom például sokadjára felidézve is hibátlannak tűnik.

Apám Ötvöskónyiban született, anyám meg egy tanyán, Kiskunfélegyháza mellett, így nyaranta hol az egyik, hol a másik nagyszülőnél lógtunk. Év közben a belvárosi grundokon töltöttük a temérdek szabadidőt. Amikor tehettem a Petőfi vagy a Martinelli (a mai Szervita – a szerk.) téren fociztam. Rongylábbal születtem. Apám szerint pont úgy küldtem el egy-egy „csellóval” a haverokat, mint ahogy Czibor tette. Anyám ezen felbuzdulva kilencévesen kézen fogott, a bátyámmal felült velünk a villamosra, és mivel családilag a Honvédnak drukkoltunk, kivitt Kispestre egy toborzóra. „Tujáztunk” vagy másfél órát a Madách térről.

A pálya szélén ott állt öltönyben Tichy Lajos, Bozsik József – rájuk konkrétan emlékszem – és még vagy fél tucat komoly ember az akkori felnőttcsapat tagjai és a klub edzői közül. Ők válogattak a megjelent 50-60 gyerek közül. Csapatokra osztottak minket. Amikor sorra került az enyém, és végre labdához jutottam, végigcseleztem magam a pályán és bevertem egy óriási gólt. Tíz perc alatt rúgtam vagy hatot. Az utolsó után Tichy már intett is:

– Szőke gyerek, gyere csak ide! Mi a neved?

– Takács János tisztelettel.

– No, te abbahagyhatod. Jelentkezz szerelésért.

A mezőnyjátékosok közül egyedül engem, kapusok közül a bátyámat vették fel. Anyám annyira büszke lett ránk, hogy hazafelé elvitt minket egy étterembe. Rántott húst rendelt, ami a családi étlapunkon igencsak ritkának számított.

Persze jogos a kérdés: ha ekkora királynak éreztem magam, fél év után miért cseréltem a zöld gyepet zöld asztalra? Kispest rohadt messze volt, ráadásul bérletet kellett volna venni az utazáshoz, arra meg nem tellett. Pláne nem kettő, a két gyereknek.

A téren idővel felállítottak két beton pingpongasztalt. Szabványméretűt, középen lyukacsos vashálóval, de itt-ott kissé göröngyöset. Újdonságnak számított, így időnként sutba vágtuk a lasztit, kézbe vettük a parafaütőt és csattogtattuk a kaucsuklabdát. Annyira megtetszett, hogy egy hónap múlva már a Pilvax-köz 8.-ban, a 31-es számú Építők pincetermében ütögettünk a bratyóval. Hetente kétszer a BVSC is ott tartotta az edzéseit. Alig telt el fél év és el-elkaptam Nozicska Józsit, aki akkor már 4-5 éve pingpongozott. Aztán egyik nap megjelent a teremben Berczik Zoltán. Miközben ott ügyeskedtem, nézett egy darabig, majd megszólalt:

– Gyere csak ide, fiacskám! Mióta játszol itt?

– Pár hónapja, jó napot kívánok.

– Ha van kedved, kedden gyere le a Kertész utcába!

Serdülőkorúként hívott az ifik közé. Végül ’66-ban igazolt le a BVSC, de három évvel később már serdülő magyar bajnokként álltam a dobogó tetején. Berczik tanított meg mindenre. Lényegében fogadott gyereke lettem. Pedig nem könnyítettem meg a dolgát. Öntörvényű kölökként tartottak számon már akkor is. Ez abban nyilvánult meg, hogy

miközben játszott velem, és olyat adott, amit nem tudtam visszaütni, vagy éppen csak nyaggatott, hogy járjak rendesebben edzésre, néha elküldtem a francba.

Fotó: Mohos Márton/24.hu

Feleseltem neki, mondván, mi a fenének csináljam, semmi értelme. Ilyenkor tartottunk egy kis mosolyszünetet. A fene nagy pofám azóta is kísért, később is többször ráfáztam, hogy be nem állt a lepénylesőm.

Bercziknek hetente minimum egyszer elfogyott a türelme, ilyenkor hazazavart. Nekem háromszor ment el a kedvem végleg, épp ennyiszer akartam ilyen-olyan okok miatt leadni a szerelésem, de a viselkedésem ellenére láthatott bennem valamit, mert rendre visszarángatott. Amikor kezemben az egyesületi mezzel, ütővel, durcás fejjel megjelentem a szertár előtt, hogy leszereljek, azt mondta:

– Mi van, mi van, Takács úr?

– Abbahagyom, mester!

– Na, idefigyelj! Öt óra van, fogd a cuccod és húzz be az öltözőbe! Fél hatkor várlak az asztalnál.

Berczik engem mindig is urazott. A többiek később, amikor már felnőtt válogatott lettem kérdezték is:

– Miért uraz téged a mester?

– Gyerekek, ez tiszta sor. Csak én tudok köztetek pingpongozni – mondtam röhögve, és ilyenkor Klampár „Anyád valagát te vízfejű hülyegyerek!” felkiáltással azonnal üldözőbe vett.

MK27-es, Led Zeppelin

Utólag tudtam meg azt is, hogy az első időkben, amikor szórványosan jutottam el a Kertész utcába, mert nem tellett jegyre, bérletre, a két akkori felnőtt éljátékost, a Rózsás Pétert meg a Harangi Sándort elküldte hozzánk.

– Kicsit bolondos a gyerek, de nagyon jól pingpongozik – győzködték anyámat, hogy járjak rendszeresebben.

– Janika szeretne járni, de nem telik mindig bérletre – válaszolta anyám.

– Nem baj, majd összedobjuk rá a pénzt mi.

Úgyhogy olykor besegítettek. Az első igazi sokkot akkor okoztam az asztaliteniszben, amikor meglátták a bizonyítványomat. Mindenki bohém, nagyszájú, állandóan dumáló gyereknek ismert, aki képes fejjel menni a falnak. Ebből arra a következtetésre jutottak, hogy a suliban is link lehetek. Telibe találták, hiszen soha életemben nem tanultam. Ellenben olyan agyam van, hogy ennek ellenére évről évre kitűnő bizonyítványt vittem haza. 1969-ben, amikor a korosztályos válogatottság miatt a szövetség bekérte az ellenőrzőmet, elkerekedett a szeme az ügyintézőnek a 4,8-as átlag láttán. Fel is kiáltott:

– A bolond Taki nem is annyira bolond! Nem hiszitek el, kitűnő tanuló!

Nem sokat változtam az évek alatt, azóta is csak a duma, a móka és az örök szerelem, a pingpong jellemez.

’70-ben már ifi Eb-re mentem. Az első külföldi utam Angliába vezetett, Klampárral, Gergellyel csapatban harmadik helyen zártunk. ’71-ben is beneveztek az ifi Eb-re, de már annyira felhalmoztam a rossz pontokat, hogy amikor a felkészülés hajrájában edzés helyett a KSI alagútjában megbújva Led Zeppelint bőgettem egy MK27-esen, Bercziknél betelt a pohár és kirúgott a válogatottból.

Fotó: Mohos Márton/24.hu

 „A katonaság csinált belőlem pingpongost”

1971-73 magasságában, amikor már a felnőttben is kellett játsszak, kezdtem elkallódni. A BVSC csapata így nézett ki ebben az időben: Gergely Gábor, Börzsey János és a Harangi, meg a Rózsás.

„Minek pingpongozzak?” – kérdeztem magamtól – „Hisz semmi esélyem bekerülni a csapatba.” Próbaképp egyszer Jónyer ellen betettek – gondolom valaki nem tudott eljönni, csak hozzám nyúlhattak – 21-2-re kaptam ki. Érnem kellett még, de a tehetségemet a BVSC így is sportállással jutalmazta.

A Ferencvárosi pályaudvaron lettem szemafor- és lámpatisztogató. Reggel héttől egyig melóztam, de nem tisztogattam én semmit. Reggel felfűtöttem a kazánt a munkatársaknak, majd elküldtek a napi kajáért: párizsit, szalonnát, kenyeret vásároltam nekik. Nagyjából ennyiben  merült ki a melóm. Délután innen indultam edzeni, három év alatt a harmadosztályból csak felküzdöttem magam az első osztályba.

Aztán 1974-ben besoroztak katonának. Úgy ment ez akkoriban, hogy a sportoló a laktanyát csak akkor úszhatta meg, ha átigazol a Honvédba vagy a Dózsába.

A Honvéd Szondi SE-be kerültem. Ötven sportoló közt tíz asztaliteniszező is akadt a fehérvári sportszakaszban. Na, ott lett belőlem valóban játékos. Bent kellett aludjunk a laktanyában, de minden nap reggel tíz és este tíz között kimenőt kaptunk. Napi 4-5 órát edzettünk Vajtó Zoltán irányításával. Hétvégén mindenki rohant a feleségéhez, a barátnőjéhez. Nekem nem jutott egyik sem, így aztán amikor hazaengedtek, jobb híján pingpongoztam a helyi srácokkal. Éjjel-nappal pattogott a labda. Egy év után ki más, Berczik megint behívott a felnőtt válogatott keretébe. Olyan jól ment, hogy a ’75-ös bajnoki elődöntőben megszorítottam Jónyert is, aki akkor már háromszoros világbajnoknak mondhatta magát. Merem állítani, ha nem lettem volna katona, elkallódok.

 „Ha lebukunk, abból balhé lesz”

A leszerelésem után 1976-ban nyertem az első magyar felnőtt bajnokságomat Vasvári Nikivel vegyes párosban. A következő tíz évben a BVSC-sként három VVK-n, két-két  magyar bajnokságon férfi- és vegyes párosban, és vagy tíz csapatbajnokságon akasztottak a nyakamba aranyérmet. Egyéniben egyszer jutottam fináléig, Klampi meg is vert, ahogy kell 3-1-re.

A Klampár-könyvben, „A Klampár a fenegyerekben” én is benne vagyok. Most állítólag filmre viszik az életét. Neki a pingpongpályafutása tartalmasabb, nekem meg a privát életem. Annyi balhém, sztorim van, hogy abból sorozatregényt lehetne írni. Többsége Klampival.

A legnagyobb vihart kavart botrányunk épp a ’79-es vb előtt robbant ki. Mesélik sokféleképpen, de a hiteleset csak én tudom. Tatán edzőtáboroztunk szokás szerint. Tibi ennek ellenére Pesten beszélt le egy randit két jó csajjal. Kérdezte:

– Velem jössz, Taki?

– Naná – vágtam rá hezitálás nélkül.

Horváth Zolinak az Ó utcában volt egy kis legénylakása, tőle kértünk kéglikulcsot, egy birkózó sráctól meg a Ladáját kunyeráltuk el. Egy hét volt hátra a phenjani utazásig, de úgy voltunk vele, ha van „akció”, hadd menjen.  Az esti indulás előtt futball-labdával, melegítőkkel kitömtem az ágyamat, sötétben első ránézésre nem szúrt szemet, hogy nem ember van a paplan alatt. Megvacsoráztunk, majd nekiindultunk, aztán Bicske előtt a szakadó esőben kigyulladt a műszerfalon egy lámpa. Klampi azonnal leállt. Kiderült, elfolyt az olaj. Nekiálltam stoppolni. Felvett egy autó, elvitt a közeli benzinkútig, vettem négy liter olajat. Visszastoppoltam. Beleöntöttük, de semmi sem változott. Kiderült, letekeredett az olajtartály alján a zárócsavar, átfolyt rajta az egész, ki a földre. Borult a buli, elmaradt az „akció”.

Azért voltunk ennyire bátrak, mert Berczik és az edzők az estéket römivel zárták, és az elhúzódó kártyacsaták után a kapitány sosem ellenőrzött. Általában nem vesztett, ezen az estén azonban mégis fizetnie kellett. Ettől felmehetett benne a pumpa, mert éjfél előtt körbeindult. Benyitott Klampárék szobájába. Azonnal kiszúrta, hogy üres az ágy – Tibi úgy hagyta, ahogy délután kiszállt belőle.

– Jakab! – üvöltötte a szobatársra nézve – Hol a Klampár?

– Nem tudom, mester – jött az ijedt válasz.

Fotó: Mohos Márton/24.hu

Berontott a következő szobába, a miénkbe. Horváth Zoli és Milos már aludt, vagy csak úgy csináltak, ezért átnézett az ágyamra is, látta, hogy „ott alszom”. Ment volna tovább, de közben kattogott az agya és fejét csóválva morogta maga elé: „Nem hiszem el, hogy miközben Klampár nincs az ágyában, az örökös balhétársa itt alszik. Csak a Takáccsal lehet” – mondta. Ezért visszafordult, felkapcsolta a lámpát, felrántotta a paplant és a labdák láttán felbőgött: „A kis hülye, engem akar átvágni?!”

Eközben mondtam Klampárnak, húzzon vissza, mert ő a sztár, próbálja menteni a menthetetlent. Stoppal visszament, de mivel az edzőtábor ajtaját éjszakára bezárták, az utcai fülkéből felhívta a portás bácsit, és megkérte, menjen fel, keresse meg a Kreisz Tibort és kérje meg, hogy jöjjön le érte. Az öreg pont a habzó Berczikbe ütközött. Kérdi a kapitány:

– Maga meg kit keres itt a sportolói szinten?

– A Klampár úr üzeni a Kreisz úrnak, hogy lent várja a kapuban.

Én ott éjszakáztam a kocsiban – másnap jött vissza értem a birkózó srác a haverjával, hogy elhúzzuk az autót –, de a lényeg:

megbuktunk, mint Rottenbiller.

Hétfő délelőtt Berczik behívott magához.

– Takács úr, ezt hogy gondoltad?

– Hát úgy, hogy ha lebukunk, abból balhé lesz.

– Jól gondoltad. Pakolj te is! Mehettek haza.

Vasárnap indultunk volna a vb-re, Klampi vezette a világranglistát, mégis azonnal kirúgott minket a válogatottból.

Gergely és Jónyer egészen Buda István államtitkárig ment.

– Pista bácsi, most van esély csak világbajnoki címet nyerni, Klampár nélkül ez nem fog menni – győzködték az Országos Testnevelés és Sporthivatal elnökét.

Három nap múlva visszavettek minket. Tibi mint sztár elrettentésül tízezer, én ötezer forintos büntetést kaptam. Aztán történt, ami történt. Miközben a Jónyer István, Gergely Gábor és a zseni, Klampár Tibor halomra verte a kínai válogatottat a döntőben, a 20 ezer észak-koreai néző zúgása közül élesen elvált két emberé. Valamennyi magyar poént követően a phenjani sportcsarnok légterébe valahonnan mélyről, gyomorból, de meglehet talpból előtörő artikulátlan hangon hasított bele a „Jóóóó! – üvöltés. Kreisz Tibié, meg az enyém. Két-két karunkat égbe csapva ugráltunk fel a helyünkről minduntalan.

Rengetegen csak erre a hangos szurkolásra emlékeznek velünk kapcsolatban. De ezt mégsem élem meg bántásként.

Sokan nem tudják, asztaliteniszben csak az állhat dobogóra, az kaphat világbajnoki érmet, aki játszott is. Kreisz Tibivel nem csak szurkolni utaztunk ki Phenjanba.

A Románia elleni 5-1-es győzelmünk alkalmával mindketten asztalhoz léphettünk. Én mindkét ellenfelemet legyőztem, így ha kis mértékben is, de tevékeny részeseivé is váltunk a magyar asztalitenisz utolsó férfi csapat-világbajnoki címének.

Miután Jónyerék megnyerték a vb-döntőt, lifttel ment fel a csapat a szállodai szobába. Klampi nagy vígan odaszólt Lakatos Györgynek, a szövetség elnökének:

– Gyuri bácsi, most mi lesz azzal a büntetéssel?

– Tibikém, ha hazaértünk, el lesz simítva.

Fotó: Mohos Márton/24.hu

Így maradt meg mind a 12 500 forintos jutalmam. További bónuszként ’80-ban kaptam egy soron kívüli gépkocsi-kiutalást is, ami nagy szónak számított. Be kellett fizessek tíz százalék előleget a 80 ezerbe kerülő Zsiguliért, aztán hónapok alatt részletekben vonták le a többit.

„Zer grósze problem?”

’80-ban részt vehettem a Coca Cola körversenyen. A világ 16 legjobb játékosát hívták meg. Nyolc-nyolc asztaliteniszezőt osztottak be egy-egy csoportba, akik minden nap másik német városban játszottak egyenes kieséses tornát. A két nyolcas csoportnak a végén Kielben rendeztek döntőt. Klampár, Jónyer is játszott természetesen. A döntő után ezúttal én fűztem meg Tibit, hogy menjünk el a közeli St. Pauliba, mert volt ott egy híres kupleráj. Kaptunk egy autót. Mire elindultunk, már kicsit ünnepeltünk, és a szállodában felejtettük az iratainkat. Eltöltöttünk egy tartalmas estét a kiválasztott lányokkal, majd megvacsoráztunk. Viszont hazafelé menet, éjjel kettőkor,  átcsúsztunk egy „rózsaszín” lámpán. Mit tesz isten, azonnal levillogott egy rendőrautó. Kiszállt a „policáj”, és kérte a papírokat. Tibi letekerte az ablakot és jellegzetes vigyorával széttárta a kezét. Látták, hogy nem vagyunk józanok, kiszállítottak és bevittek minket a rendőrségre. Kérdeztem közben az egyiktől:

– Grósze problem?

– Zer grósze problem – felelte.

Tibi vezetett, ezért tőle vettek vért, aztán bezárták egy cellába, és hívattak egy hivatalos tolmácsot. Beszóltam neki:

– Tibi, bármit kérdeznek, ne mondjál semmit! – Klampár egy szót sem beszélt németül.

Nagy szarba kerültünk, mert másnap délelőtt tízkor indult a repülőnk haza. Életem legnagyobb improvizációjaként elmentem az első benzinkúthoz. Csak arra emlékeztem, hogy a Royal Yacht Club Kielben laktunk. Kikerestem a telefonkönyvből a hotel telefonszámát, és a maradék aprómból megcsörgettem. Szerencsére éjjel is felvették. A recepcióstól a 112-es szobát és Herr Harangit kértem. Korábbi BVSC-s csapattársam ekkor már edzőként jött ki velünk, szerencsére a küldöttségünk tagjaként Sidó Feri bácsi is a szállóban tartózkodott. Álmukból vertem fel őket. Harangi szerint sírva mondtam, hogy Klampit letartóztatták, és bezárták a rendőrőrs cellájába.

Két óra múlva mindketten megjelentek a rendőrségen. Sidó Feri bácsit akkora tisztelet övezte Németországban, hogy eltusolta az ügyet, még az 500 márkába kerülő vérvétel díját is elengedték. Cserébe viszont a másnapi Blick címoldalán ott virított a sztorink, mit művelt az „Ungarische vircsaft” a kupiban. Ha ott ragadunk a rendőrségen, és lekéssük a gépet, Lakatos elvtárs visszaesőként már örökre eltiltott volna minket.

Így viszont két évvel később, ’81-ben, amikor a következő vb-n a férfi csapat újra világbajnokságra készült, életem formájában játszottam. Tavasszal a cseh nemzetközi bajnokságon megvertem a lengyel nagyágyúkat, Andrzej Grubbát és Leszek Kucharskit. Gergellyel játszottam egy csapatban, ő nem nyert egyet sem, én kettőt is. Mondja a Berczik:

– Idefigyelj, Takács úr! Jobb formában vagy, mint Gergely, lehet, hogy játszani fogsz Klampár és Jónyer mellett a csapatban.

Fotó: Mohos Márton/24.hu

Bekerülhettem a nagy hármasba, erről álmodtam egész addigi pályafutásom alatt. Erre mi történt? Három nappal a vb-indulás előtt kitaláltuk, hogy lemegyünk a BVSC-re focizni. Volt ott egy 25-ös medence, amit már jó ideje nem töltöttek fel vízzel, így parádés dühöngőként szolgált. Negyed órája játszottunk, amikor kinyúltam egy labdáért és reccs – beszakadt az izmom. Elmentem Martos dokihoz, hogy segítsen, de ezen már nem lehetett. Berczik azt nyilatkozta másnap a Nemzeti Sportban: „Takácsra végre számíthattunk volna, de meggondolatlan, állandóan bolondságokat csinál.” Ekkor tört ketté a válogatott karrierem. Kreiszt vitték ki helyettem, aki a lengyelek ellen remekül játszott, 1-4-ről fordítottak az ő két győzelmének hála. Végül a kínaiak mögött ezüstérmes lett Magyarország.

Sportpályafutásom legnagyobb tanulsága: a vb-ken, Eb-ken játszani kell. Ha csak tapsolsz, azt sehol sem jegyzik.

„Az Északi-sarkra is elmennék”

’86-ig erőlködtem itthon, aztán a nagy hármas után engem is kiengedtek Németországba profinak. 14 évig maradtam. Az első esztendőkben a Bundesliga I-ben játszottam. Itthon kerestem 3-4 ezer forintot, ott meg évi 40 ezer márkáért pingpongoztam, olykor csak a kínai Hszie Szaj-ko tartalékjaként. Aztán lecsúsztam a kettőbe, végül kelet-német területen a háromba, de az utolsó évben is még 12 ezerért pingpongoztam, de akkor már euróért.

Persze a szerződésem nem ennyiről szólt. A rendszerváltás előtt ugyanis csak úgy állhattál profinak, ha a szerződés szerint felvett, leadózott fizetésed tíz százalékát leadtad az OTSH-ba. Ráadásul az egészet kötelező jelleggel átváltották forintra, amin újra buktál. Mondjuk így sem panaszkodtam, tízszer annyit kerestem, mint itthon. Porschéval jártam, mindenki tátotta a száját, amikor két pendlizés között beparkoltam vele valamelyik budapesti asztalitenisz-terem elé.

2000-ben azért igazoltam Svájcba, mert tavasszal Kugeln, a klubtulajdonos jelezte: „Nagyon drága vagy, Taki, nincs már pénz rád”. Pedig 46 évesen még remekül ment a játék. Május 31-én zárult az átigazolás Németországban, és 28-án még nem volt csapatom. Pánikoltam. Másnap azonban felhívott egy magyar srác. Bemutatkozott:

Brauer Tibor vagyok és egy közös ismerősünk jelezte, hogy szabad vagy. Nem szeretnél Svájcba jönni játszani?

– Figyelj, öreg, az Északi-sarkra is elmennék, csak pingpongozhassak tovább.

Ott 20 ezer frankot kerestem, ráadásul, míg Németországba végig ingáztam, Svájcban bejelentett állást biztosítottak, így kint ragadtam tizenkilenc évre. Tavaly jöttem haza végleg, de csak azért, mert a térdem elkezdett fájni. Kiderült, hogy leszakadt a porcom.

Szex, pia, rock and roll!

Valaki egyszer kiszámolta, hogy 33 évnyi kint tartózkodás alatt nagyjából 300 milliót pingpongoztam össze. Felvetődik a kérdés: ha ilyen piszok jól kerestem, ráadásul valutában, mi lett pénzzel? Én is ezt kérdezgetem egy ideje magamtól, mert semmi kézzelfogható nem maradt belőle, csak az a kis óbudai lakásom, ahol most lakom.

Valahogy engem a női nem nehezen visel el huzamosabb ideig, igaz, én is mindig féltettem a pingpongot tőlük. Most sincs mellettem asszony. Egyedül élek. Három tartósabb kapcsolatot tudok felmutatni egész életemben. ’83-84 között Évával éltem, aztán kisebb megszakításokkal hét éven át Mariannal. Nóra zárta a sort 92-96 között. Ez így alakult. Meglehet azért, mert a szüleim sokat veszekedtek, aztán el is váltak ’76-ban. A bátyámmal anyám mellett maradtunk. Érdekes, apám idén 90 éves, de azóta sem nősült újra. Édesanyám ’98-ban halt meg, a válás után ő sem ment férjhez. Én egyedül élek, több mint két évtizede, ahogy a bátyám is egymagában lakik. Úgy néz ki, a Takács család ezen ága magának való fajta, ezért ki fog halni.

Nórával történt szakításom óta fizetek a szexért. Volt nekem visszatérő egyetemista csajom. Igazi szexbomba, kellett neki a pénz a tanulmányára, lakhatására. Visszatérő kuncsaftként jártam kétdiplomás tanárnőhöz is. Imádta a dumámat, de vele komolyabb dolgokról is beszélgettünk. Például érdekelt,  egy olyan gyönyörű, okos nő, mint ő, miért bocsátja áruba a testét. Azt felelte:

– Egy jó napon annyit keresek, mint ami a havi fizetésem az iskolában.

Fotó: Mohos Márton/24.hu

Szex, pia, rock and roll! Ennek szellemében éltem. Őszintén: elittam, elkurváztam, amit megtakaríthattam volna.   

Torna, meccs előtt, alatt azonban sosem fogyasztottam alkoholt, de utána gyakran kieresztettem a feszültséget. Az emberek megijednek a szótól: alkoholista. Pedig aki minden nap elfogyaszt két sört, az észre sem veszi és rövid idő alatt azzá válhat. Felvállalom, alkoholista lettem. Azt is tudom, ez tett tönkre. Senki nem gondolta rólam, a legvidámabb srácról, hogy depressziós leszek. Mégis az lettem. Meg pánikbeteg az alkoholtól.

Tudod milyen a depresszió? Egyre jobban rád telepszik, végül teljesen beszippant a kedvetlenség. Egy idő után nem tudsz aludni. Tízkor lefekszel, kettőkor felébredsz. Eztán csak pörög az agyad. Az összes gondod feltolul, feszít, majd összenyom. Ettől egyre fáradtabb leszel. Az alkohol meg a cigi erre rásegít. Ha depis vagyok, teljesen átalakulok. Ilyenkor csak hallgatok, holott normál esetben be nem áll a szám.

Először 2011-ben, Svájcban akartam végezni magammal. Gyógyszert vettem be. Szerencsére pont meccsnap előtt, így amikor nem jelentem meg, a csapattársaim otthon felkerestek, megmentettek. Két napra rá felvágtam az ereimet, akkor meg edzésről hiányoltak, megint visszahoztak.

A februári vagdalkozásom is amiatt történt, mert újra nyakig süppedtem a mocsárba. De úgy látszik én csak ilyen figyelemfelkeltő öngyilkossági kísérleteket teszek, mert ha nagyon meg akarsz halni, akkor biztosra mész: ugrasz egyet, vagy a 6:20-as elé veted magad.

Amikor kiengedtek a kórházból, így szólt a doki:

– Takács úr, olvassa el a zárójelentést!

Aszociális attitűdök, nárcisztikus vonások – ez állt benne. Folytatás előtt felnéztem.

– Doki, mit jelent ez? Ha azt, hogy reggel, miután felkelek és belenézek a tükörbe, rendre felemelem mindkét kezem és megfeszítem a bicepszemet, majd megállapítom: te vagy a király! – akkor tényleg nárcisztikus lehetek.

A doki mosolygott, majd intett a fejével, hogy olvassam tovább. Kiderült, bipoláris is vagyok. Soha nem tapasztaltam magamon, csak az utóbbi években válhattam azzá az alkoholtól.

Azért is tettem le négy hónapja a poharat, mert valahol mélyen belül éreztem, egyre nagyobb a baj. Azóta nem iszom. Úgyhogy a februári két kísérletemnek semmi köze az alkoholhoz. Azt inkább a gondok okozták. A haverok már napok óta kérdezgették: „Mi van veled Taki? Olyan csöndes vagy mostanában. Nem kéne orvoshoz menned?” Nem vettem komolyan őket. Pedig a szomszédom doki, csak egy beutalót kellett volna kérjek tőle. Hát most elintéztem magamnak a beutalót, de nem magamtól mentem, vittek.

Bő egy hónap telt el, mióta megvagdostam a csuklómat és elhelyeztem a nyakamon egy 6-8 centis csíkot.

Szerencsére még élek.

Kaptam gyógyszert. Van egy reggeli és egy esti koktél. Előbbi szinten tart, utóbbitól tudok aludni. Szedem becsülettel a tablettákat. Szerencsére van segítségem is. Tóth János barátom, a magyar serdülő leányválogatott edzője és kedves felesége nyúlt a hónom alá. Példaképe voltam, korábban külföldön sokat segítettem neki. Most ők istápolnak.

Egy hónap után újra olyan vagyok, mint régen. Pingpongozok a BVSC-ben, dumálok a srácokkal, jó kedvem van. Amikor a napokban visszamentem kontrollra, szóltam is a dokinak: „Doktor úr, adjon már valami ellenszert, mert túl jól érzem magam.”

Kiemelt kép: Mohos Márton/24.hu

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.