Jégkorongmeccsre menjünk, vagy nézzük meg a Denverben kampányoló demokrata párti politikus, Bernie Sanders beszédét? E között a két programajánlat között választhattunk azon a szerda estén, amikor az évek óta Denverben élő ismerősömmel találkoztunk, és ugyan kétségtelenül érdekes lehet, ahogy az amerikai baloldal 77 éves nagy reménysége méltatja a Demokrata Párt coloradói kormányzójelöltjét, de ha már színházról és show-ról beszélünk, elképesztőt kellene produkálnia ahhoz, hogy az NHL-t a saját pályáján lenyomja. Meg egyébként is, ki az, aki a szabadságát politikai rendezvényeken tölti?
A választás tehát a Colorado Avalanche – Tampa Bay Lightning hokimeccsre esett, ami már csak azért is szerencsésnek tűnt, mert a két nagy amerikai sporttal ellentétben a jégkorongnak ismerem a szabályait, sőt, voltam is itthon már meccsen, utoljára 2005-ben a divizó I-es jégkorong vébén, Debrecenben láttam a magyar-lengyelt. Persze azt azért gondoltam, hogy az NHL és az általunk ismert jégkorong között vannak különbségek, viszont a denveri csapat, az Avalanche egész jó állítólag, azt pedig el sem tudtam volna képzelni, hogy a floridai napsütésből érkező Lightningnak itt keresnivalója lehet. (Aki figyeli az NHL-t, az vélhetően tudja, mekkora hülyeséget írtam, a tájékozottabbak pedig azt is, mi lett végül az eredmény, de azért ennyire ne szaladjunk előre.)
A meccset a Pepsi Center sportcsarnokban rendezték, amely nemcsak hokimeccseknek ad ottthont, hanem ott játszik a denveri kosárcsapat, a Nuggets is, de rendeznek ott koncerteket is, így például Elton John is ott lép majd fel a most bejelentett búcsúturnéján. A beengedésnél az ellenőrzés majdnem olyan komoly, mint egy repülőtéren, de ezt leginkább a terrortól, nem pedig a huliganizmustól való félelem indokolja. Az aréna maga tényleg impozáns, 18 ezer ember is befér (a lelátón nem is látni sok üres helyet), az pedig pláne, ahogy a harmadik szintre vezető mozgólépcső tetejéről lenézünk a földszinten hömpölygő tömegre: nagyjából hasonló méretű, mint a mi Papp László Sportarénánk, de kicsit merészebbek a terek, és a legfelső szinten lévő helyünkről is meredekebbnek tűnik a lelátó.
Rögtön az elején tisztázni kell az ilyenkor felmerülő leggyakoribb kérdést: igen, még a kakasülőről is jól lehet látni a korongot. Oké, beletelt 1-2 percbe, amíg a szemem hozzászokott, hogy mire fókuszáljon, de utána nem nagyon maradtam le egyetlen fontos történésről sem – amikor mégis igen, akkor is leginkább azért, mert elbámészkodtam, hiszen jó sok minden volt, ami elterelhette a figyelmünket. Sőt, mintha minden arról szólt volna a helyszínen, hogy elterelje a nézők figyelmét, és hiába voltam már eleve felkészülve arra, hogy itt mindent a show-nak rendelnek alá, eleinte mégis kifejezetten zavarónak találtam, hogy maga a meccs mintha másodlagos lenne. Így aztán hiába esik neki elején az ellenfelének az Avalanche, nem igazán tudom beleélni magamat a meccsbe, mert folyton kizökkent valami, jelesül az, hogy a játék percenként megáll.
Ami még beleférne, viszont itt ha már megáll, akkor úgy is marad percekig, minden egyes szabálytalanság után öt perc szünet, súlyosbított esetben forrónacis lányok jönnek lesöpörni a pályát. Így lesz a húszperces harmadból egy órás, a nálunk megszokott 15 perc szünetből 18 perc (!), miközben a nézők körülöttem gyakorlatilag az első perctől kezdve folyamatosan ki-be mászkálnak, isznak, esznek, jól érzik magukat, és közben mintegy mellékesen megy a meccs is a háttérben. Nyilván a tévéközvetítés és a reklámidő nagy úr, ott a helyszínen pedig a nézőtér minden pontjáról kiválóan látható óriás kivetítőé a főszerep. Sőt, az első perctől az utolsóig a közönség bevonására törekszik, sokkal aktívabban, mint bármilyen más sporteseményen, ahol ilyesmit láttam korábban (az egyik szünetben még egy Harrison Ford-hasonmást is kiszúrnak a nézőtéren). Egyébként is külön élmény a fülsiketítő hangzavar, a fények, az iszonyatos hangerővel megszólaló zenék – egy-egy számból maximum fél perc, ha lemegy, de inkább csak néhány taktus, hogy mindenkinek leessen, mi is szól éppen, és aztán már csavarják is le. A többségük agyonjátszott nagy sportsláger, de akadtak váratlan dalok is, számomra a három legkellemesebb meglepetés: Gary Numan: Cars, Sweet: Fox On The Run, Ramones: Blitzkrieg Bop.
Az első harmad nagy része mindenesetre Avalanche-mezőnyfölényben telik, de gól nincs. Pontosabban van egy, de ott csak fél percig tart a kirobbanó öröm, mert a videóbíró les miatt érvényteleníti a találatot. Akkor még azt hittük, lesz több, ez nem focimeccs, ahol gyakran csak egy gól van, vagy még annyi se, nyugi. Igaz, komolyabb bunyó is csak egyszer van, amiben a legviccesebb az egészet csípőre tett kézzel, fásultan figyelő játékvezető. Tapasztalatból tudom, hogy mit sem ér az egész meccsnézés, ha nem választok egy kedvenc játékost: a nézők a hordott mezek alapján a kanadai centert, Nathan MacKinnont kedvelik a legjobban, illetve az érvénytelen gólt szerző svéd szélsőt, Gabriel Landeskogot, az én jelöltem azonban egyértelműen (az amúgy svéd) Patrick Nemeth volt, ám ő sajnos nem csinált semmi említésre méltót.
Aztán a második harmadban váratlanul felbátorodott az addig csak meg-megvillanó Tampa Bay, és egyre több helyzetet dolgozott ki, ezzel eljött az orosz kapus, Szemjon Varlamov ideje, aki egy idő után már egyedül tartotta a meccsben a hazaiakat. Ekkor már nem is volt kérdéses, hogy ő a kedvencem, főleg, hogy a káprázatos védései ellenére sem foglalta a nevét dalba a lelátó. Azt persze eddig is sejtettem, hogy jégkorongmeccsen ne várjon az ember focipályáról ismerős rigmusokat, de tényleg furcsa volt látni a közönség viszonyát a meccshez: szurkolás persze volt, de csak a legritkább esetben indult el bármi olyan, amit nem a kivetítő vagy a hivatalos hangulatfelelős sugallt, hanem a közönségből kezdődött. Még a himnusz közben is amikor a „The Land of the Free” („A szabadság hazája”) részhez értek, akkor is a kivetítő jelezte, hogy na most tessék zajongani.
Igen, a (nem válogatott) meccs előtti szívre tett kézzel való himnuszéneklés így Európából valóban szokatlan lehet, de én inkább azon gondolkodtam, hogy amikor tizen-huszonéves koromban még komolyan tudtam venni a magyar futballt, és az izgalomtól rendszeresen gyomorgörccsel jártam meccsre, képes lettem volna-e egyáltalán meccs közben kimenni a büfébe, nem hogy nekiállni enni a lelátón (mondjuk nem is lett volna nagyon mit, ha jól emlékszem, itt pedig még gourmet ételek is vannak a büfékben). Aztán még több időm lett ezen gondolkodni, mert az utolsó harmadban az egyik emberelőnyét már kihasználja a Lightning, ott Varlamov se tud segíteni, és csend borul az aréna nagyobbik részére, ugyanakkor hirtelen kiderül, milyen sok Tampa Bay-szurkoló van itt-ott elbújva a nézőtéren. Egy pillanatra meg is ijedtem, nem félnek-e a hazai közönséggel vegyülve nyíltan örvendezni, de ezek csak rossz fociszurkolói beidegződések, és eleve a tény, hogy Tampa Bay Lightning-mezben vannak, választ adhat a kérdésemre. Ezzel egy időben szembesülök azzal is, hogy hiába áll vesztésre a csapatuk, a hazai szurkolók gond nélkül csapnak vad viháncolásba a kamera kedvéért, amint észreveszik magukat a kivetítőn, ahol mindenkit megtapsolnak (a legnagyobb ünneplést egyébként egy Down-szindrómás kislány kapta).
Először nyilván furcsa ez az indokolatlan jókedv, de valóban akkora baj, hogy nem élet-halál kérdése egy szimpla szerda esti hokimeccs? Pláne, hogy az Avalanche amúgy két nappal előtte és utána is játszott, az pedig külön szép a sorstól, hogy azokat valódi gólesővel nyerte meg (4-1 és 6-3), egyedül azon a meccsen esett egyetlen nyamvadt gól, amin én is ott voltam. Most viszont hirtelen bevillant valami, és visszakerestem azt a bizonyos debreceni vébémeccset a lengyelek ellen, és igen: az is a csoport legkevesebb gólt hozó meccse volt (1-1), szóval nyilván bennem van a hiba.
Persze gólínség ide vagy oda, nem kérdés, hogy nagy élmény egy ilyen meccset a helyszínen látni, tévében viszont továbbra sem tudnám rávenni magam, hogy csaknem három órát szenteljek az NHL-nek. A csarnokból kifelé aztán több olyan vegyes társaságot is látni, amelyben Avalanches- és Lightning-mezes fiatalok egyaránt feltűnnek, és egyébként is végig kulturált és udvarias mindenki, a rendőr még meg is köszöni, hogy nem mentünk át a zebrán pirosban, de ebben végül is tényleg semmi furcsa nincs, ez tényleg csak egy játék. Aminek ez az amerikai csúcsverziója eddig meglehetősen hidegen hagyott, de mostantól néha megnézem majd, mit játszott az Avs.
