Az ember ritkán kedveli meg azt a sportolót, aki legyőzi a kedvencét, pláne, ha mindez azon a tornán történik, amit a hősöm szinte kisajátított magának. 2001 nyarán egy nyaralásról hazaérve jött a hír, hogy a Wimbledonban addig hétszer is megkoronázott Pete Sampras a nyolcaddöntőben kikapott a 19 éves Roger Federertől, akiről akkor csak annyit tudtam, hogy egy fejpántos, copfos svájci, akinek biztos piszok nagy mázlija volt, hogy ennyire sült a keze az ötszettes meccsen.
Az akkori vereség bizonyos szempontból szimbolikus volt, Sampras nem nyert már többször Wimbledonban, de azért egy GS-győzelem még összejött neki, 2002-ben 17. kiemeltként verte végig a US Open mezőnyét, és ami külön öröm volt számomra, hogy a döntőben Andre Agassit páholta el, így aztán el tudtam csendesíteni a nagy riválisnak drukkoló haverokat.
Sampras 2003-as visszavonulása után ugyanúgy lettem a tenisszel, mint korábban a Forma-1-gyel, ahogy abbahagyta a kedvencem, onnantól kissé elvesztette a varázsát a sportág számomra. Követtem persze az eredményeket, de nem volt kiért rajongani.
Könnyű lett volna mondjuk Federert választani, aki 2003-tól kezdve nekiállt letarolni a teniszt, de egyfelől elvágta magát a 2001-es wimbledoni merényletével, másfelől túl jó volt, túlságosan tökéletes.
Federer 2003 és 2010 között minden évben nyert legalább egy Grand Slam-tornát, a legtovább a Roland Garroson kellett várnia, ahol 2009-ben Robin Söderling a negyeddöntőben minden idők egyik legnagyobb meglepetését okozva eltakarította az útból a párizsi vörös salakon addig verhetetlen Rafael Nadalt, kikövezve ezzel a karrier Grand Slamig vezető utat a svájci számára.
Aztán eljött a 2011-es év, amikor a tökéletesség szobrán komoly repedések keletkeztek, Federer Ausztráliában és a US Openen az elődöntőben kapott ki Novak Djokovictól, Párizsban a döntőben Nadaltól, Wimbledonban pedig a nyolc között Jo-Wilfried Tsongától.
El tudjuk képzelni, ezek után mi játszódhatott le a fejében annak az embernek, aki a sikerekhez volt szokva, és mindenkinél jobban viselte a rá nehezedő nyomást, az elvárást, hogy ahol elindul, ott győznie kell.
Federer a folyamatos győzelmeivel olyan mértékben elkényeztetett minket, hogy ha néha az elődöntőben kikapott, szinte katasztrófaként éltük meg
– nyilatkozta Bernhard Schär, a svájci rádió riportere, aki régóta közelről szemlélheti honfitársa pályafutását.
2012-ben három év szünet után ismét Federernek tapsolhatott a tejszínes epret kanalazó wimbledoni közönség, ráadásul pár héttel később ismét döntőt játszhatott a füves pályás szentélyben, de a londoni olimpia aranymeccsén kikapott a nagyon összeszedett Andy Murray-től.
Bár Wimbledonon kívül a másik három GS-tornán csak két elődöntő és egy negyeddöntő jött össze a svájcinak, a 2012-es évben hat tornát nyert és világelsőként zárt, jelezve, kár volt temetni.
Aztán viszont ismét előbújhattak a kritikusok, 2013 és 2016 között ugyanis egyetlen GS-versenyen sem koronázták meg Federert, aki nem felejtett el teniszezni, egyszerűen csak Djokovic és Murray felnőtt a Nadallal alkotott nagy párosuk mellé, ráadásul a folyamatos utazgatás és versenyzés előbb-utóbb kizsigereli a testet. Különösen harminc fölött lassul a regeneráció. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy 2014-ben ikrei születtek, így négyszeres apaként rohangált a sárga labda után, ami nem feltétlenül segíti a koncentrációt.
Az angol Telegraph szakírója, Charlie Eccleshare 2016 májusában hat pontban fejtette ki, hogy miért nem nyer már több GS-tornát Federer; az okok között szerepeltek a sokasodó sérülések, Djokovic felemelkedése, a régi formáját idéző Nadal visszatérése és az ígéretes fiatalok (Milos Raonic, Grigor Dimitrov, Alexander Zverev) feltűnése.
Az életkora, a hosszú GS-siker nélküli sorozata, valamint Djokovic eltántoríthatatlan fejlődése azt vetíti előre, hogy Federer 17 tornagyőzelemmel fejezi majd be a pályafutását
– hangzott Eccleshare verdiktje.
Ugyanez az újságíró most egy újabb cikkben mea culpázik, amiért leírta Federert, aki 36 évesen 20 GS-győzelemnél tart. Az igazán nagy dobás nem is a mostani melbourne-i győzelme volt, hanem a tavalyi, amikor térdsérülése miatt fél évet kihagyott, majd – akárcsak Sampras 2002-ben – 17. kiemeltként menetelt végig, úgy, hogy a döntő ötödik játszmájában 1:3-ról állt fel Nadal ellen.
Federer még a pályafutása legsötétebb óráiban is hitt magában
– mondta a fentebb már említett svájci újságíró, Schär.
De mi lehet a svájci titka?
A 2017 januárja óta nyert három GS-diadal titkát a féléves kihagyás alatti időszakban kell keresnünk: Federer nagyobb ütőfejjel kezdett játszani. A BBC újságírója, Tom Fordyce ezt ahhoz hasonlította, mint amikor az ember rájön, hogy a ház körüli munkában is jó szolgálatot tesz neki a szemüveg.
E mellett fizikailag és fejben is nagyon rendbe hozta magát, erre bizonyíték volt a 2017-es Australian Openen egyaránt öt szettben megnyert elődöntő és döntő. Egy svájci oldal komoly kutatást végzett Federer meccseivel kapcsolatban,
Ehhez jön még, hogy Federer 35 évesen nem volt rest csiszolni a technikáján, edzőjével, a horvát Ivan Ljubiciccsel alaposan rádolgoztak a fonákjára, és a korábban bevett nyesés vagy emelés helyett erőteljes fonák egyenesekkel operált, amikor az ellenfél a hálót támadta.
Belátta, hogy ő és a teste is jobban jár, ha nem forgácsolja szét magát, így aztán tavaly a komplett salakos szezont elengedte, inkább a füves versenyekre koncentrált, meg is nyerte Wimbledont, ahol ő az egyedüli férfi, aki nyolcszor mosolyoghatott a fotósok és a közönség előtt a trófeával.
Tavaly tizenkét versenyen indult és ezek közül hetet megnyert, elhallgattatva ezzel a kritikusokat.
Nem csak a fonákján, a játékstílusán is változtatott. Sokkal többet támad, és igyekszik minél hamarabb lezárni egy-egy labdamenetet; tavaly átlagosan 3,5 ütése volt labdamenetenként. Ezzel szemben Nadalnak majdnem 5, Murray-nek és Djokovicnak pedig ennél is több. Kell-e mondani, melyik az energiatakarékosabb stílus?
Egyik legnagyobb fegyvere mindig is az adogatása volt, a számok azt mutatják, hogy tízből hét szervagémet megnyer, és minden tizedik adogatása ász, rajta kívül csak ketten mondhatják el magukról, hogy eljutottak 10 ezer fogadhatatlan szerváig. Federer nemcsak jól, hanem változatosan is szervál, így aztán az ellenfél sosem tudhatja, mi következik, ő pedig a kritikus pillanatokban bármikor elő tud húzni valami váratlant.
De ennél is fontosabb tényező az a fajta játékintelligencia, amivel Federer tökéletesen átlátja a labdameneteket. Ez kell ahhoz az elegáns stílushoz, ami a védjegye lett, és ami fizikailag közel sem olyan megterhelő, mint Nadal vagy Djokovic folyamatosan rohangálós játéka.
Ne hallgassuk el azt sem, hogy ahogy tavaly Wimbledonban, úgy idén Melbourne-ben is úgy söpörte be a tornagyőzelmet a svájci zseni, hogy a nagy négyes másik három tagja közül egyikkel sem találkozott.
A mostani tornán Murray el sem indult csípőműtétje miatt, Nadal feladta a negyeddöntőjét, a hosszú kihagyás után visszatérő Djokovic pedig a korábban problémás könyökét fájlalva vérzett el a negyedik fordulóban az egyik meglepetésember, a dél-koreai Csung Hje On ellen.
Ami persze nem kisebbíti Federer érdemeit, rajta kívül csak Margaret Court, Steffi Graf és Serena Williams jutott el legalább 20 GS-győzelemig. Férfi teniszező egy sem.
És hogy visszautaljak a cikk eleji szubjektív részre; a tavalyi Australian Openen már azon kaptam magam, hogy drukkolok Federernek, hogy végre megtörjön a GS nélküli sorozata, idén pedig sokakkal együtt könnyeztem az érzelmes, sírós győzelmi beszéde után.
Egyszerűen imádja a teniszt, ez az élete a családja mellett
– árulta el Schär, de ez nem olyan nagy titok Federerrel kapcsolatban. Sokan találgatják most, minek is szóltak pontosan a könnyei. Az is lehet, hogy az ausztrál közönség többé már nem látja őt játszani, de nem érdemes találgatni, mit hoz a jövő, inkább csak dőljünk hátra, és élvezzük az élményt, amíg lehet.
Kiemelt fotó: Fiona HAMILTON / TENNIS AUSTRALIA / AFP
