Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu
Kultúra

„Megváltoztatjuk a színházba járás kultúráját, ami jelenleg nagy részben kulturális önkielégítés”

Horváth János Antal aktív szereplője a független színházi életnek: dramaturg, író (egyebek mellett a Szép csendben című film egyik forgatókönyvírója) és rendező. Plusz gyakran saját maga fordítja le az általa rendezett darabokat is, így lesz ez a nyáron bemutatandó Árvák esetében is, amelyben felesége, Lovas Rozi mellett két barátja, Molnár Áron és Lengyel Tamás is szerepel. Horváth arról is beszélt, mit gondol a magyar színházi élet megosztottságáról, hogy miért hagyta ott az új SZFE rektorhelyettese, Zalán János által vezetett Magyar Színházat, valamint, hogy miért pályázta meg a Pinceszínház igazgatói posztját, ahová eredetileg a nemrégiben a Karinthy igazgatójává vált Berettyán Nándort is meg akarta hívni.

Megpályázta a Pinceszínház igazgatói posztját, és a terveit olvasva pár elemet kiemelten fontosnak éreztem benne: a fiatalok bevonását mind befogadói, mind alkotói szempontból, és hogy kizárólag kortárssal akarnak foglalkozni. (Interjúnk készítése óta kiderült, a szakmai bíráló bizottság dr. Komáromi György pályázatát támogatja.)

Amikor ez a pályázat kijött, azt gondoltam, van egy koncepció a fejemben egy olyan színházról, ami ma Magyarországon nincs, és ami rímel erre a helyre. Nincs Magyarországon olyan színház, amely kizárólag kortárs szövegekkel foglalkozna.

Ilyen szempontból mennyire más a Jurányi vagy a Trafó? Ezekben is tulajdonképpen csak kortárssal foglalkoznak.

Igen, de a Jurányi a csapat- és műhelymunkára fókuszál befogadószínházi formában. A Trafó valóban unikális és példaértékű volt ennek a koncepciónak a kialakításánál, mert valóban kortárs, de összművészeti szinten. Nekem a londoni Royal Court működése volt a fő gondolatindító inspiráció. Ez a színház új drámákat hoz létre, fiatal alkotók koprodukcióit hívja életre, és megmutatja, hogy a friss címekkel is be lehet hozni évente 120 ezer nézőt. És ennek a 120 ezernek nagy része fiatal felnőtt, akik azért mennek színházba, hogy valami vagány és jelenidejű élményt kapjanak. Hogy valami hasson rájuk, sokkolja őket, de nem azért, mert durva vagy vulgáris, hanem mert felismerik benne önmagukat. Ma a színháznak a Netflixszel kell felvenni a versenyt, ezért azzal kell őket megnyerni, amit egyedül a színház tud. A közösséggel, azzal, hogy megmutatjuk, nincsenek egyedül. Én legalábbis egy ilyen színházat szeretnék.

Az előbbi helyszíneken a csapatok húzzák be a nézőt, itt pedig a sztorival szeretnék ezt elérni?

Igen, azoknak az őszinteségével és közelségével. Illetve, ha a Pinceszínház igazgatói pozícióját én tölteném be, szeretném, ha lennének hozzánk köthető arcok, egy társulat, egy csapat, egy közösség, amely szorosan együtt dolgozik. Illetve egy művészeti tanáccsal pályáztam. Lovas Rozi, Németh Gábor, Szalai Ádám és Tarnóczi Jakab komoly szakmai minőséget garantál. Egy kicsit még térjünk vissza a fiatal generációra.

Ma egy frissen végzett alkotónak – rendezőknek főleg – egy olyan rendszerbe kell bekerülnie, ahol igazából nincsen felvevő piaca, pár kivétellel ugyanazok rendeznek ötöt-hatot az országban különböző helyeken. Egy fiatal alkotó örülhet, ha egy kis színház kamaratermében csinálhat két előadást egy évben.

Az, hogy nagyszínpadon, kreatív munkát megteremtő infrastruktúrával rendezhessen egy huszonéves, nagyon keveseknek adatik meg. Általában a pályakezdő rendezőknek két útja van: pályáznak – az egyébként csodálatos – Staféta-pályázatra, ahol vagy nyernek, vagy nem, illetve jó esetben egy-kétmilliós NKA-támogatásból kell egy előadást létrehozniuk. Szuper, hogy legalább ennyi van, de az ezután következő szívességek és kompromisszumok sorozata igazán demoralizáló tud lenni. Az előadásaim nagy részét én is ilyen támogatásokból csináltam, és csodálatos, hogy elkészültek, mindig közösségépítő munkafolyamatokká alakultak, ráadásul meg is tanultam, hogy mi mennyibe kerül egy díszletben, vagy hogy hány ember kell egy esőztető rendszer felrakásához, de mégis mindez határozott korlátokat szab. Nemcsak az alkotás, de tovább játszás szempontjából is. Ez volt a koncepcióm alappillére: legyen egy hely, ahol fiatal alkotók együtt dolgozhatnak annak tudatában, hogy az előadások biztosan elkészülnek, és a tovább játszásuk sem esik az egyeztetés és az erőforráshiány áldozatául.

Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Ha jól értem, a programjában olyan szempontból is fontos a fiatalság, hogy egyfajta generációs váltás lenne a kortárson írókon belül is: O. Horváth Sári, Reisz Gábor, Benedek Ágota, és nem például Háy János, Garaczi László, Tasnádi István.

Harmadszorra kaptam meg idén az Örkény-ösztöndíjat, és tavaly a Nyílt Fórum drámaíró programban is részt vettem, közelről látom, hogy európai színvonalú drámai művek születnek, de nincs olyan hely, ahol be tudnák ezeket mutatni. Vagy a hatból egyet.

Ha újrarendezzük százezerszer a Macbeth-et, az kevéssé szolgálja az élő kultúra előrelépését.

Ha viszont elkezdünk a mai magyar valóságról írni, akkor kéne egy hely, ahol ennek tere van, ahol tudunk magunkról és egymásról beszélni. Valóban van benne egy ilyen generációváltási szándék, ezért is része a pályázatomnak egy mentorprogram, amiben fiatal alkotók az adott próbafolyamat alatt tudnak konzultálni tapasztaltabb művészekkel vagy színházi szakemberekkel. Igen, egy határozott generációváltás a cél, mert itt és most színházi vérfrissítésre van szükség. Ezt nem csak úgy lehet véghez vinni, hogy meghúzunk egy határt, és akkor most mi jövünk. Hanem úgy is, hogy ebben segítenek minket a tapasztaltabb alkotók, hiszen nekik is érdekük, hogy egy sokszínű színházi élet jöjjön létre. Több mint harminc művész biztosított minket arról, hogy részt vennének mentorként a programban, köztük Udvaros Dorottya, Máté Gábor, Cserhalmi György és Pintér Béla.

Nézőként az is felmerülhet, hogy azért nincsen fiatalok által írt, rendezett darab, mert nincs megfelelő alapanyag hozzá. De ezek szerint van.

Szerintem van. Sok ilyet olvastam. Csak az elmúlt év Nyílt Fórum-os darabjait nézve is születtek olyan művek, amiket érdemes színpadra rakni. Érzésem szerint tér nincs hozzá és szándék. A Pinceszínház lehetne ez a hely. Akikkel együtt voltam a Nyílt Fórumon, és a darabjukat olvastam, szerintem azokat a műveket be kéne mutatni. Jó párat olvastam, és többre is azt mondom, akár én is megrendezném. A tere nincs meg ezeknek. A Jurányi egy csodálatos hely, de az mégis egy „alkotói hotel”, ahova bemész, ott vagy másfél hónapot és utána nem, vagy csak egy másik próbafolyamattal mész be. Egy állandó talajra van szükség, ami a kultúra egy új generációjának segít.

Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Őrködött, többször is kiállt az egyetem mellett, hogy élte meg az SZFE-vel történteket?

Nagyon rosszul. Nehezen. Ez a fajta politikai térfoglalás a magyar ember ingerküszöbét már nehezen éri el, de a személyes érintettség és az elhangzottak miatt nagyon megviselt. Nekem annyi jó élményem van az egyetemről. Persze nagyon sok nehéz pillanata is volt, de a sokszor számon kért nyitottságot a saját bőrömön tapasztaltam meg. Katolikus neveltetésű gyerekként vettek fel, és szó se volt róla, hogy bármilyen identitásra akartak volna nevelni, inkább segítettek megtalálni önmagam. Ennek hatására kezdtem el katekumen közösségbe járni huszonévesen, mert elkezdett érdekelni a saját hitem, a viszonyom a környezetemhez, a helyem ebben világban. Arra tanítottak, hogy legyek mindig kíváncsi, és soha ne elégedjek meg azzal, ha valami csak jó. Ezek után nagyon nehéz volt ezeket a rágalmakat bárhol elhelyezni magamban. Remegő kézzel olvastam a híreket, hogy mit tudok én csinálni? Semmit. Tehetetlenség. Tudtam, hogy felmegyek oda a tetőre harminc percre őrködni, és azt érzem, hogy tettem valamit. Nem tudtam mást csinálni. És ez a saját lelkiismeretemet nyugtató kiállás ér valamit? Talán igen. Talán a pinceszínházas pályázat az én demonstrációm.

A Magyar Színházból való eljövetelének van ehhez az ügynek köze?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs. Azt hiszem, a bizalomvesztésnek van hozzá leginkább köze. Mindig azt éreztem, hogy amíg a munkámat nem befolyásolják bizonyos dolgok – ez egy nagyon gyáva hozzáállás, de talán így lehet túlélni –, addig dolgozom és kész. Rettenetesen sok lehetőséget kaptam, és rengeteg jó munkát csináltam ott. Hálás vagyok mindazért, amit a Magyar Színházban kaptam, és nagyon kötődöm mindmáig ahhoz a társulathoz, ahhoz az épülethez, azokhoz az emberekhez, de beláttam, hogy nem tudok már kizárólag szakmai alapon működni.

A dramaturg státuszom sokkal kiterjedtebb volt, mint általában szokott, mélyen belefolytam a színház életébe, és azt éreztem, nem tudom ezt már úgy csinálni, hogy ne befolyásoljon, hogy van itt valamilyen politikai beágyazódás akarva-akaratlanul is. Lehet, hogy az én gyengeségem is, de nem tudtam szétválasztani ezt a kettőt.

Ugyanakkor nem csak ez volt a távozásom indoka. Elkezdtem sokat rendezni, és már nem éreztem a sajátomnak a dramaturg státuszomat, így amikor lejárt a szerződésem, nem hosszabbítottuk meg.

A pinceszínházas pályázatában viszont megjelent, hogy levinné a Freeszfe vizsgaelőadásait, helyszínt biztosítana nekik.

Óraadóként működöm most a Freeszfe Egyesületnél. A saját szemeimmel látom, milyen magas szintű művészeti oktatást visznek végig szinte teljesen infrastrukturális háttér nélkül, ezért, ha lehetőségem nyílik, kötelességem segíteni. Évente legalább két vizsgaelőadást szeretnénk befogadni. Ugyanakkor nem korlátoznám a nyitottságot kizárólag a Freeszfe-re; a koncepcióm része, hogy egy olyan pályázatot is kiírnánk, amely magyar művészeti egyetemen tíz éven belül végzett alkotóknak adna lehetőséget a bemutatkozásra. Szeretnék egy nyílt rendszert megteremteni, ahol a szakmaiság az első, és nem az, hogy kit ismerünk. Mert most azért ez a jellemző, „ismerem őt, láttam, ezért meghívom rendezni”, de persze a művészeti teljesítmény is nagymértékben hozzájárul. Ha pusztán a tehetség és a művészi produktum ígérete alapján tudunk évente egy pályakezdőt vagy pályája elején járó alkotót meghívni, az talán a buborék kialakulását is megakadályozza, ami azért egy ilyen kis szakmában könnyen létre tud jönni.

Ha megkapná a Pinceszínházat és lehívja oda a Freeszfe-t, akkor nem tart attól, hogy hasonló helyzettel lesz kénytelen szembesülni, mint ami a Damjanich utcában történt?

Abban biztos vagyok, hogy mivel ez egy önkormányzati fenntartású színház, ami próbálja megtartani a függetlenségét, nagy valószínűséggel, bárkié is lesz ez a poszt, kap majd hideget-meleget.

Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Már csak azért is, mert az előző igazgatónak, Soós Péternek tulajdonképpen az SZFE-ügy miatt kellett távoznia.

Igen, ez egy kikerülhetetlen helyzet, ebbe bele kell állni. Valakinek meséltem erről a pályázatról, és kérdezte, hogy „nincs olyan, akinek oda tudnál szólni?” Ennek a mondatnak a természetessége és abszurditása sokszor eszembe jut. Milyen durva, hogy ez az első gondolat, ami felmerül. Közben meg nem tudnék tiszta lelkiismerettel egy olyan pozíciót elfoglalni, amit pusztán politikai megfontolásból kapok meg. Ez a kérdés a magyar színházi szakma rossz beidegződésének eredménye. Ebből a szempontból csodálatos, hogy ennyi pályázat érkezett erre a kiírásra. Így ez egy igazán szakmai verseny.

Kapcsolódó

Ide is kapcsolódva muszáj felhozni az önnel egyidős, és éppen most színházigazgatóvá vált Berettyán Nándor személyét.

Igen. Amikor láttam a hírt, hogy kinevezték a Karinthy Színház élére, írtam a feleségemnek sms-ben, örülök, hogy ő kapta meg. Ezt nagy valószínűséggel az életkora miatt írtam. Szerintem szuper, hogy a Vidnyánszky Attilához vagy a Magyar Teátrumi Társasághoz közel álló emberek közül épp őrá esett a választás.

Ugyanakkor ez egy olyan iszonyatos felelősség, amivel tisztában kell lenni. Óriási felelősség van a mi generációnkon, hogy megmentjük-e ezt a szakmát, vagy sem. Hogy folytatódik-e az a polarizációs folyamat, amit elődeink megkezdtek, ha akarták, ha nem. Az sem érdekel, ki a hibás, nekünk az a feladatunk és felelősségünk, hogy ez ne legyen.

Egyébként hányszor volt a Pinceszínházban?

Kétszer-háromszor. Előadásból láttam viszonylag sokat, ötöt a jelenlegi repertoárból, de többet is online néztem meg.

Csak azért kérdezem, mert Berettyán azt nyilatkozta a Partizánnak, sosem járt a Karinthyban, nem tudja, milyen pénzügyi keretekkel számolhat, vagy csak sejteni véli.

Remélem, tudja, hogy ez nem kielégítő válasz, és tesz ez ellen. Egyébként nagyon furcsa, mert az egyik első név, akit felírtam a kis mágnestáblámra, hogy meghívnám a Pinceszínházba, épp a Nándoré volt. Nem azért, mert ez valamiféle kultúrpolitikai tőkét jelenthetne, hanem pont a szekértábor gondolkozás megszüntetése miatt. Aztán úgy voltam vele, hogy nem láttam soha semmijét, és nem írhatok a pályázatba olyat, akinek nem láttam még soha semmilyen előadását. Remélem, ez hamarosan megváltozik. Ha a Pinceszínház igazgatója lennék, nyitott lennék rá, sőt kezdeményezném, hogy leüljünk, beszélgessünk, közösen gondolkodjunk, mi a felelősségünk, mit tudunk tenni annak érdekében, hogy olyan maradandó változásokat indítsunk el, amik valamilyen kiutat mutatnak ebből a megosztottságból. Azt gondolom, hogy az a színházi rendszer, amiben jelenleg működünk, visszavonhatatlanul kezd darabjaira hullani. Innentől már csak rajtunk múlik, hogy mit tudunk építeni.

Mind az SZFE-re, mind az együttműködésekre visszacsatolva: a Magyarország Kedvenc Műsora direkt az SZFE-s tiltakozásokkal együtt indult el, vagy jól tudom, már előtte is terveztek valami ilyesmit?

Akkor kezdődött el, mikor a karantén. Az SZFE ügyével is egybeesett, az volt az első témánk. Felgyűlt bennünk rengeteg felesleges energia és feszültség, amit csak humorral tudtunk levezetni, nevetéssel annak reményében, hogy más is tud majd nevetni.

Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Milyen terveik vannak vele? Volt arról szó, hogy darabot csinálnak belőle.

Nagyon élvezzük, az biztos. Rainer-Micsinyei Nórával elég régóta írunk együtt nagyjátékfilmet, sorozatterveket. Ma, itthon mindenkiben rengeteg frusztráció van, amit a politika látszólagos érinthetetlensége okoz, hogy a fejünk felett döntenek rólunk. Ezt pedig talán a humorral lehet a legkönnyebben megszüntetni. Ezért jött létre ez a csatorna. Most éppen úszunk az árral. Így, hogy újranyitottak a színházak, elég nehéz egyeztetni mindent. A hosszútávú célunk, hogy csináljunk belőle egy olyan élő show-t, mint a Saturday Night Live vagy valami ahhoz hasonlót – akár színházi műsort, akár tévéset. Olyat, ahol mindenen lehet nevetni. Ami minden oldalra üt.

Sok mindennel foglalkozik, egyszerre dramaturg, író, rendező, most is volt egy bemutatója. 

Szigligeti Ede Liliomfi című darabját rendeztem, annak is a Mohácsi-féle átiratát írtuk még át a társulattal. Egy igazi, magyar, zenés komédia. Nagy meló volt, még sosem csináltam ekkora produkciót ennyi emberrel, élő zenével, tánccal. Ráadásul a komédiarendezés egy olyan folyamat, amihez a rendezés technikai részét kell tudni nagyon. Nekem ez nagyon érdekes és újfajta élmény, egy másfajta rendezési hozzáállás is talán, a szituációt pontosan átadni, jó ritmussal, tiszta elhelyezéssel, és arra törekedni, hogy az előadásnak olyan belső tempója legyen, amiben megszületnek a poénok, és ha csend van, akkor annak igazán lényegi oka van. Gyakorlatilag mint egy kotta, amit nagyon pontosan ki kell találni. Nemrég volt a bemutató, szerencsére teltházzal, ami megtöltötte a lelkem, és úgy éreztem, nem csak nekünk, de a közönségnek is nagyon kellett egy ilyen élmény.

Ezek után jön még a nyáron az Árvák Lovas Rozival, Molnár Áronnal és Lengyel Tamással. Visszatér a hazai terepre, nem ez lesz az első olyan darabja, ami aktuális társadalmi témával foglalkozik. A Rozsda hasonló a témájában, de a Kicsi és a Szép csendben című film szintén társadalmi fókuszúak. Az ilyen témák foglalkoztatják elsősorban?

Onnan kezdem, hogy Dennis Kelly az egyik kedvenc íróm, nekem a drámaírás LeBron Jamese. Egy iszonyatosan szuggesztív írástechnikával dolgozó figura, és ez a darab, az Árvák már benne volt a fejemben régen, mert arról a polarizáltságról és politikai korrektségbe fojtott fel-feltörő gyűlöletről beszél, ami ma, itthon nagyon jelen van. Nem igazán hiszek a remény színházában. Azt érzem, érdemes rossz példákat mutatni a nézőknek, azt, hogy eredendően egyébként nem rossz emberek, rossz döntéseik, elfojtásaik következtében milyen borzalmakat tudnak a másikkal elkövetni. Már azzal valami jót csináltunk, ha úgy mennek haza a nézők, hogy nem szeretnék, ha az, amit a színpadon láttak, megtörténne velük, és ezért elkezdenek végre egymásra igazán figyelve beszélgetni, vagy csak megteremtődik a szándék erre.

A három színész melletti döntése az együttműködéseiknek, személyes kapcsolataiknak köszönhető, vagy ezzel is próbálja hangsúlyozni a téma fontosságát? Talán olyanokat is bevonz a nevek miatt, akik egy ilyen témára nem feltétlen mennének el?

Ez mindenféleképpen cél volt, azért ők országosan ismert színészek. Három lenyűgöző tehetségű színészről beszélünk, kicsit zavarba ejtő is volt a tehetségükkel próbálni. Lehengerlően intenzíven, érzékenyen és olyan szorgalommal dolgoznak, amit hihetetlen inspiráló volt megtapasztalni. Mindemellett a legjobb barátaim, nagyon jó, családi hangulat jellemezte a próbafolyamatot, rengeteget beszéltünk erről a témáról, hogy mi a mindennapokban hogyan találkoztunk ezekkel a pillanatokkal, amik a darabban vannak.

Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Így, hogy ön fordította ezt a szöveget is, mennyivel másabb a munkamódszere? Sokkal előbb találkozik az anyaggal, mint más rendezők, akik adott esetben már csak a fordítást olvassák először.

Nekem nagyon jót tesz, hogy fizikailag le kell írnom a darabot. Ahogy fordítom, az egy szerelembeesési folyamat, egy randevúzgatás, amíg eljutunk az együttélésig. Nagyon hamar közel kerül hozzám az anyag. Ugyanakkor emiatt a közelség miatt elengedhetetlen, hogy ilyenkor erős kezű dramaturgokkal dolgozzak. A Kicsinél Lányi Zsófi, az Árváknál és korábban a Tiszavirágnál is Tóth Réka Ágnes voltak azok, akik határozottan meg tudták mondani, ha már túl részleteiben gondolkodtam az anyagról, és pillanatokra elfelejtettem, hogy mit is akarok valójában mondani. A dramaturg szakma iránti tiszteletem elképesztő mértékben megnövekedett azután, hogy elkezdtem rendezőként dolgozni, és megtapasztaltam, mennyi elképesztően értékes segítséget lehet kapni jó dramaturgoktól.

Kényszer vagy kényelem inkább az, hogy fordít? Kényszer abból a szempontból, hogy muszáj lefordítania, mert más nem teszi meg, vagy kényelmes, mert így jobban bevonódhat? Mennyire van jelen Magyarországon a kortárs nemzetközi dráma?

Dennis Kelly esetében már születtek jó fordítások, Várady Zsuzsi, Sándor Juli is fordította. Az Árvák még nem volt lefordítva, így azt nekem kellett. Korábbi rendezéseim esetében, mint mondjuk Simon Longman Rozsda című darabjának vagy Joe White Tiszavirág című művének az itteni volt az első vagy csaknem első külföldi bemutatója, a szöveget személyesen tőlük kaptam meg, így kézenfekvő volt, hogy én is fordítom le. Egyszerre kényelem és munkamódszer ez. A magyar színházi szakmát nézve a nemzetközi kortárs dráma inkább a bulvár szintjén van jelen. Azok a kortárs darabok, amik társadalmi kérdésekkel foglalkoznak, keveset jelennek meg. Ez szerintem betudható az értékesítési rendszernek egyfelől: egy ismert címet egy Rómeó és Júliát jóval könnyebb eladni. Emellett a magyar alapvetően rendezői színház, amiben az az izgalmas, hogy rendezők különböző formai megoldásokkal, interpretációval vesznek elő egy-egy darabot. Ez sokszor nagyon izgalmas, de talán többször nem. Szerintem egy színháznak az újdonság erejével kell hatnia. Azzal, hogy bemész, és valami vagány, új dolgot látsz, amit sehol máshol nem láthatsz. Vannak olyan fiatal rendezők, akik azért zseniálisak – ilyen például Tarnóczi Jakab vagy Nagy Péter István –, mert úgy raknak színpadra klasszikusokat, hogy attól beszarsz. Én másfajta rendezőként gondolok magamra, nem annyira a vizualitás, rendezői képek mentén működök, inkább tisztán, zsigeri módon átélhetően akarok elmesélni egy új, mai nyelven megszólaló történetet. Ugyanakkor lehetne nagyobb bátorság az efféle darabok felé.

Hosszú folyamat, míg megváltoztatjuk ezt a színházba járási kultúrát, ami jelenleg nagy részben kulturális önkielégítés Magyarországon.

Ezzel nem akarok lebecsülni egy nézői réteget sem, de járnak emberek színházba azért, hogy ezzel letudják azt a kötelességünket, amit a magyar kultúra ápolásáért társadalmilag beléjük vertek.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.