A mohácsi csata 500. évfordulójára készült cikksorozatunk eseménytörténetét Nándorfehérvár elvesztésével hagytuk abba, illetve azzal, hogy a szultán újabb, talán mindent elsöprő támadását várva a magyarok nem adták fel: építettek, támadtak, szövetségeseket kerestek. Védték a hazát. Az oszmán és a magyar haderő bemutatása, majd az európai segítség kérdése irányába tett kitérők után ismét visszatérünk az 1520-as évek első felére. Miért várt Szulejmán öt évet, hogy újra támadjon? Mikor, hogyan értesültek közeledtéről a magyarok, és hogyan készültek a közvetlen összecsapásra? Mai fejjel hátborzongató olvasni II. Lajos egyik hadba hívó levelének végén a kétségbeesett sürgetést: „Cito, cito, cito”. Dr. C. Tóth Norbert történésszel, a Magyar Nemzeti Levéltár főlevéltárosával beszélgettünk. Miután I. Szulejmán 1521. augusztus 29-én elfoglalta Nándorfehérvárt, hazavezette seregét – pontosabban egy része természetesen itt maradt helyőrségnek, és újjáépíteni a súlyosan szétlőtt várat. Miért nem fordult már ekkor a Mohácsnál állomásozó királyi erők ellen? Mert a hadakozásnak is megvolt a „szezonja”, október–november táján már hó teszi járhatatlanná a Balkán-hegység útjait, illetve az Oszmán Birodalom ugyan az összes európai államot együttvéve is megelőzte logisztikában, a készletei azért végesek voltak. Zsoldot kellett fizetni, adót szedni, pótolni a veszteségeket, felkészülni a következő hadjáratra, az élelmiszer-ellátásról gondoskodni, hosszan sorolhatnánk.
